Abszurd rémálom 89-ből

A mai huszonéveseknek filmbe illő történelem, de átélőinek hosszan tartó rémálmok forrása volt, s több mint két évtizedig kellett pihentetniük, hogy hiteles irodalmi művé érjen – Benő Attila versben, Király Farkas prózában dolgozta fel katonaélményeit a romániai diktatúra végjátékának idejéből. A kettős könyvbemutatón abszurd metaforák, hátborzongató regényrészletek hangzottak el.

Abszurd rémálom 89-ből

A kolozsvári Bulgakov kávézó bejáratott helyszíne a kortárs irodalmi esteknek, kulturális-művészeti centrum, ahol budapestitől sepsiszentgyörgyiig sok művész megfordul évente. A lokál életében számomra a kétezres évek eleje-közepe volt igazán meghatározó, nosztalgiával gondolok vissza a pincében tartott füstös Bretter-körökre, a szellemi függetlenség, a lázadás szimbólumára.

Ezen töprengek, miközben Király Farkas szerkesztőtársam és Benő Attila nyelvész, költő kettős kötetbemutatójának hanganyagát hallgatom vissza. Nem először távtudósítok rendezvényről, hosszú ideig a székelyudvarhelyi G. Café irodalmi estjeiről írtam ilyen módszerrel, van gyakorlatom benne, de túlságosan sterilnek érzem, s megvallom, egy ideje tudósítást írni sem szeretek. Mit adhat vissza egy remek estből? Legfeljebb néhány töredéket, torzó csupán, az élmény halovány arca. Betegség miatt elmaradt a személyes jelenlét, s így a hangulatelemek legfeljebb egy-egy nevetés, vaskosabb taps, pohár és tányér koccanása révén szüremlenek át. Ha vak lennék, ha csak hangokat, illatokat észlelhetnék, pontosan ilyen lenne irodalmi esten részt venni. Képzeljék hát, hogy vak tudósító írt a Sortűz és az Egy század arcai bemutatójáról, és hogy maguk is vak hallgatók az esten.

Az apró zörejekből ítélve arra következtetek, teltházas est volt, legalább negyvenen lehettek, nagy a nyüzsgés, néhányan megfáztak, köhögés zavarja meg a felolvasás feszült pillanatait. A kolozsvári irodalmárok zöme is jelen volt, a nevetésekből tudom, ennyi idő után hangra is megkülönbözteti az ember az írótársakat egymástól.

Király Farkas azon kiváltságos alkotók egyike, akik a próza és vers műfaját egyaránt jól művelik. Azt vallom, igazán jó prózát csak az tud írni, akiben van költői lelkület, ért a sűrítéshez, a képi ábrázolásmódhoz, néha azon kapjuk magunk, a hosszú mondatok csupán azért tűnnek regénynek vagy novellának, mert a költő elfelejtett entert nyomni. Metaforák, belső rímek, dallam, plasztikus képek, dinamikus helyzetek, sok szín és hangulat, számtalan arcél világlik ki az ilyen sorokból. Nemrég nagytakarítás közben rábukkantam Király Farkas régi versesköteteire, illetve a Boldog utca hava c. novelláskötetre, fellapozgattam futólag őket, az estre készülődés ürügyén abbamaradt kis ideig a portörlés. A Sortűz témájában, műfajában is eltér az eddig művektől, ez a szerző első kisregénye.

A téma korántsem egyestés olvasmány, s megvallom, számomra kihívás is. Néhány évvel születtem korábban, mint a könyv élményaga, az én generációs társaim nem voltak sorkatonák, a diktatúra éveiről is szerencsére csak halvány emlékeim vannak.

   Fotó: Helikon

A beszélgetést Balázs Imre József vezeti, aki a két szerzőn kívül a Benő-kötet illusztrátorát, Székely Gézát is kérdezi a képzőművészi megoldásokról.

A vers és a próza eszközei egyértelműen más-más lehetőséget nyújtanak a korszak bemutatására, ugyanakkor több párhuzam fedezhető fel a két könyv között, mely közül a legfontosabbak talán a helyszínek, illetve a történelmi időpont: Arad, Lippa, a nyolcvanas évek vége, a forradalom.

Benő huszonhárom lírai arcvázlata a belső átélések, vívódások, abszurdnak tűnő, mégis valóságos élethelyezetek ábrázolására törekszik. Néha elnagyoltak vagy éppen félbehagyottak, karikatúraszerűek, sejtetnek, láttatnak csupán.

Mindkét szerzőnek időre volt szüksége, amíg eltávolodott a valós történésektől, Király Farkas hosszú évekig álmatlansággal küzdött – jegyezte meg keserű iróniával, s bevallotta azt is, versben nehezen tudta volna mindezt „elmesélni”. Nem valóság, nem életrajzi mű, de nem is fikció – történelmi látlelet akciófilmbe illő izgalmas jelenetekkel.

A karakterek embertípusok, nem létező személyek irodalmi másai, többféle személyiségből gyúrta össze a szereplőket, ez volt a munka legnehezebb része, folyton estek szét, vigyázni kellett, ne ismétlődjön egy-egy tulajdonság. A könyv szándékosan távolodik el a személyességtől, több szereplőt (négyet) követ.

Arra volt kíváncsi, különböző helyzetekben hogyan viselkednek ezek a szereplők, a balféket miért lövik le, miért bolondul meg valaki egy bizonyos szituáció következményeként, és ki lesz az, aki túléli.

A cím, a Sortűz többértelmű, sokat sejtet, díszlövésekre is gondolhatunk, de egészen másra is. A grafikai tördelése rendhagyó, négy különböző betűtípussal van szedve a szöveg, s mindez más-más olvasati lehetőséget rejt magában, a négy szereplő, a négy helyszín négy hosszabb novellává állhat össze.

A vers személyesebb műfaj, Benő Attila úgy véli, az időbeli eltávolodás elősegítette, hogy letisztuljanak a dolgok, s hogy a tragikumot az irónia, a fekete humor eszközével tudja visszaadni. A kötetet pontosan az abszurd teszi időszerűvé, ez a jelleg sosem vész el a világból, a dolgok nem szűnnek meg ismétlődni. A huszonhárom poéma különböző személyiségek nézőpontjából mutatja be a sorkatonaságot és a 89-es forradalmat. Úgy igaz a könyv, ahogy egy vers igaz, nem élményközpontú, inkább az emocionális oldalt mutatja meg a költészet eszköztárával.

Ottlik Géza Iskola a határon, Mózes Attila katonatörténetei, Székely János Nyugati hadtest című könyve juthatnak eszünkbe ezeket a köteteket lapozva. A két szerző nemcsak generációs társainak mond újat, hanem a fiatalabbaknak is, műveik, ha úgy tetszik, olvasható történelmi látleletek. Különösen tanulságosak a szövevényes interetnikus kapcsolatok, a drámai szituációk, a többféle nyelvű sorkatonák barátsága, testvéries hozzáállása, valamint a hatalom és önmagunk kapcsolata, az emberi psziché törékenysége – számos ilyen téma teszi időszerűvé s egyben rendhagyóvá a két könyvet, nemcsak az erdélyi olvasók számára.

Varga Melinda