Ugrás a tartalomra

Hamlet, Skandináv krimi

Szereplők:

BJÖRN
INGMAR
KNUT
KÍSÉRTET
KIRÁLY
POLONIUS
HAMLET
LAERTES
KIRÁLYNÉ
OPHELIA

Játszódik egy színházban. De ott a koraközépkor látszatát akarják kelteni. Téli napokat Skandinávia egy rég elpusztult várában. Hogy a vacogást hihetővé tegyék, reggel óta nem fűtik a színházat.

 

ELSŐ FELVONÁS

1. szín

TÖKSÖTÉT, MINT EGY MEGÖLT KIRÁLY SZÍVÉBEN

 

A nézők még a ruhatárnál vannak, mikor a színházban teljes sötétség áll be. Áramszünet. Egy hang kiabál bele a sötétbe.

 

BJÖRN: Mindenki őrizze meg a nyugalmát!

INGMAR: Nem börtönőrök vagyunk.

BJÖRN: Biztos vagy ebben?

INGMAR: Úgy érted, hogy a saját nyugalmamat őrizzem meg? Vagy a tiédet?

BJÖRN: Mi ez a kurva sötét?

INGMAR: Áramszünet.

BJÖRN: Dániában vagyunk. A 9. században. Még nincs áram, te hülye.

INGMAR: Akkor mért van ilyen sötét, ha ez nem áramszünet?

A fény visszajön. De nem látjuk a két alakot, akiket az előbb a sötét hallhatóvá tett. Pár perc eltelik nyugalomban, előadás előtti készületekkel. Akkor megint sötét. A hangok most már mintha a színpadról hallatszanának.

BJÖRN: Ez nem áramszünet!

INGMAR: Tudom. Éjfél van. És mi kint őrködünk egy bástyán.

A fény megint visszajön. A jegyszedők siettetve terelik be a nézőket. Mindjárt itt vannak a kísértetek! – mondják. Mindenki leül. Sötét. És sötét a színpad is. Léptek.

 

BJÖRN: Állj, ki az?

INGMAR: Mit majrézol, nincs itt senki!

KNUT: Én vagyok az! Kit vártatok?

BJÖRN: Én, én, ezt bárki mondhatja!

INGMAR: Jelszó?

KNUT: Levágott lófej!

BJÖRN: Az nem a tegnapi?

KNUT: Csak szidlak, te ökör! Ha nem kell a váltás, tőlem akár maradhattok hajnalig.

BJÖRN: Te látsz valamit? Mert ha látnánk, nem kéne bohóckodni a jelszóval.

INGMAR: Töksötét van. Mint egy megölt király szívében.

KNUT: Lázítasz?

BJÖRN: Ki lázadna föl ebben a baromi sötétben?

INGMAR: Ki lázadna föl egy király miatt?

 

A kőfalra parányi fény vetül. De csak mintha valaki mobiltelefonnal világítana. Vagy mintha egy kard pengéjén csillanna meg a fény. Ötven körüli férfi képe dereng föl, aki rá két számmal nagyobb páncélt visel.

 

KÍSÉRTET fenyegetően: Mi van, bazmeg?

BJÖRN még mindig a sötétből: Ki volt ez?

INGMAR: Nem látod?

KNUT: Mit?

INGMAR: Nem látjátok? Nézzetek már oda!

KNUT: Hová?

BJÖRN: Merre forduljak?

INGMAR: Azt hiszem, háttal állsz neki!

KÍSÉRTET: Ti az udvarnál szolgáltok?

KNUT: Hol máshol?

KÍSÉRTET: De hogy lehettek ilyen bénák?

BJÖRN: Félünk, hogy eljönnek a kísértetek.

KÍSÉRTET: Már nem kell félnetek.

INGMAR: Már nem félünk. De még igen.

KÍSÉRTET: Hol van a fiam?

KNUT: Az attól függ, ki vagy. Ha az öreg Bergson, akkor itt, apu!

KÍSÉRTET: Nem ismertek meg?

BJÖRN: Kurva sötét van ám!

INGMAR: Azt akarod mondani, hogy kísértet vagy?

KÍSÉRTET: Csakhogy leesett.

KNUT: Semmi nem esett le. Nem hiszünk a kísértetekben. Ez már a 9. század.

KÍSÉRTET: Hamlet vagyok, a megölt király.

BJÖRN: Olyat nem ismerek. Volt egy Hamlet király, de őt nem ölték meg.

KÍSÉRTET: Ne nyissunk erről vitát. Hol a fiam?

INGMAR: Te nem vagy kísértet, bazmeg. Te valami ellenőr lehetsz.

KÍSÉRTET: Tegezni mered uralkodódat?

KNUT: Már bocs, de Claudius a király.

KÍSÉRTET: Öcsém, öcsém, átkozott öcsém!

BJÖRN: Ne szidd a királyt, mert kardélre hányunk!

KÍSÉRTET: Csak lassan. Nem fog menni. Kísértet vagyok. Gyertek, érintsetek meg.

INGMAR hangja, de őket továbbra se látjuk, a kezüket sem: Tényleg. Áthatol rajta a kéz. Hogyan beszélhetsz, ha levegő vagy?

KÍSÉRTET: Nem vagyok levegő, szellem vagyok. Holnapra hozzátok ide a fiamat, vagy egész életetekben kísérteni foglak.

KNUT: Mért nem keresed meg te őt? Neked fal nem lehet akadály.

KÍSÉRTET: Ne kérdezz annyit! Oltsd el azt a fáklyát, zavar!

INGMAR: Hiszen már rég kialudt!

KÍSÉRTET: Akkor valamelyiktek félelme világít így a szembe. Szeretem a gyáva embereket.

 

Ebben a pillanatban megszólal a kakas, egy varázsütésre kigyullad a felkelő nap fénye. A színpad üres. Eltűntek az őrök, és talán sose volt ott a kísértet.

 

2. szín

A TITKOS BESZÉD

 

A fény most már kitart. Bevonul a király, az özvegy királyné, udvartartás.

 

KIRÁLY: Azért hívtam össze az udvar előkelőit, hogy végre magyarázatot adjak ez elmúlt 2 hónap történéseire. Nem fogadtátok szívesen a gyászt, és most meghökkentek befejezésén is. Ezért beszélni kell az utóbbi 10 év, bátyám uralkodásának történetéről is.

POLONIUS: Nem tartozol nekünk elszámolással.

KIRÁLY: De, derék barátom. Lassan meg kell tanulnotok az uralkodót elszámolásra hívni.

