Képzelt utazás 89-be

Decemberi, téli dél, 1989-et írunk. Nagycsoportos óvodás vagyok. Hazafelé tartunk a nagyszüleimmel Gyergyóból a szomszédos faluba. Zászlókat és könyveket dobálnak a magas lángok közé. Ijesztő. Bámulok ki az ablakon. Akkor hallom először a szót: forradalom. Ízlelgetem. Nem értem a jelentését, de érzem, csuda szépet, magasztosat rejt. Megkérdezem, hogy mit jelent pontosan. Túl kicsi vagy hozzá, ha nagy leszel, megérted – válaszolják, és ezzel le is volt tudva a dolog a nagyszüleim részéről.

Az örömmel, a boldogsággal képzettársítom. Olyan lehet, akár a vakáció. Egészen biztos rokon egymással a két szó, a hatalmas lángok után nem kellett többet szombaton óvodába járnom. Nem sokkal a forradalom után nagybátyám elköltözött Budapestre, egyetemre ment. Nagymami sokat sírt. Aztán nagyapám is elment, meg az apám is dolgozni, mert ott „odakint” jobban megérte, mint itthon. Mégsem lehet olyan szép ez a forradalom, mint elsőre gondoltam. A családba furcsa letargia költözött, hirtelen mindenki szomorúvá vált. Valahol itt ért véget a gyerekkorom, legalábbis ami a felhőtlen és örömteli pillanatait jelenti.

A kemény székely telek jégvirágból ráncokat ásnak az asszonyok arcára, s a fahasogatástól érdes férfitenyerük lesz.

Sötét lépcsőházak, a kivilágítatlan, kátyús utcák, a mélysötét téli délutánok, mintha az Isten szénszemébe néztünk volna naponta – egyre távolabbiak ezek a foszlányok, régi diafilmek peregnek előttem.

Már nem voltam pionír, csak sólyom.

Azon a télen a szomszéd fiú nem jött haza a katonaságból. Az anyja sokáig viselt fekete kendőt, és napok alatt megőszült, teste összeaszott, úgy járt-kelt, akár egy kísértet.

A menyasszonya gyorsan talált magának mást, férjhez ment, de boldogság nem tudott gyökeret verni az új szerelembe. A fia születése után felkötötte magát a csűrben. A faluban azt mondják, azért, mert nem is az urától volt a gyermek, hanem a halott katonaszerelmétől, Mártontól, aki visszajárt kísérteni esténként. Amikor a kútra kimentek vízért, a vederből kirajzolódott a golyótól vérző arca. Azt is mesélik, költő volt, Bözsinek gyakran küldött levelet, a szövegbe verseket épített be. Bözsi különleges, szőke szépség volt, mintha a divatlapok borítójáról lépett volna ki, sudár alakját minden férfi csodálta a faluban. 

Egyetlen levél maradt meg, véletlenül, a csűr padlásán. A többivel nem tudni mi történt. Talán elégették, talán mai napig is ott rejtőznek valamelyik gerendarepedésben.

Bözsim, Szerelmem!

A vonaton írom ezeket a sorokat, alig váltunk el, máris epekedek magáért. A rémálmomon töprengek, amelyről meséltem magácskának is. A puska csövét érzem a tarkómon, az ezredes viccből a fejemhez szorította, ordította, ha még egyszer elhibázom a díszlépést, fogkefével takaríttatja fel velem a mosdót, vagy golyót ereszt a fejembe, majd röhögött az ijedt arcomon, mint az eszelős.

Nagyon hideg van a vagonban, a lélegzetet látni lehet, kettészeli a hűvös, érces levegőt. Még jó, hogy hoztam magammal szimpla Carpați-ot, a füst kicsit bemelegíti a fülkét.

Szerelmem, a maga melegsége kellene most nekem, idekuporoghatna mellém az ülésre, zötykölődnénk kettecskén Aradig. A lenszőke hajának illatától bódult még a fejem, s mintha búzatábla lenne, úgy aranylik tengerszemében a nyár. Csak maga miatt teljesítettem a lövészeten a harminc pontból huszonkilencet, hogy kimenőt kaphassak, s édes ajkát, finom bőrét érezhessem újra.

Kibírjuk az esküvőig, azt mondta. Hát nem bírtuk ki! Erősebb volt a szerelmem, ő győzött.

Maga most ezért végtelenül szomorú. Hát tehetek én arról, hogy ezek a vad katolikusok ekkora bűnnek tartják a szerelmeskedést, két ember őszinte közeledését egymáshoz? Az, hogy nekem őrizgette idáig magát, mérhetetlen örömmel tölt el, s higgye el, ez minden másnál fontosabb.

Epekedek magáért, higgye el, nem élek vissza a bizalmával, holtomiglan szeretni fogom.  

Még néhány hónap, és leszerelek, még nagyböjt előtt oltár elé viszem. Tartson ki, Bözsike, ne itassa az egereket. Húsvétkor már közös hajlékunkban ölelhetjük egymást. Erre gondoljon, és ne alkonyodjon kedve. Legyen pirkadat arcán, madárröptű öröm.

Örültem volna, ha kiműtik a fél vesémet, de az orvos nem kockáztatott, jó ember, s tudta, milyen pokolba megyek vissza. Ő is hallotta a rádióban, Temesváron belelőttek a tömegbe, sok az áldozat, több ezren is lehetnek. A kollégáját elvitték a szekusok, napokig tartották bent, egy kicsi sötét veremben, a családja azt hitte, haza sem jön, odaveszett. Megfenyegették, zsarolták a családjával, ha nem jelent, kikészítik, földönfutóvá teszik. Ezek mindenre képesek. Aláírta a papírt. Fél mindenki. Retteg a mi drága Jóska orvos barátunk is, ezért nem vállalta a műtétet.  Ha kiderül, semmi baja a vesémnek, engem is, őt is száműzik a Duna-csatornába. A kaszárnyából visszajövök magához, de onnan soha.

Fél nap is eltart, amíg az ezredhez érek, lassan mennek ezek a koszos, hideg vonatok.

A fiúkkal félszavakból is értjük egymást, svábok, románok, zsidók és cigányok vegyesen vannak az osztagunkban, már egész jól megtanultam románul, és németül sem esik nehezemre beszélni. Kiszökünk Németországba, visszük a mamát is, egyet se búsuljon, amíg engem lát. Csak az az átkozott túros makaróni ne lenne! Azt sose készítsen nekem vacsorára, megutáltam. Bogár is van benne, de megesszük, mást nem adnak. 

Esténként, ha lehunyom a szemem, elmegyek magához, álmomban megölelem, megcsókolgatom. Nézzen bele esténként a kútba, s arca helyett az enyémet látja majd. Ez tartsa a lelket magában, amíg meg nem érkezem forró öléhez újra.

A maga szerető Mártonja