Ugrás a tartalomra

 

Kutyaugatás – Magyari Gábor prózája

Sejti, hogy az ura sohasem fog hazajönni. A háborúból nem szoktak visszatérni az emberek. Pont aznap ment el, amikor a fia megszületett. Behívták. Nem volt mit tenni. Nem reménykedik abban, hogy valaha viszontlátja.

Ragyogó nyári nap virrad a kis falura. A napot egy felhő sem takarja. A madarak csiripelnek,a szellő lágyan lengedezik. A ház udvarán egy kislány, mezítláb, mindössze egy szakadt, hosszú, fehér vászonpólót visel. Százötven centi magas lehet, tizenkétéves-forma. Szép barna haja van, szép barna szeme. Két tyúkkal játszik. A kislány kergeti őket, a tyúkok menekülnek. Néha a kutya is beszáll, ugatja a kislányt, a kislány visszaugat rá. Nevet. A távolban harangoznak. Dél van. Ebédidő. A kislány gyomra korogni kezd. Az anyja kiszól neki a házból.

– Jolán, gyere enni!

A kislány otthagyja a kiskutyát és a két tyúkot, bemegy. A ház a megszokott falusi otthon. Egy kamra, egy ebédlő, egy szoba. Az anya a konyhában van, éppen szedi a levest. Krumplileves az ebéd. Jolánka leül, kanalazni kezd. Szája fintorra húzódik, ajkához emeli a kanalat, majd visszaköpi a levest a tányérba. Távol tolja magától az ételt. Közben édesanya ölébe veszi a kisfiát. Még csak pár hónapos.

– Apa mikor jön haza? – kérdezi a kislány.

– Nem ízlik a leves? Miért nem eszel? Ma még nem ettél semmit, egyél kincsem, egyél.

A kislány visszahúzza a tányért, befogja az orrát, lenyomja a kanál levest a torkán. Nem néz az anyja szemébe, kerüli a pillantását. Az asszony megviselt. Harmincas évei elején jár, de már őszül a haja, ráncosodik az arca. Otthonkát visel, fején kendőt. Sejti, hogy az ura sohasem fog hazajönni. A háborúból nem szoktak visszatérni az emberek. Pont aznap ment el, amikor a fia megszületett. Behívták. Nem volt mit tenni. Nem reménykedik abban, hogy valaha viszontlátja. De ezt nem mondhatja el Jolánnak. Ő még bízhat abban, hogy újra láthatja az apját. A reményt nem veheti el tőle. Az anya is szed magának egy kis levest. A kislány szótlanul ül, a hajával játszik.

Kintről kutyaugatás hallatszik. A kisfiú sírni kezd, ő is éhes. Bociszemmel néz fel az anyára, könyörögve, hadd kaphasson finom, meleg tejet.

– Befejezted az evést?

– Igen.

– Elmosogatsz, amíg elaltatom a kicsit?

A kislány a fejével int, hogy igen. Összepakolja az edényeket, viszi a mosogatóhoz. Kintről újra kutyaugatás hallatszik. Tölti a vizet, nem foglalkozik vele. De a kutya nem hagyja abba, ugat. A kislány kimegy az udvarra, megnézni, mi hozta ennyire lázba a kutyát. A kapunál van, csóválja a farkát. Ugrál jobbra-balra. Jolán odamegy, megsimogatja, igyekszik megnyugtatni. A távolból biciklicsöngés hallatszik. A kerékpáron öreg, félszemű, ősz hajú férfi ül. Lassan közeledik a házhoz, a kapunál majdnem elesik a biciklivel. Meglátja a kislányt, szája mosolyra húzódik, jó hangosan megszólítja Jolánt.

– Szervusz, édesem, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

– Jól, köszönöm. És maga, Ottó bácsi?

– Jól, jól, csak az a rohadt ellenség, hogy az ördög vinné el.

Miután kimondta, jó nagyot köp a földre. Majd folytatja.

– Azok a tetves gazemberek. Hogy rohadnának meg. A háború, a kínok, nem tudsz te még semmit erről... De mondd csak, édesanyád itthon van-e?

– Miért kérdi?

– Levelet hoztam. Vagyis küldeményt. Vagy mi a fenét. Nem régóta vagyok én postás, nyugdíjas vénember voltam, ültem otthon, és ittam a pálinkát meg ettem a finom paszulyt. De ezek a mocskok behívták a postást meg mindenki mást. És most én, a vén rokkant hordom a leveleket.

Megint a földre köp, az öklével hadonászik, a szája habzik, miközben beszél. A kislány gondolkozik. Levelet hozott. Talán apuról valami hírt. Hogy nemsokára hazajön. A kislány a haját csavarja, egyik lábát a másikra teszi.

– Adja csak ide a levelet, majd én odaadom anyunak. Most éppen a kicsivel van. Lefekteti.

– Jaj, a kis Jánoska, a kis drága... Jól van, de te ne bontsd fel. Csak add oda édesanyádnak.

A kislány bólint.

– Jól van, aranyom, nekem mennem kell, sok ilyet kell még kézbesítenem, messze van még a nap vége. Vigyázzatok magatokra!

Bólint. Látja, ahogyan az öregember nagy nehezen felkászálódik a biciklire, és továbbindul. A kislány szíve gyorsabban ver, sóhajtozik. A kiskutya mellette csahol, ugat, a borítékot szagolja. Szeretné tudni, mi van benne. Majdnem ki is harapja a kislány kezéből, de Jolán nem engedi, rácsap a kutya fejére. Leül a kis járdára, kezébe veszi a borítékot. Forgatja jobbról-balról, nézi, nézi egyre. Annyi áll rajta, hogy kinek szól. Az édesanyjának, Farkas Tóth Istvánnénak.

Közben bent az anya megetette a gyereket, és mesét mond neki. A csecsemő csendesen hallgatja. Az anya végez a mesével, megcsókolja a kisfiát. Hátramegy a kamrába, tölt egy kupica pálinkát magának, kimegy a konyhába, leül, és egyből lehajtja. Arcát a tenyerébe temeti, folynak a könnyei. Visszamegy a kamrába, tölt megint egy kupicával, azt is megissza. Közben felfigyel a csendre, arra, hogy a lánya nincs ott, nem mosogat.

Kinéz az udvarra.Látja, hogy Jolán a járdán üldögél. Kiszól neki:

– Lányom, mit csinálsz te kint? Nem mostad el az edényeket.

Jolán az anyjára néz, majd visszafordul. Nem válaszol. Az anya újra megszólítja, de hiába. Beletörődik, visszamegy a konyhába, befejezi a mosogatást. A kislány kezében továbbra is ott a boríték. Döntött. Kibontja. Lassan elkezdi olvasni a szöveget. Jár a szeme, betűről betűre, az arca elhalványodik, szemében könnyek jelennek meg. Pillanat múlva a levél miszlikbe aprítva hever a földön. A kutya odamegy hozzá, ráugat, érzi, hogy nagy a baj. Próbálja vigasztalni a kislányt. De ő nem kér belőle. Ellöki magától a kutyát.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.