POLONIUS: Ugyan már, ha valóban kérdést tennék fel, megharagudnál.

KIRÁLY: Előbb hagyj beszélni, és ha valami megválaszolatlan marad, akkor szólj csak.

HAMLET: Minek ez a komédia, felség? Te kormányozol a régi jog szerint, hogy a királyt a család legöregebb férfitagja kövesse. Én ezt elfogadom, nem emelek kifogást. Magamat a trónra még érettnek nem is érzem. Tanulnom kell, engedj az egyetemre visszamennem Wittenbergába.

KIRÁLY: Nem lehet, súlyos dolgok és szembenézések várnak ránk, Dánia rohad, az ország hanyatlik testvérbátyám zsarnoki uralma után, nehéz lesz helyrehozni a károkat, nagy szükség van a te segítségedre is.

POLONIUS: Dicséretes szavak, fogadd meg őket, Hamlet királyfi.

HAMLET: Máris a hízelgés levegőjét érzem körülöttünk lengeni. Ne haragudj, de apám szidalmazására még akkor se tudok jó szívvel bólogatni, ha hozzám is eljutottak németföldre az elégedetlenség hangjai. Úgy hiszem, erőskezű úr vagy, király, példaképem, bevallhatom, boldogulsz nélkülem, csak egy-két évet adj, és visszatérek tanultan, a német közgazdaság legújabb vívmányainak ismeretében. Ott a parasztok, azt beszélik, nem afféle rabszolgák, hanem felszabadított jobbágyként jogok és kötelességek malmában őrlődnek, és nagy szorgalommal őrlik a világot, búzát, és az államnak sokkal nagyobb a bevétele. De szó van jogi előrelépésről, talán még a végrehajtás, bíráskodás és törvényhozás elválasztásáról is. Meg hogy az egyháznak ki kell vonulnia az államból, és fordítva.

KIRÁLY: Rémületes dolgokat beszélsz, fiam. Ezekre majd visszatérünk, hogy hogyan védhetjük ki a rettenetes kórt, ami ezek szerint az egyetemek felől támad, és persze a németektől jön, a görögök rabszolgáitól a demokráciában.

POLONIUS: Felségek, magasröptű társalgásotokból egy szót se értünk, de félek, olyan udvari titkokra derül fény, ami még kamarás fülének se való. Kérlek, fékezzétek ragyogó eszetek kiáradását, vagy bocsássatok el minket, hív szolgáitokat.

HAMLET: Mért alakoskodsz, Polonius? Te mindent értesz, tudom lányodtól, milyen okos vagy.

POLONIUS: Szóval családom titkát kémleled, herceg, pásztorórádon?

KIRÁLY: Kérj bocsánatot hívünktől, Hamlet. Vagy nem is, majd megteszem én helyetted, bocsáss meg, főkamarás uram. Most pedig rendeletet adok ki, mely megtiltja az intrikálást, viszálykodást az udvarban.

LAERTES: Lehetetlent kérsz uram.

POLONIUS: Megtesszük, ha ez a parancs.

HAMLET: Bocsánatot kérek tőled, imádott kedvesem apja.

KIRÁLY: Ezennel megtiltom a királyi család legkisebb bírálatát is.

KIRÁLYNÉ: Vigyázz, felség, egész másféle beszédre készültél!

POLONIUS: Csak azt kaptuk, amit megérdemeltünk.

KIRÁLY: Nem, dehogy, mindig közbevágtok! Hadd folytassam, valóban. Az elmúlt 10 év bűneiről kell beszélnem.

POLONIUS: Felség, most tiltottad meg a királyi család bírálatát.

HAMLET: Mondtam én, hogy okos vagy. És még szemtelen is. Akarod, királyom, hogy kardélre hányjam ezt az okvetetlenkedőt?

KIRÁLY: Árvává tennéd menyasszonyodat?

POLONIUS letérdel: Előbb hadd hallgassam meg királyunk beszédét, melyben a személyi kultuszt leplezi le Dániában, aztán, ha azt hallottam, mert már bízhatok a jövőben, szívesen fogadom a vasat!

HAMLET: Mondtam, hogy még nem vagyok alkalmas uralkodásra, megfontolatlan vagyok, és kapkodó. Mind a kettőtöktől bocsánatot kérek.

KIRÁLY: És mi kegyesen megbocsátunk.

POLONIUS: És a beszéd?

HAMLET: Melyben apám bűneit részletezné a mostani király? Hát az elmarad.

KIRÁLYNÉ: Talán bölcsebb volna csakugyan várni vele.

KIRÁLY megfogja a királyné kezét: De úgy, e szózat nélkül nem érthető elhatározásunk.

POLONIUS: Mi volna az?

HAMLET: Rosszat sejtek. Anyám, mért mosolyogsz olyan szokatlanul?

KIRÁLY: Az özvegy királyné és én, régi szokás szerint, összeházasodunk, hogy ezzel erősítsük a család egységét, a hatalom folytonosságát.

POLONIUS: És a beszéd, a beszéd akkor elmarad?

KIRÁLY: Igen, Polonius. De annyit azért röviden: Bátyánk sok igazságtalanságot követett el országa és népe ellen, és mi most, ó kárhozat, megpróbáljuk helyretolni azt.

HAMLET: Ami aztán mindig katasztrófához szokott vezetni.

 

A király és királyné kíséretével el.

 

2.b szín

SZAR A PALOTA FOLYOSÓJÁN

 

HAMLET: El, el, innen mielőbb,
amíg öngyilkosság vagy őrület
föl nem emészti érzékeny agyvelőmet,
élni sóvár lelkemet. Otthagytam lány-
és fiúszeretők hadát a csodás német városban,
hogy visszatérjek ebbe a bűzhödt, homályos,
északi lyukba, hol a korlátoltság ül tanyát.
Itt az érdek és a haszonlesés köde
úgy önti el a tróntermet is,
mint a fekélyes szagok, betegségtől
terhelt lég a latrinák felől.
Itt néha a palota folyosóján is szarba lép az ember,
emberszar hever a lélekben is,
a mosdatlan emberek lehelete hagymától nehéz,
pálinkáznak és vodkáznak, nyers hússal tömik a gyomrukat,
de még az agyukban se jár egyéb, csak az,
pinát hogyan kaphatnak, és jólétűket nem mérik mással,
mint a medvebőrök közt izzadva telt bujálkodás óráival.
El, el innen mielőbb,
amíg lehet, mert kétely támad bennem apámmal
kapcsolatban, ki hogy jó király volt,
muszáj ahhoz ragaszkodnom, különben
hogy élhetnék magam a tőle nyert előjogok között.
Lopott vagyonból tanulhat-e jót
egy szabad ország egyetemén az ember,
ha más nyomora az ára az én eszemnek.
Legyek inkább buta, csak ne tudjam meg,
mit művelt nagyhangú, dáridózó apám,
aki gyerekként annyiszor tanított, miként kell
az igazságnak fölébre kerülni, és én se értettem azon
semmi mást, mint a mi családunk hasznát,
mert mi vagyunk a jók, akiknek az igazság is adót fizet.

