Milyen íze van a jóságnak?

„Mit lehetne itt felderíteni? A felfoghatatlant? Hogy egy váratlan villanásban eltűnt egy egész lóversenyfutam, épp a célba érés előtt? Hogy eltűnt egy lány ugyanakkor és ugyanúgy, egyetlen szempillantás alatt? Hogy előre megfontoltan meggyilkolták a jóságot, azzal a szándékkal, hogy azt egyszerűen jóízűen elfogyasszák? Miért? Hogyan?” – Czinki Ferenc regényét Tóth Csilla olvasta, és késztet gondolkodásra minket is.

Még bele sem lapoztam a könyvbe, máris életre kelt bennem egy ismeretlen föld alatti város, a Kontroll elveszett lelkeinek feltérképezésre váró, fájóan ismerős zugai, ókori szörnyek labirintusa. A metrókocsik ablakából Minótaurosz ismeretlen arca néz vissza ránk, a meg nem épült járatok üres illúziója, arcok,  amelyek heteken, hónapokon, éveken át nézik a szemben ülőt a felismerés legkisebb jele nélkül, míg az elrohanó szerelvények után nem marad más, csak az üres peron és a csend. Még az jár a fejemben, mikor felütöm az első oldalt: mennyi bátorság kell a mélybe ereszkedni, felszállni egy alagútba besüvítő szerelvényre, azzal az örök reménnyel, hogy az valahol végül a felszínre visz?

A történetben minden úgy ismerős, hogy közben végig várakozásteljes maradhatok. Ismerős ez a város, ahol még sosem jártam, ahol Czinki Ferenc hőse kézen fogva vezet, s eltévedni is ott lehet vele, ahol még ő sem járt azelőtt. De pár hét után „turistadilemmája” már nagyon is érthető: otthon van-e már, vagy még idegennek tekintse magát Pozsony egyik városrészében, Pozsonyligetfaluban, ahová azért érkezett, hogy a végére járjon egy több évtizeddel ezelőtt történt megmagyarázhatatlan eseménynek?

Pozsonyligetfalu. A név hangzása rabul ejtő, gyönyörű helyet idéz, de az író rögtön eligazít: ez nem az a hely, amire a neve alapján számítanánk. Illúzióink ne legyenek, mert a kisregény, amelyben több idősík keveredik, hamar a hetvenes évek végével nyit, amikor a munkagépek a szocializmus lendületével túrták fel a várost, mérnökök terveztek új és fiatalos paneltömböket a régi házak helyére, és ma már tudjuk, hogy mi lett ezeknek a sorsa. 

Ott vagyunk 1983-ban is, egy „valóságos tervgazdasági csoda” kellős közepén, amikor „az ürességet lassan kitöltötték a szürke panelelemek. Formálódott a kilátás, a fény útja, a gyalogjáratok a házak között. Azt mondják, azt mondták akkor, a keleti világrész legnagyobb lakótelepe épül itt, de akkora lesz, hogy még a Szovjetunió sem látott olyat.” A realitás persze már akkor is hrabali, sírásra és nevetésre ingerel, a fiatalok véleménye elég markáns. Egyikük az első panellakások átadásakor a helyszínre kivonult újságírók kérdésére, miszerint mit gondolnak az új lakótelepről, azt válaszolja, hogy ő „pont leszarja az egészet, az összes redvás panelházat, mert ilyen rohadásban, ami itt van, se így, se úgy nem lehet élni”. Ezt az újságok persze nem hozzák le, de a cikkel összefüggésben azért elcsattan két atyai pofon, a második azért, mert az újságban a fotón a fiúk mellett habzik a sör, amire, azt gondolván, hogy ezért kapta az első pofont, épp a főhős hívja fel az apa figyelmét. Az itt nyert, kommunizmusban érlelt és máig élő élettapasztalatot mind ismerjük: „Nagy erény a kussolás, gondolja ekkor hősöm, nagyon helyesen.”

És ott vagyunk 2014-ben is, a jelenünkben, amikor a könyv hőse hol botladozva, hol sietősen járja azt a városrészt, azokat utakat, amiket annak idején munkagépek törtek maguk előtt, miközben villámgyorsan tüntették el a környék családi házait, hogy helyükre építsék a gigantikus szép új jövőt. Az égbe nyúló épületek szinte érintik egymást, az utcák szűkek és egyformák, és ekkor még tömegével várják a reményekkel teli új lakókat. Nos, ezek jelenkori, kiüresedett útvesztőiben bolyong hősünk, hogy végre megtalálja a Hársfához címzett kocsmát, és benne azt a férfit, aki több mint harminc évvel ezelőtt azt a bizonyos atyai pofont elszenvedte, és aki mesélhet arról, mert szemtanúja volt annak, hogy mi is történt pontosan, amikor a helyi anekdoták szerint „Valaki megölte a jóságot egy betongödörben a pozsonyligetfalui lakótelep szélén ezerkilencszáznyolcvanhárom májusában. Vagy júniusában. Régen volt.” Micsoda egy lehetetlen történet ez? Ám a helyiek, akik mindent tudnak, de semmire sem emlékeznek ugyanúgy, mégis ezt beszélik.

