Asszonyok az ágynál

Csak asszonyok maradtak a haldokló mellett,
sötét kendővel takart arccal,
nem sírtak, nem felejtettek.  

A fülledt kórteremben éjszakák vibráltak –
valahánynak másik. Közös egy volt bennük:
akit körbe álltak.

Tekintetük,
(mint combjuk akkor)
megnyílt, majd elsötétedett.
Külön látták a testet a lélektől,
egynek a csalást, a réseket.

Az ember feküdt az ágyban,
izzadt tarkója mögött felpolcolt párna,
mégis, mint odagurított kő,
feszült nyakának a merev háttámla.
Nem beszélt ő sem,
talán nem is tépelődött,
a szeméből távozó fény
elégtétel volt.
Aztán már az sem,
csak test, irgalomból vagy
kötelességből bebugyolálva.

Az ágy mellett csak asszonyok álltak,
sötét kendőből kitakart arcuk
lenyomata a távozó halálnak.

Tudták, mi a dolguk.
Összehajtották a véres lepleket
– mintha majd harmadnap –,
és összenéztek még utoljára.

Kivégzés

Itt állok előtted hamvasan,
bőrömön kisülésekkel,
a villanás közepén,
és épp elveszítem a fókuszt,
amikor te megtalálod.

A kezed helyén kioldó –
könnyű láncként csüng alám,
derekamra fonódik.
Nem engedi, hogy elhagyjam a szobát.

Néha elengedsz,
én a linóleumba taposom
a lehető legnagyobb sugarú kört.
Összegyűjtöm neked a fényt,
fél arcom mindig árnyékban marad.

Néha jön-megy egy férfi az ernyők alatt,
dobozokat és testeket tologat,
elém tart valamit, és felderít,
talán nem is tudja –
éppen meghalok.

(Nem neki, de bárkinek,
aki kifizet holnap,
és némán fellapoz.)

Randevú az ördöggel

I.
Hat káefté tartozott alá,
kétszáz seggnyaló,
ezer áldozat,
három Audi, medencés ház
és néhány kitömött állat.

Médiabirodalmat gründolt,
az irodában mellszobrot állítottak róla –
„egy fokkal szebb volt, mint az ördög”,
s keményen dolgozott azóta,
hogy faluról Pestre dezertált.

18 voltam,
vett egy plüsst, és elvitt a Leroyba.
Végigettünk három fogást,
koktélt ittam, a taxióra ketyegett,
számlapja már eleget mutatott.

Magyarázott nagy vehemensen
(villogtatta harminchárom fogát),
milyen kalandokban vett részt hat kontinensen,
hogy gyűjtött össze akkora házra,
s hogy ő a tollnokok abszolút fejedelme.  

Lazított nyakkendőjén, majd fülembe suttogott,
utazás, Dubaj,
ha én leszek a legbuzgóbb gyakornok,
ő lesz a legnagyvonalúbb tanár.

Neccharisnyám nadrágját súrolta,
nem rémlett, hogy ilyen közel
ültünk le egymáshoz.
Vibrált a szemében:
minden megtervezve,
de az ételt legközelebb házhoz.

Kacérságom csak spontán adalék
a csillagfényű sablonvacsorához:
a közösülés kötetlen ígérete.
A számlából darut hajtogattam,
hogy köszönöm,
de még leckém maradt mára,
és a madarat a pincérnek adtam,
mert kisasszonynak szólított,
és egy kicsit hasonlított a papámra.

II.

Hatszázhatvanhat volt a rendszáma
a vörös Audinak, mely eljött értem
újra meg újra (mint egy ponyva utánnyomása),
ma sem értem, miért szálltam be mellé.

Alig kezdődött gyakornokságom,
szabadulni próbáltam két hete,
de az egyből valahogy három
randi lett, meg este a délelőttből.

Hiába próbáltam húzni az időt,
elöntötte az epe főnököm,
ma nem játszhatok úrinőt megint,
beláttam, ahogy szemöldöke rángott.

Gesztikulált, egyre hevesebben,
fejéről korpát vakart öltönyére.
„Ma kikötözlek, és élvezni fogod!”
– ígérte,

és hogy Michael Kors táskát hoz
majd legközelebb cuki plüss helyett.
Nem hordott zoknit, és a kecskeláb
bűzlött, mint a maszkulin közhelyek.

Esték múló sötétsége

Mennyire unom, hogy mindenki hajt rám!
(És meghatódik tőle, ahogy teperni képes.)
Hogy vedlenek kamasszá negyvenes pasik,
miközben arra gondolnak,
milyen lehettem volna alattuk,
és ők mennyire akarták
kizárólag az én
boldogságomat.

Ülnek a laptop előtt
(mind keményen dolgoznak),
izzadnak a futópadon,
a Hugo Bossnál nem adják alább
(bár a nyakméreten egy számot növelnek),
bevásárolnak, kifizetik a takarítót,
vacsorát adnak a gyereknek.
Elolvassák kamaszkoruk kedvenc regényét,
viharban csatangolnak a hegyeken túlra,
s még a nyávogó kiscicát is az ölükbe vennék!
(Aztán észbe kapnak.)
Titkon élvezik, hogy a kanapén alszanak.

Életükben először észreveszik,
milyen alakú a plafonon a repedés,
hogy az árnyak formákat rajzolnak a családi porcelánra
(mintha jelek lennének),
végigsimítják borostás arcukat,
és ellágyulva néznek a bizonyítékra:
éreznek megint.

Nem tudom sajnálni egyiket sem.
Csak az esték múló sötétsége szép,
variációk egy témára, ahogy
kínjukban csúsznak kérdezni térden:
miért nem, hogyha majd mégis,
és hogyha mégis, akkor újra miért nem?