 

És most nem elég, hogy régóta gyanú alatt áll apám,
anyám is rábólint e friggyel sejtéseimre, és arcán látom
az öröm pírját, hogy végre hozzá méltó
erkölcsi lénnyel egyesül. De nem addig van, anyám,
ehhez nekem is lesz még pár szavam,
apám emlékéhez hű kell maradj, még akkor is, ha csalt,
még akkor is, ha zsarnok volt, még akkor is,
ha mindenki gyűlölte. Csak te nem!
Te nem utálhatod, te nem hagyhatsz magunkra
minket, szegény hatalma fosztott Hamleteket,
bár nem trónra termett apám se, én meg
bizonytalan, okoskodó, félőrült költőféle,
direkt futok az országos gondok elől.
Gyorsan összekapom a holmimat, a családi kasszából jogos
részem kimentem, és irány a kies, déli Németország,
ahol szabad gondolkodni, és élni is szabad!
Előre hát!

 

Björn, Ingmar és Knut jőnek. Elállják az ajtóban a menekülni készülő Hamlet útját. Egymásba ütköznek.

 

BJÖRN: Ki az?

INGMAR: Hová ilyen sietve, felséges úr?

KNUT: Hamlet királyfi?

HAMLET igyekszik elkerülni őket: Mi tetszik, barátaim?

BJÖRN akadályozza: Nekem minden tetszik, ha együtt vagyunk veled.

INGMAR: Komolyan gondoltad a barátság szavát?

HAMLET: Ki tudja, mi a vicc, és mi lehet komoly?
Nekem jobb lesz innen időben
más ország tájára futni, mielőtt
a sötét, barbár világ teljesen fölemészt.

BJÖRN visszatartja: Ne félj, jó hírt hozunk.

INGMAR barátilag a szín közepe felé invitálja: Beszédünk van veled.

KNUT: És rajtunk kívül valaki fontosabbnak.

HAMLET: Megrémítetek. Ellenség hírhozói lettetek,
fejetek árulásra adva?

BJÖRN: Ne félj, jó hírt hozunk.

HAMLET: De kitől, kitől, ki küldött, kik vagytok ti egyáltalán?

INGMAR: Meg se ismersz? Barát vagyok. Vagy már elfeledted Wittenbergát?

HAMLET: Horatio?

INGMAR: Nem úgy, felség, ottani nevem nem használhatom, eltiltott tőle az udvar, a fontoskodó kamarás, Polonius mondta, hogy olasz név itt Helsingőrben tilos. Rontaná az erkölcsöket. A nevem Ingmar tehát.

HAMLET: Ingmar? Még a hideg is kilel tőle. Mint a jég még a szó is. És a nyelv! Hazugságnak nem mondanám, mert a hazugság forró, éget, a nyelvet csípi, a száj füstölög. Itt meg a hidegtől kihullik a fogam, és helyébe hófehér jégszilánk kerül. Tovább egy percig se maradhatok. (Nem mozdul.)

BJÖRN idegesen: Pedig ránk kéne szánjál még egynéhányat.

INGMAR: És fogva fog a szörnyű ország tartani, ha meghallod szavunk.

HAMLET: Akkor inkább kussoljatok!

BJÖRN: Nem lehet.

INGMAR: Szörnyű ígéret köt egy túlvilági lényhez.

KNUT: Észak fehér szelleme, fehér fény a vár fokán a legsűrűbb éjszakában.

HAMLET: Meséknek ültetek fel. Te is bedőlsz, világot látott Horatio?

INGMAR: Kértelek, ne használd ezt a megszólítást, mert szívem facsarodik belé, a rajnai szőlők ízét érzem ínyemen.

HAMLET: Onnan akkor meg olasz földre vágytunk.

BJÖRN: Ám ők nem vágynak sehová. Élnek a paradicsomban, meleg van télen is, alig kell enni, így dolgozni se, alusznak napközben, bort isznak este, és folyton énekelnek.

INGMAR: Te jártál ott?

BJÖRN: Dehogy. Ki sem mozdulok Dániából. Én veletek ellentétben jól érzem magam itt. A hóra járni hányni ki, nehéz, zsíros ételek és jó sörök után, a jégbe vágott lékben merülni a vízbe le, miként a fóka, az az élvezet nekem, az a gyönyör, és kék ajkú nőket csókolok, kiknek a melle kemény a hidegtől, mint a csont.

HAMLET: Tulajdonképpen mit is akartok?
Engedjetek utamra.

BJÖRN: Megtennénk, de elállja sarki fény, fehér lidérc.

INGMAR: Apád szellemét láttuk tegnap éjjel a várfokon.

KNUT: Olyan tisztán láttam, ahogy most téged.

HAMLET: Akkor írd le arcomat.

KNUT: Vastag toka, zsírpárnába süllyedt szem, alkoholtól sárga bőr, meglazult fogak, savószínű tekintet.

HAMLET: Tessék?

BJÖRN: Nem ismered. Csak viccel.

INGMAR: Ez azt jelenti, sötét van, nem láthat tisztán.

HAMLET: És a szellemet akkor hogyan láttátok?

BJÖRN: Világított, miként a lámpa.

INGMAR: És apád volt, nem tévedhet az ember ekkorát.

KNUT: Még én is megismertem, ki eddig sosem láttam őt.

HAMLET: Az nagy dolog. Ti ugrattok engem. És az persze öröm, olyan, mintha egyetemre járnék, nem szűk várfolyosók bélrendszerében kéne kerengenem. Még mindig eltévedek itt.

BJÖRN: Mi sem vagyunk biztosak benne, hogy ő volt.

INGMAR: De Hamletnak mondta önmagát, és fiát kereste, téged.

KNUT: Mondtam neki, keressen meg maga!

HAMLET: És?