Hősünk pedig nyomoz, kérdez, kocsmákban keresi az egykori szemtanúkat, a múlt, jelen, emlékek, álmok és fantáziák világában bolyong és jut közelebb. Mihez is? Ahhoz, hogy mi történt pontosan? Alig hiszem. 

Mit lehetne itt felderíteni? A felfoghatatlant? Hogy egy váratlan villanásban eltűnt egy egész lóversenyfutam, épp a célba érés előtt? Hogy eltűnt egy lány ugyanakkor és ugyanúgy, egyetlen szempillantás alatt? Hogy előre megfontoltan meggyilkolták a jóságot, azzal a szándékkal, hogy azt egyszerűen jóízűen elfogyasszák? Miért? Hogyan?

Itt minden felderíthetetlen és felfoghatatlan, mégis kristálytiszta és világos. Az abszurd jut eszembe, a mi abszurdunk, amit képtelenségében is felismerünk, és ismerősként üdvözlünk, ami élhető, hiszen abban élünk. 

A metróvonal sosem épült meg Pozsonyban, a lejárat hozzá igen, telve várakozókkal az első szerelvényre. Ott találjuk a főhőst a történet elején és a végén is. Kell ennél kifejezőbb szimbólum? Kelet-európai ballada, közelíti meg Czinki Ferenc a könyv műfaját. 

Azt talán nem kell már ecsetelnem, de az író a hangulatteremtésben is nagyon ott van a szeren: elszorul a torkom a tizedik emelet ablakából a mélybe bámuló, lábát kilógató fiatal srác látványától; vagy a főhős klausztrofób álmától, ami a könyv egyik legerősebb és legmegrendítőbb része, pedig nem történik más, mint hogy álmában mosogatás közben reménytelenül beleszorul a keze egy vizespohárba. A helyszín egy kocsma természetesen, ahol a főhős tíz évet dolgozott vendéglátósként. 

A helyszínrajzok és a karakterek hasonlóan egyediek és felismerhetők. A pénzváltó, akinek csak lebarnult, feszes alkarja látható; a nyerőautomata gyűlölködő pénzbegyűjtője; a kocsma törzsközönsége, akik egymás szavába vágva mesélik el, mi történt ’83 tavaszán. De ugyanígy emlékezetes a még ma is a reménytelenül szebb jövőt jelentő, a Pozsonytól is csak egy köpésre lévő Bécsbe átruccanó főhős kalandja egy földön talált kulcscsomóval. Az ott már megépült és működő metróvonalon csak automaták állnak, nincs senki, akinek le lehetne adni a talált tárgyakat. A kulcsot csak megbámulják, majd tanácstalanul továbbállnak. Egy lakáskulcs Bécsben, egy otthon kulcsa, amivel nem lehet mit kezdeni.

De említhetném azokat a pontos kitekintéseket, amik rólunk szólnak, tisztán és kendőzetlenül, amikor a taxis túlszámláz egy fárasztó nap után: „Az a generáció vagyok, amelyik nem szól. A taxis sem szól, amikor ugyanezt csinálják vele az okmányirodában, az étteremben, a tárgyaláson. Alázzák, aláz. Amikor a tárcájába nyúl a visszajáróért, hangosan számolni kezd: egy, kettő, három, mondja magyarul.” Vagy a felnövőfélben levő fiatalok első elveszettségélményét, ami meg is marad aztán, mert máig az enyém is: „[A fiú] nem érti az egész lakást, a tranzitot, a lányt, a fekete-fehér férfit a falon, a felhőkarcolókat, a sötétet, a hűtőt, a hideget, a darabjaira szedett rádiót, a mocskot, a latyakot, a gázolajat, de nem érti a kávét, a rumot, a sétát, és nem érti a várost, nem érti Pozsonyt, miért közlekednek benne villamosok, miért megy a testében körbe a vér, nem érti az újságok címlapjait, az ismeretlen szavakat, nem érti a füstöt, a Marsot, a bort, nem érti, mi tolul most a gyomrából fölfelé, és nem érti, mi mozdítja a szűk liftet, és már nem is emlékszik, felfelé indultak vagy lefelé.”

