Hódolat a legyőzöttnek – a győztes nyelvén
Számos tudományos munka jelent és jelenik meg mindkét világháborúról, többségük angolul, a világ nyelvén, és mint a szerző hangsúlyozza, a győztesek földrajzi tartományainak nyelvén. Ha e művekben egyáltalán meg is említik a magyar fegyveres erőket, többnyire csak mellékesen teszik.
Gróf Teleki Pál, aki jelentős tudósból lett politikus, Magyarország miniszterelnökeként működött az ország második világháborúba való belépését megelőző kritikus időszakban. Teleki elismert és befolyásos személyiség volt az angolszász világban, jóllehet sosem akkora mértékben, mint Beneš vagy a cseh emigránsok. Teleki idő előtti halálát követően nem akadt olyan magyar diplomata, történész vagy író, akinek sikerült volna a világ közvéleményét kedvezően alakítani Magyarországgal kapcsolatban. Közrejátszhat ebben a magyar nyelv viszonylagos ismeretlensége, mint azt gyakran említik, illetve a magyar diaszpóra elszigetelt közösségei, amelyek nem akartak vagy nem tudtak olyan szinten kapcsolatot teremteni angol nyelvű szomszédságukkal, hogy kellő figyelmet irányítsanak magukra. Victor A. Falk műve, a Fire, Iron and Blood: A Short History of the Royal Hungarian „Honvéd” Army in the Second World War (Tűzzel, vassal és vérrel: A Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban) című kötet üde kivétel. Mivel Falk pontosan tisztában van vele, hogy Magyarország háborús imázsa a világban mennyivel csökkenti az igazságtalan trianoni döntés helyrehozásának esélyeit, ha magyar nézőpontból is, de a világ nyelvén szól a nagyvilághoz. Miután Hunyadi János 1456-ban legyőzte a törököket Nándorfehérvárnál (a mai Belgrádnál), kezdtek ismét győztes népként tekinteni a magyarra, ami csak fokozódott a történelem során vívott forradalmaik eredményeképp. Az 1848-as forradalom és szabadságharc ikonikussá lett huszárjai és 1956 utcai szabadságharcosai lángra lobbantották a világ képzeletét és csodálatát. A függetlenségért vívott küzdelem és a mérgező szövetségektől mentes semlegesség szabadsága azonban éppolyan illékony volt, mint 1941-ben, amikor az ország a Barbarossa-hadműveletben csatlakozott Németországhoz, és megtámadták a Szovjetuniót.
Számos tudományos munka jelent és jelenik meg mindkét világháborúról, többségük angolul, a világ nyelvén, és mint a szerző hangsúlyozza, a győztesek földrajzi tartományainak nyelvén. Ha e művekben egyáltalán meg is említik a magyar fegyveres erőket, többnyire csak mellékesen teszik. Ha a második világháborúról van szó, a Magyar Királyi Honvédséget pusztán a Wehrmacht függelékének tekintik, vagy ami még rosszabb, az emberiség ellen elkövetett bűnökben Németország készséges cinkosaként állítják be. Alig maroknyi magyar történész vagy tudós állt elő meggyőző erejű írásművel ebben a legteljesebb objektivitást követelő tárgyban. A második világháborúról készült legtöbb angol nyelvű történeti munka – mint a szerző észrevételezi – a győztes, és nem a legyőzött szemszögéből született, és végképp alig találunk olyat, amely Németország szövetségesei, különösen az olyan kisebb országok szemszögéből íródott, mint Magyarország. A Fire, Iron and Blood ezt az űrt tölti be, és teszi ezt az olyannyira csodált angol nyelven, tisztán látó objektivitással. Eközben ellenáll az ideológiai alapú érvelésnek, a politikai vesszőparipáknak és a hazafias szentimentalizmusnak is. Tárgyilagosságának bizonyítéka, hogy nyíltan beszél a magyarok elkövette újvidéki vérengzésről, amelyről azt írja: „az egyik legszörnyűbb hatalmi visszaélés, amely oktalan mészárláshoz és kivégzésekhez vezetett”.