BJÖRN: Erre nem volt hajlandó, és ránk osztotta fenyegetés terhe mellett, hogy téged neki fölhajtsunk, mint már vadászaton is tettük rég a vaddal, és járt elé jávorszarvas, bölény, néha mamut és kardfogú tigris is.

INGMAR: Arra kér tehát általunk, hogy éjjeli sétatérén holnap éjfélkor őt fölkeresni légy jó.

KNUT: Vagyis, hogy ott legyél.

BJÖRN: Mert különben miránk hull az átok.

INGMAR: És életünk végéig kísérteni fog.

KNUT: De az maga az őrület.

HAMLET: Ez, úgy látom, a ti bajotok inkább, mint az enyém. Apám meghalt. A halottak nem élnek. És kíséretet nem létezik, ezt tanította bölcs professzorom is németföldön, a derék Faust, akinek a szavára jobban adok apáménál. Nem megyek, csak ha visztek.

BJÖRN: Ha ellenállsz, mi tényleg lefogunk. (Körbeállják.)

INGMAR: A kezét hátrakösd!

KNUT: Szájába pecket!

HAMLET: Hm! Mh!

BJÖRN: Ne hőbörögj, csak holnap éjfélig van így, aztán kiszabadulsz, hogy rögtön szembenézz a szörnnyel, Hamlet királyfi, úri semmittevő. Ez a kísértet nem az én őrültségem, beszélj vele magad.

INGMAR: Húzd rá a fejére a zsákot! (Zsákba húzva elviszik Hamletet.)

 

3. szín

A FÉRFIAK HELYETTED VÁGNAK KOMOLY POFÁT

 

A vár egy másik helyén.

 

LAERTES: Eltűnök egy időre az udvarból, kishúgom.

OPHELIA: A király megengedte?

LAERTES: Épp őelőle szököm.

OPHELIA: Mit vétettél ellene?

LAERTES: A szavába vágtam az egész udvar előtt.

OPHELIA: Ezért kár aggódnod, azt mondják, sokkal barátságosabb, szelídebb király ő a megelőzőnél, a rettegett Hamletnál.

LAERTES: Az szörnyű, kishúgom, hogy már te is értesz a politikához. Nem lenne szabad tudnia egy ártatlan nőnek, mit nőnek, fiatal lánynak, ilyen talmi és világi dolgokról.

OPHELIA: Miért?

LAERTES: Az lenne jó, ha csak imádkozás és versolvasás között kéne megosztanod figyelmed, énekleckére menni, tánctanárhoz, készülni a frigyre, mi vár rád, azt hallom, magasról érdeklődnek utánad.

OPHELIA: Hamletre célzol? Nem mondom, szép fiú, és okos is, talán túlságosan az. Amellett egyszer trónra juthat, bár nem biztos, mert nagybátyja fiatal még és nagyratörő, a nálánál 10 évvel idősebb anyakirálynőt elveszi, azt beszélik.

LAERTES: Ma jelentették be hivatalosan.

OPHELIA: Látod, minek nekem egy örökös második, a majdnem király? Túl sokat tépelődik is, és ha apjára hasonlít, akkor egyszer majd zsarnok válhat belőle, és nekem milyen lenne zsarnok asszonyának lenni?

LAERTES: A király az mindig király, és igaza neki van.
Nem a te dolgod, hogy férfiügyeket latolj,
élvezd, hogy helyetted vágnak komoly pofát.
Háborúznak, intrikálnak,
és őket járja át a vas, sokszor a semmiért.

OPHELIA: De te most se vágsz komoly pofát,
őszinte vagy, még ha cinikus is talán.
Erre tanítanak a Szorbonon, Párizsnak városában?

LAERTES: Nem az számít, amit tanítanak, az egész benne van a Bibliában, és ha csak egy evangéliumot elolvasol, mindent tudsz, amin ők lamentálnak. És mi, diákok, átrázzuk ott a tanári kart, mert úgy teszünk, mintha megtanulnánk a sok ostobaságot, amit ők Jézusról és a pár más igazról összehordanak.

OPHELIA: És most vissza akarsz térni oda?

LAERTES: Igen. Itt dögletes a levegő.
Ott egész nap előadásokon ülünk,
aztán kocsmákban vitatjuk a hallottakat.
Nem is tudod, mekkora szabadság egyetemre járni.

OPHELIA: Nem vinnél engem is magaddal?

LAERTES: Lehetetlen. Csupa fiú.

OPHELIA: És a lány hová meneküljön?

LAERTES: Csináljon úgy, hogy mit sem ért,
erre van a család, fogj férjet magadnak,
ugráltasd úgy, ahogy neked tetszik,
és a háttérből mozgasd akár a politikában is.

OPHELIA: Ugyan mivel tudnám ezt elérni?
Könyörögjek, találjak meggyőző érveket?

LAERTES: Ugyan dehogy, a férfi egyszerű, miként az állat,
miként a bika, ha megérzi a tehén vad nőstényillatát,
belepirulok veled ilyenről beszélni, de tudd,
a nőnek az a fegyvere, hogy nő.

OPHELIA: Ezt nem értem.

LAERTES: Mert ártatlan vagy még, kishúgom.
És szerelemre gondolsz. De ahhoz lélek kell,
és a férfi nem rendelkezik olyannal.

OPHELIA: Te sem?

LAERTES: Nekem van eszem, és megfigyelőkészségem,
amellett színészetet is tanultam,
és ellestem anyám egy-két mesterfogását, mikor
a lelkét működésbe hozta. Talán egy kis lélek szorult belém,
de nem több egy katicáénál.

OPHELIA: És Hamlet?

LAERTES: Talán szereted őt?

OPHELIA: Nem engedhetem meg magamnak.

LAERTES: Nem is kell. De jó anyag.
Vond hálódba, eszes és értelmes,
hass rá, vidd jó irányba, segítse mostohaapját,
mentsék meg Dániát, mert az előző király
mindent elvett a néptől, és saját kincstárába hordatott.
Vegyen el felségül, és csináljatok jót.

OPHELIA: Nem rajtam múlik, elvesz-e.

LAERTES: Irányíthatod, ha kecsegteted, aztán váratod,
és ha hoppon marad, fellángol szerelme,
vigyázz, nemes fő, nehogy őrületig hevítsd, nehogy
bosszút kívánjon állni apja halála miatt,
mert megmondom, nem úgy történt, ahogy mondják,
de nem volt Claudius mégse hibás.
Törjetek magasra, legyél egyszer királynő,
osszatok a népnek, ne pénzt, de élni alkalmat,
hagyjátok, hogy tegye, amit szeretne.