A nyelv mesterkéletlen, természetes, kifejező és költői, a kedvencem. Megélt. A szerző lényeglátása megnyilvánul egy-egy rövid konklúzióban, például a kórházi negyed betonszörnyetegei körül elszállásolt főhős egyszerűen így jellemzi a környezetét: itt „halál és biztonság vesz körül”, de ugyanígy a rövidebb-hosszabb leírásokban is: „Ahogy haladsz fölfelé a Kálvária-dombon, mintha több városrész váltaná egymást, és mintha éghajlatok is. Az alsó utcákban kényelmes, fülledt, kelet-európai betonszavanna, pár utcával feljebb viszont már érzed a nedves kontinentális világ szeleit, ismerős, sörhabos páráját. Ahogy elfogynak lábad alól a lépcsők, eljutsz a pozsonyi tajgára, ahol májusban is barna avaron lépkedsz, ahol az emberek már keveset beszélnek, és minden mozdulatnak tétje van.” A történet nem mentes szerencsére a humortól sem; hangosan nevetek, amikor a főhős és a fotós hosszú és reménytelen keresés után, végre ott, ahol „[m]inden higgadt számítás alapján a következő utcában egy kerthelyiséggel rendelkező sörözőnek kell következnie”, teljesen mást talál. Nem lőném le a poént, hogy micsodát.

És az is milyen dolog: hattyúra vadászni a panelházak rengetegében? Tragikumában és lehetetlenségében kivételes, ezen nem nevetek hangosan, de azon kapom magamat, hogy valahol belül mégis.

A történet lassan összeáll. Nem részleteiben, de bennem. A múlt, jelen, látomások, emlékek és képzelet nagyon is realisztikus szövevényével természetes módon keverednek bibliai és mitológiai utalások is. Az előbbire akkor gondolok kissé álmélkodva, amikor rájövök, hogy az Úrvacsora „vegyétek, egyétek, ez az én testem” szavaival együtt tudom csak értelmezni azt, hogy végül is mért kell megölni a regényben a jóságot. Hiszen azt „…azért kell megölni, hogy utána elkészíthessük és elfogyaszthassuk...”, de ehhez egy olyan nagy serpenyő kell, ami csak a pokolban található, tudjuk meg a kocsma törzsvendégeitől.

A görög mitológiára pedig konkrét utalást tesz a szerző. Igaz, nem Minótauroszt kell legyőzni a labirintusában, ahogy azt először gondoltam, de egy kevésbé ismert történet, a Zeusz által halálra sújtott lány és az utána folyóba ugró, majd hattyúvá változó fiú története válik elevenné és maivá a lapokon.

A regény talán egyetlen gyenge pontja épp sokrétűségéből, a jelen-múlt-valóság-álom-mítosz jogos egyidejű jelenlétéből, történetet vagy hőst formáló szerepéből fakad, hiszen egymás után és látszólag az olvasót vezető vezérfonal híján váltogatja az író a többszempontú helyszíneket és korokat, fő- és mellékszálakat. Mivel a szereplők nem kaptak nevet, és az évszámok csak menetközben bukkannak fel, így a regény első olvasását és befogadását nem könnyítette meg a szerző, még akkor sem, ha összességében kristálytisztán, érthetően és energikusan fogalmazott. Úgyhogy nem tehettem mást, egy ültő helyemben elolvastam újra az egészet. Hozzáteszem, hogy ez egyáltalán nem esett nehezemre, mert a szerző nyelve a történet összetettségében is végig tiszta, nagyon mai, friss és hozzám szól.

Ha valaki azt gondolná, hogy lepukkant panelhangulat uralkodik a regényen, netán a kocsmák másnapossága ül rajta, nos, téved. Kérem, hogy a horizontot elzáró emeletes házak szürkesége ne riasszon el senkit az olvasástól, mert a könyv színe más. A felbukkanó, majd a hirtelen eltűnő lány tisztasága, fényképezőgépének vakuja, a hattyúk színe, a „jóság” maga, még ha az elpusztítására törnek is, olyan erővel villan fel, van jelen, fénylik át a százötvenezres lakosú betonrengetegen, magán a történeten, hogy azt kell mondanom: annak ellenére, hogy a főhőstől nem a Hársfához, hanem az Ördöghöz címzett kocsmában búcsúztam el, várakozva és reményteljesen hagytam ott, mert valami jönni fog, még akkor is, ha tényszerűen és a címre is utalva, ez a metró ebben a városban még meg sem épült, és az is lehet, hogy nem is fog soha. 

Tóth Csilla

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar, 2017