OPHELIA: De nem visz ez lázadáshoz?

LAERTES: Meglehet, a friss szabadság fellázítja az elzsibbadt agyat.
Tegyetek jót töretlenül. Legyél jó királyné.

OPHELIA: Lehetetlent kérsz.
És apám is ellenzi, hogy Hamletet fogadjam.

LAERTES: Mit mondott?

OPHELIA: Tilt.

LAERTES: Az annyit tesz, hogy titkos találkára kényszerít.
Fogadj szót!

OPHELIA: Én ezt nem értem, a ti intrikátok túl magas nekem.

LAERTES: Hagyd a politikát, csak a szívedre hallgass,
lázadj fel, legyél szerelmes, mentsd meg Hamletot,
ki megfullad már az udvarban.
Lovagoljatok ki, járjátok az országot,
ha kell, te húzz férfiruhát. Annyi szép hely,
város és falu akad a soktengerű Dániában,
olyan könnyű lenne boldognak lenni ti kettőtöknek,
és annyi jót tennétek ti ezáltal.

OPHELIA: Bátyám, miféle erkölcstelen tanácsokat adsz?

LAERTES: Félreértesz. Sohase tégy olyat,
mit szíved ellenez. És amit akar,
az jó Isten szerint. Hallgass az ösztönödre,
ahogy beszéd közben se fontolod, hogy miként ragozz,
miként használj többes számot, mégse rontod el.

OPHELIA: Vigyél magaddal, vagy maradj itt!

LAERTES: Írok, és te is írj le mindent,
de gyerekkorunkban használt titoksírásunk szerint,
nehogy illetéktelen szem a végén félremagyarázza.

OPHELIA: Várom tanácsaid, ha nem is értem őket.
De másik világ nyílik meg általuk, egy szebb és félelmetesebb.

 

3.b szín

JÁTSZOM NEKIK POLONIUST

 

POLONIUS belép: Fiam, neked teljesen elment az eszed?

LAERTES: Csak annyira, mint neked, apám, te is furcsákat beszéltél.

POLONIUS: Ne hidd, nekem ez a feladatom, de rajtad meglepődtek, az egész udvar rólad beszél, a király kerestet.

LAERTES: Hiszen nem mondtam semmit.

POLONIUS: Lehetetlent kívánsz, ezt mondtad a királynak.
Ha a király valamit kíván, az úgy van,
neki nincs lehetetlen, meg kell lennie,
és ha nem lehet, el kell játszani, hogy úgy van.

OPHELIA: Mi van, ha bátorságáért jutalmat szán neki?

POLONIUS: Az a legrosszabb! Akkor csapdába csal, és később hagyja, hogy a ház rád dűljön vagy gyulladjon. Menekülj, fiam, ha kedves még apád neked. Az elvesztésedet nem bírnám elviselni.

OPHELIA: Indulni készül. Épp búcsúzunk.

LAERTES: Apám, bocsásd meg hirtelen szavam.

POLONIUS: Jól van. Egy hajót rendeltem kereskedelmi céllal ma este Anglia felé elindulni, elvisznek majd, de Amszterdamban kiszállsz, és Párizsig futsz, ott elmerülsz a város sűrűjében. Majd üzenek, ha már visszatérned szabad.

OPHELIA: Nem, nem, nem ilyen a világ!
Nem értem, miféle szörnyűségtől féltek.

LAERTES: Te megállíthatod.
Apám, ne gátold viszonyát Hamlet úrral!

POLONIUS: Azt hiszed, jó az minekünk?

LAERTES: Minden jó, ami nekik jó.
Ha Hamlet szereti, és húgomban is ébred női vonzalom,
egy igaz érzés megválthat akár mindannyiunkat is.

POLONIUS: Te is csak egy nagy gyerek vagy, drága kisfiam,
a homlokod hadd csókoljam meg, aztán indulj,
érzem, védeni fog az Úr, és a sorsod jóra fordul.

OPHELIA: Hát ezt mondom én is csak, apám.

LAERTES: Nincs kedvem elmenni,
hisz most ébredek rá, kik a családom.

POLONIUS: Menj csak, mentsd magad,
én meg tovább játszom nekik Poloniust,
a fontoskodó udvaroncot.

OPHELIA: Az volt a játék? Nem ez?
Én még ilyennek nem láttalak soha, apám.

LAERTES: Az emberek nem egyfélék soha. (El. Sötét.)

 

4. szín

ÍGY BESZÉL EGY KIRÁLY

 

A sötétben járkálás zaja, cipelés hangja, zsák belsejében való kapálódzás nesze, röfögések, ütések, dulakodás ricsaja, nyögés, zsákvászon szakadása, fuldoklás, hörgés.

 

BJÖRN: Itt vagyunk már?

INGMAR: De rohadt nehéz vagy, bazmeg.

KNUT: És még kapálódzik is.

HAMLET a zsákból: Hm, hm, brrr! (A jelzett pillanatig folyamatosan nyüzsög, kapálózik, hörög.)

BJÖRN: Vágd már fejbe, akkor elkussol.

INGMAR: Mi eredetileg nem segíteni akartunk neki?

KNUT: Dehogy. Kínoznunk kell.

KÍSÉRTET nem látszik, ahogy s többiek se nagyon, csak a hangja hallatszik visszhangosan: Fiam! 

BJÖRN: Hallottátok ezt?

INGMAR: Jön a kísértet, engedjétek ki!

KNUT: Ezek után nem lenne jobb, ha egy követ kötnénk rá, és a várfokról beledobnánk a tengerbe?

KÍSÉRTET: Ne merd!

BJÖRN: Ha nem hallgatsz el, megteszem! (Hamlet elcsendesül.)

INGMAR: Ne adja az ég, hogy meghalt!

KNUT: Kár lenne érte, ha megéri, jó király lehet.

KÍSÉRTET: Átok reátok!

BJÖRN: Ne dühöngj, kísértet, hiszen él!

INGMAR: Gyorsan vágd el a kötelet! Rázd ki a zsákból!

KNUT: Na, gyere elő, királyfi!

HAMLET: Ti barmok, mindjárt behugyozok! (Nyögések, ruhakioldás zaja, majd csobogó vizelés. Egy liter. Kettő. Sóhajtás. Fingás is. Lerázza. Sliccet húz.) Hú. Azt hittem, nem bírom ki. (Kis szünet.) Hol vagyunk? Mi ez a sötét?

BJÖRN: A várfokon.

HAMLET: Gyújtsatok már egy fáklyát!

INGMAR: Apád szelleme bármelyik pillanatban itt lehet.

KNUT: Már itt is van.

KÍSÉRTET megjelenik a bástyán, és ő végre látható egy picikét

BJÖRN: Végre egy kis fény!

INGMAR: Ott jön! Felség, Hamlet király! Te vagy az?

KÍSÉRTET: Hol a fiam?

HAMLET: Ki vagy? Én Hamlet vagyok, a dán királyfi.

BJÖRN: Nem ismered meg a saját apádat?

INGMAR: Az apa személye mindig bizonytalan.

KNUT: Most hogy jön ide ez a baromság?

KÍSÉRTET: Beszélnünk kell, fiam!

HAMLET: Ez nem az apám. Olyan sápadt, olyan öreg, olyan óriás.

BJÖRN: Olyan büdös.

INGMAR: Miket beszélsz!

KNUT: Te nem érzed?

KÍSÉRTET: Nekem inkább ti tűntök büdösnek.

HAMLET: Egész Dánia rohad. Én egy fél napot töltöttem zsákba kötözve. Ez a három jómadár fogott el. Majd emlékezzél róluk meg, apám!

BJÖRN: Ebből egy szó sem igaz!

INGMAR: Beárulsz, barátom?

KNUT: Micsoda becstelen királyfi!

KÍSÉRTET: Hagytad magad megfogni. És még nekem panaszkodsz? Miféle férfi vagy?

HAMLET: Már megint kezded? Ezért menekültem el Németországba. Mert sosem tudtam elég jó lenni neked.

KÍSÉRTET: Inkább túlságosan csüggtél az ostoba anyádon. De jól van. A kedvedért minden éjjel kísérteni fogom ezeket a jómadarakat. Garantálom, hogy fél éven belül mindegyik felköti magát az állandó félelemtől.

HAMLET: Az azért sok! Csak ijessz rájuk.

KÍSÉRTET: Nincs középút. Vagy halálra rémítem őket, felöltve túlvilági arcomat, vagy semmi, mulattatni nem fogom, akár egy rossz ripacs, e csürhét.

BJÖRN: Átlátunk rajtad. Te nyilván színész vagy. Azt beszélik, hogy színészek közelednek.

INGMAR: Meg katonák. Te nyilván a norvég király kéme vagy.

KNUT: Te alighanem a dán király kéme vagy, hogy kifürkészd, nincs-e veszélyben a hatalma.

KÍSÉRTET: De veszélyben van. Én vagyok a veszély. Meg a fiam a veszély. Meg ti vagytok a veszély, akik a katonái lesztek.

HAMLET: Szó sincs róla. Én nem esküszöm össze senkivel. Te pedig, bűzös rém, jobb, ha eltűnsz innét.

BJÖRN: Hogy beszélsz apáddal?

INGMAR: Látod, hogy nem az apja!

KNUT: Gyáva felismerni.

HAMLET: Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt se lennék. Még egy másik Hamlet is itt van, az apám.

BJÖRN: Én figyelmeztettelek!

INGMAR: Akkor mégis elismered?

KNUT: Nem elég bátor, hogy nemet mondjon rá.

KÍSÉRTET: Küldd el ezeket az ökröket, hadd tárjam föl szívemet.

HAMLET: Vallomás? Titkok? Ne már! Elegem van a lelkizésből. Eddig legalább veled nem volt komplikált a viszonyom.

BJÖRN: Menjünk, királyfi?

INGMAR: Nem hagyunk magadra a szörnnyel!

HAMLET: Hogy beszélsz apámról, Horatio?

INGMAR: Kérlek, ne szólíts így!

KNUT: Szerintem jobb, ha eltűnünk, mielőtt olyasmit tudunk meg, amiért a fejünket veszik, hogy el ne fecsegjük.

KÍSÉRTET: Nem olyan rossz ám kísérteni.

HAMLET: Ne kedélyeskedj, apám. Hullaszagod van. Félelmet árasztasz. Mi az, hogy nem olyan rossz?

KÍSÉRTET: Igazad van, iszonyú. Nagyon szenvedek, és nem nyughatok a másvilágon se, amíg szörnyű halálom meg nem bosszultatik.

HAMLET: Bosszultatik? Mért ilyen furcsán beszélsz? Mondd meg nyíltan. Tőlem várod a bosszút.

BJÖRN: Mi akkor most hallótávon kívül megyünk.

KNUT: Ti csak beszélgessetek.

INGMAR: Szólj, Hamlet, ha segítségre szorulnál!

KÍSÉRTET: Olyat egy király szájából nem fogsz sose hallani! (Azok hárman el.) Segítened kell, fiam!

HAMLET: Hogy segíthetnék?

KÍSÉRTET: Akarod tudni az igazságot?

HAMLET: Melyiket? Azt, hogy nincs élet a halál után? Nem akarom tudni. Vagy azt, hogy te egy provokátor vagy a mostohaapám szolgálatában, és meg kell öljél? Azt se akarom tudni. Akkor azt, hogy ez egy ugratás? Ezt már rég tudom. Vagy azt, hogy nem is vagy valóság, csak én képzellek? Akkor őrültnek kéne lennem, és egy őrült nem tudhat semmi biztosat.

KÍSÉRTET: Nem tudsz semmit.

HAMLET: Ezt mondom. Akkor szerinted is őrült vagyok, te pedig nem is létezel?

KÍSÉRTET: Lenni vagy nem lenni, ez nem kérdés.
Talán kicsit előre is szaladok, ha ezt szóba hozom,
de türelmetlen vagyok. Ha élnék, még lenne időm
várni. De nem élek, és nem várhatok.
Nem lenni, ez a tény, ez a főnév és ez az ige.
Nem lenni – ez nem kérdés, ez a rohadt való,
ami úgy kényszerít bele a szűkös térhiányba,
mint a hullát tették kőkoporsóban a kriptába le,
ahogy engem beraktak, berakatott anyád,
ez itt a bökkenő.

HAMLET: Szentséges ég! Élve temettek el?

KÍSÉRTET: Miért ennyire ostobák az élők a halottakhoz képest?
Mért nem értenek semmit a világ összefüggéseiből,
pedig olyan könnyen látható. Fiam, én nem
kígyómarásba haltam bele, ahogyan mesélik.

HAMLET: Sose hittem el, hiszen erre nem él meg a kígyó.
Átfagyva heverne a nyárközépen is a naptól át se hevülő sziklán.
Ez jégvilág, mi tudjuk ezt, te tudtad ezt, de akkor
mi lett veled, és miért kéne nekem azt megtudni?

KÍSÉRTET: Arra kérlek, játszd el, hogy nyomozni kezdesz.

HAMLET: Mit értesz ez alatt?

KÍSÉRTET: Kutass, kémlelj, szimatolj, mindenhol kérdezz
és okoskodj, hozd zavarba gyilkosom, míg vallomást nem tesz.
Mindegy, bevallhat bármi bűnt, csak vallja be.

HAMLET: Megöltek?

KÍSÉRTET: Az a szörnyű, magam sem emlékszem.

HAMLET: Akkor meg mit háborgatsz?
Mi az utolsó emlék, ami tiszta még előtted?

KÍSÉRTET: Az udvarba, hol délben aludni szoktam,
odarendeltem öcsémet, Claudiust.
Talán tudod, mennyire nem állhatom
a kis lányos képű szépfiút,
akit anyánk is imádott, míg én kardot
forgathattam apám oldalán.
Akkor szereztem ezt a vágást az arcomon,
ami minden nőt úgy elrémített,
ha nem lettem volna király, biztos nem akad feleségem,
de így a pénz és hatalom szagára gyűltek annyian.

HAMLET: Anyámat ilyesmivel vádolod?

KÍSÉRTET: Dehogy. Ő tiszta nő. De nagybátyád
kígyó. Végezni akarván vele, éles karddal vártam,
de ő beszélni kezdett, nem emlékszem, mi volt,
nyomozd ki, kérlek.

HAMLET: Megmondom most rögtön.
Hátulról ugrottál rá, ahogy a harcban szokásod,
ahogy nekem is annyiszor mutattad, de
elvétetted az ugrásodat, ő kitért,
a kardot megszerezte, és kardélre hányt.
Ezért nem tehettek üvegkoporsóba,
mert összekaszabolt arcodra rá se ismerni talán.
Mi van, ha nem is haltál meg, és akkor most a szellem
önmagad lehetsz, élő játszhat hullát itt.
Csak ennyi volna hát a trükk? Milyen sivár.
És ki halt meg helyetted?

KÍSÉRTET: Szellemes elmélet. Ha ott lettél volna a temetésemen,
tudnád, hogy igenis a halott megtekinthető volt,
és járultak is elébe az udvaroncok és az ország nagyjai,
jöttek vidékről szamárkordén, ökrösszekéren
a megrendült alattvalók. Hozta őket a vágy
a megtört nagyság látására.

HAMLET: Vagy nem hitték, hogy nem él már a zsarnokuk,
hogy olyan szerencse éri őket, lehullik róluk a teher.

KÍSÉRTET: Miért beszélsz így? Mindig is ellenem voltál,
anyáddal összefogva. Hiszen tudom!
Az apád nem is én vagyok, mindenki látja.

HAMLET: Miket beszélsz?

KÍSÉRTET zavarba jön: Ostoba gyanúsítás, pletyka, nem ülök fel neki.
Csak mondtam, hogy mit is beszélnek.

HAMLET: És akkor ki volt az apám, ha nem te, akire úgy hasonlítok,
miként a kiskutya az apjára, mint árnyékra az ember,
mint zsebóra a zsebre, mint ég a tó vizére?
Hasonlítunk, mint egymásnak teremtett tűz és víz, fehér és sötét.
A hasonlóság összetartozást sugall.
Micsoda lepcses szájú eszetlen pletykafészek lettél
te ott a túlvilágon?

KÍSÉRTET: Hogy ki volt az apád?
Hát, akire még nálam is jobban hasonlítasz,
ő majdnem én, csak anyja kedvence,
népek üdvöskéje, népszerűsködő sekélyes alkat,
öcsém, ki más, a trónbitorló.

HAMLET: Szóval feljössz a sírból, embereket küldesz rám,
hogy elmondhasd, nem is a te fiad vagyok? Ezt rég tudom, apám!
Olyan kevéssé hasonlítok rád, miként a kiskutya a nagyra,
mint árnyékra az ember, mint zsebóra a zsebre, mint ég a tó vizére,
mint egymásnak teremtett tűz és víz, fehér és sötét.
És mivel nem te vagy apám, álljak bosszút gyilkosodon,
akit te támadtál meg orvul, ám ő még így is legyőzött?

KÍSÉRTET: Így esett volna? Nem tudhatom.
De addig nem lesz nyugalmam, amíg
a puszta tényt meg nem tudom.

HAMLET: Tehát akkor nem is a bosszú érdekel?

KÍSÉRTET: Nem. A halál megbosszulhatatlan.
De tedd tönkre a gyilkosomnak életét.
Addig én a szolgáid között kísértek.

HAMLET: Nem volna egyszerűbb, ha te magad
tűnnél föl néha Claudiusnál?

KÍSÉRTET: Ha tudnám biztosan…

HAMLET: Micsoda borzalom, józan és egyszerű apám
a halálába bolondul végül bele.

KÍSÉRTET: A halál több, mint bolondság.
az értelem elvesztése, mert a lélek él,
de megrohad az agy. Mi ott buták vagyunk, agyatlanok,
emlékekért könyörgünk, emlékeket adunk-veszünk.
Ha azt mondod, nem a fiam vagy, ne hidd el önmagadnak.

HAMLET: Nem én, te mondtad.

KÍSÉRTET: Mit számít a vér szerinti rokonság?
Én fiamként neveltelek, és úgy is szeretlek most is.

HAMLET: Én is téged, apám.

KÍSÉRTET: De tudnom kell, mi történt. Nyomozd ki,
és hozd el ajándékba az emléket nekem.
Ja, és mellé leteheted Claudis levágott fejét is.
Nem testvérem ő, ne hidd, az anyám megcsalta
derék, buta, háborúskodó apámat.
Én azért voltam, mint a kő olyan,
férfias erejére hasonló, míg öcsém,
akár a fiatal Polonius, jóképű, sima bőrű, eszes,
ravasz, könnyű szavú, vidám, képmutató.

HAMLET: Várj! Most meg azt mondod,
nagyanyám Polonius szeretője volt?

KÍSÉRTET: Azt, azt, már úgyse él,
kérdezd meg a vén kujont,
és figyeld meg, milyen sunyin tagad majd!
Az maga lesz nemcsak a vallomás, de dicsekvés is egyúttal.

HAMLET: Ha én a nagybátyám, ő pedig Polonius fia,
akkor a vén bakkecske a nagyapám.

KÍSÉRTET: Csak vér szerint, de fontosabb a jog.

HAMLET: Akkor viszont Ophelia, a szép, ártatlan kislány
lényegében a nagynéném, ha jól értem.

KÍSÉRTET: Mit érdekel, ki kinek a kije?
A legegyszerűbb, ha egy este alatt
megöleted mind, és a hatalmat kezedbe kapva
kemény kézzel továbbviszed az életművemet.

HAMLET: Szörnyű jövőt társz fel előttem, uram.
Azt hiszem, megfogadom szavad,
összezavarom őket, aztán mind egytől egyig kivégzem,
és nem lesz több vita.

KÍSÉRTET: Így beszél egy király.

HAMLET: Máris annak érzem magam.

 

A kísértet eltűnik.

 

4.b szín

 

BJÖRN futva érkezik: Hívtál, uram?

INGMAR belép: Mi ez a kiabálás?

KNUT: Már megint vaksötét van.

KÍSÉRTET hangja: Csak ti nem látjátok meg, ami nyilvánvaló.

HAMLET: És ehhez tartsátok is magatokat.

BJÖRN: Hogy érted?

HAMLET magához rántja: Az életed árán is hallgatnod kell arról, amit itt láttál.

INGMAR: Nem láttunk semmit, sötét volt.

HAMLET: Akkor arról, amit hallottál.

KNUT kést ránt: Ne fenyegess minket, beszari királyfi.

KÍSÉRTET egy kardot nyújt a sötétből Hamletnak: Ne késlekedj, fiam!

HAMLET elveszi a kardot, és Knutot azonnal leszúrja: Dehogy fenyegetlek én, semmi pénzért nem tennék ilyet.

BJÖRN: Felség, ez azért túlzás volt. Mi, ha kívánod, megesküszünk.

KÍSÉRTET: Ne hagyd esküdözni!

INGMAR: Menjünk odébb, királyfi, alighanem a föld alól az ördög beszél, és rossz tanácsot ad.

KNUT a földön fekve, utolsó szavával: Ne hidd el Hamlet, hogy a nagy Claudiustól származol!

KÍSÉRTET: Hallgatództak. Kardélre mind velük!

HAMLET Björnhöz: Fogsz-e beszélni?

BJÖRN: Inkább a nyelvem vágatom ki.

HAMLET: Nem rossz tanács. Segíts, Horatio (Odalép a félelmében letérdelő Björnhöz, Ingmar vonakodva segít lefogni, a kardjával fölvágja a száját, mert kinyitni nem akarja, és a nyelvét egy nyisszantással kivágja, majd felmutatja a nézőknek. A véresen csöpögő nyelvre reflektorfény vetül. A vér Hamlet arcába csöpög.) Íme, a szólásszabadság szimbóluma!

BJÖRN nyög

INGMAR: Vagy inkább a szólásszabadság végéé.

KÍSÉRTET: Hallod, fiam, hogy beszél, öld meg azonnal.

HAMLET: Én nem vagyok szörnyeteg, ahogy te, apám. Horatio a barátom. Vagy, tudom, Ingmar, ha neki így jobban tetszik. Ő már érti, hogy nem látott semmit, igaz, barátom?

INGMAR: Hát persze. Bár a barátságunkat erősen próbára teszed. Felteszem, tudod, mért kell ennek a két mellékszereplőnek ilyen csúfosan megjárnia.

KÍSÉRTET: Öld meg!

HAMLET: Miattad, Ingmar. Hiszen, ha nem hagyod, hogy olyan borzalmasan elbánjanak velem, ha nem hagyod, hogy zsákba tömjenek, mint a lopott disznót, még ma is élnek.

BJÖRN visító hangot ad ki, ami talán olyasmit jelent: Én azért élek.

INGMAR: Björnt is megölöd?

KÍSÉRTET: Mind a kettőt öld meg!

HAMLET: Hallgass már el, ördög, gyere Ingmar, odébb megyünk.

INGMAR: Érzem, hogy bölcs vagy, de nem látom tetteid rugóit tisztán.

HAMLET: Hogy tisztábban láss, most figyelj! (Odalép Björnhöz, és a kardjával kiszúrja előbb az egyik, majd a másik szemét.) Így már aligha árthat.

BJÖRN visító hangot ad ki, ami talán olyasmit jelent: Inkább ölj meg!

INGMAR: Inkább öld meg, nem hallod, hogy halálért könyörög?

KÍSÉRTET: Hagyd inkább mégis életben.

HAMLET: Ha meg akar halni, csak átmászik a párkányon, és a mélybe öli magát.

BJÖRN visító hangot ad ki, ami talán olyasmit jelent: Nem akarok meghalni.

INGMAR: Maga se tudja, mit akar. Hamlet, nem hittem, hogy ilyen komoly államférfi vagy, hadd szegődjek szövetségesedül.

KÍSÉRTET: Öld meg!

HAMLET: Nem akarom úgy végezni, mint te, apám. Keblemre Ingmar! (Összeölelkeznek.)

BJÖRN visító hangot ad ki, ami talán olyasmit jelent: Én is veletek tarthatok?

HAMLET: Na nézzenek oda! Hát nem haragszol? (Magukhoz vonja a vérző arcú Björnt.)

BJÖRN visító hangot ad ki, ami talán olyasmit jelent: Örökké hű szolgád leszek.

INGMAR: Az emberi lélek mélye rejtély.
Borzalmas néha ebbe a gödörbe lenézni,
de vak volnék, ha nem látnám a célt.

KÍSÉRTET: Bravó, fiam!

HAMLET magában: De jó nekik, ők támaszkodni mernek egy nagyobb erőre.
De mit tegyen a nagy erő, ha önmagára réved.

BJÖRN visító hangot ad ki, ami talán olyasmit jelent: Rám mindig számíthatsz.
Furcsa, de megszerettelek. És az egész világot utálom.

 

Hirtelen fény. Függöny.

  

ELSŐ SZÜNET

 

A nézők a látszólagos, darabon kívüli nyugalomban kimennek, de egyszer csak feltűnik a véres, megölt Knut közöttük.

 

KNUT: Engedjék a megölt szabadsághőst! Ugye, erre visz az út a túlvilágra? Itt mennyivel nagyobb a fény, mint a földön! Maguk élnek még? Vagy kinek a kísértetei?

 

Ezt párszor elmondja, körbejárja a büfét, ruhatár környékét, közben akár vizelni is betér, de akkor is mantrázza a szövegét. Majd a szünet végét jelző csöngő hangjára elenyész.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.