A szerző édesapjának, Falk Viktor alezredesnek (1900–1987) ajánlja a könyvet, a Nagyváradi Tüzértiszti Iskola zászlóaljparancsnokának és oktatójának. 1944-ben, amikor a Magyarország ellen megindult szovjet támadás immár megállíthatatlanná vált, Szent László-hadosztály néven megalakult egy elit gyalogsági egység, melynek Falk alezredes helyettes tüzérparancsnoka volt. A könyv tiszteletadás egyfelől a szerző édesapjának, másfelől valamennyi magyar katonának – a magas rangú tisztektől a legalacsonyabb beosztású közlegényig –, mindazoknak, akik becsülettel küzdöttek országukért. Tekintve, hogy Victor Falk nem hadtörténész, de még csak nem is ennek a korszaknak a szakértője, óriási meglepetést szerzett ezzel az önmagában is jelentős hadtörténeti munkával. Szentkirályi Zsolt, az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott ezredese annak a véleménynek adott hangot, hogy Falk műve kiemelkedő adalék a hadászati krónikákhoz:
A legtöbb, második világháborúról szóló tudományos mű a nagyhatalmak hadműveletei szemszögéből dolgozza fel tárgyát. A különféle háborús szerepek és a kisebb nemzetek közreműködése, ami elvész az események forgatagában, javarészt elkerüli a történészek figyelmét. Victor Falk alapos munkája, amely a magyar hadsereg második világháború alatt végrehajtott hadműveleteit és megvívott harcait tárja fel, jelentős lépés a téma feldolgozásában mutatkozó hiány orvoslására. Részletes, mégis jól érthető krónikáját nyújtja a magyar katonai erők megmozdulásainak, akik gyakran értek el taktikai sikereket, bőven túlszárnyalva lehetőségeiket, különösen, amikor borzalmas körülmények között, egy sokkal jobban felszerelt és túlerőben lévő ellenséggel kellett szembenézniük.
A könyv három nagy fejezetre oszlik: az I. rész A Peace Without Truce (Béke fegyverszünet nélkül) címet kapta, a II. rész a The War Outside of Hungary (Háború Magyarországon túl), a III. rész címe: War on Hungarian Soil (Háború magyar földön). Az alapos kutatásokon nyugvó eredményeket a szerző egyszerre meggyőző és hiteles elbeszélőként tárja fel olvasói előtt. Falk magabiztosan ismeri kutatási tárgyát. A szövegbe ágyazva a magyar hadsereg frontvonalon végrehajtott akcióinak – mint az „utóvédek utóvédjeinek” – ritka fotói láthatók. Hasznos diagramok és táblázatok segítik a tájékozódást, illetve a csatamezők hiteles rajzait is tartalmazó, kézzel rajzolt térképek, vastag vonallal kiemelve a szükséges területeket. A függelékben megtalálható a harcokban résztvevő hadseregek tisztjeinek és parancsnokainak sora, valamint a magyar földi és légi harcászati eszközök bemutatása. Az alfabetikus Mutató és Bibliográfia a magyar és angol nyelvű forrásokat dolgozza fel. Feltűnő az orosz források hiánya. A szerző védelmében azonban elmondható, hogy a szövegből világosan látszik: a magyar fordítások által az orosz forrásokat is konzultálta (lásd például lábjegyzetei között Berecky és Darnóy munkáját, akik nemrég tették közzé a titkosítás alól feloldott orosz dokumentumokat arról, hogyan hamisították meg a szovjet források az 1945. február 12-i budapesti kitörés halálos áldozatainak és a foglyul ejtettek számát).
Hogy teljes körű és pontos értékelést adjunk Falk munkájáról – különösen a témát nem ismerő történészhallgatók számára –, a könyv összegző áttekintése a legcélravezetőbb mód. A Bevezetőben és az I. részben (A Peace Without Truce) a szerző ismerteti azokat a történelmi és geopolitikai körülményeket, melyek folytán Magyarország két szuperhatalom – Németország és a Szovjetunió – közé szorulva háborús harctérré vált. „Trianon béklyói” megbénították a Magyar Királyi Honvédséget, sebezhetővé téve az országot, amely így képtelen volt erős pozícióból tárgyalni vagy cselekedni. A diplomáciai erőfeszítéseknek köszönhetően a megcsonkított Magyarország az erősödő európai hatalmaktól remélt segítséget, ami ez esetben az Olaszország és a Németország által garantált bécsi döntéseket jelentette. 1938 és 1941 között Magyarországnak sikerült visszanyernie elveszített területei egy részét, és megerősítenie csekélyke haderejét. Sajnos ezen rövid távú előnyök megszerzése a semlegesség rovására történt. Teleki Pál gróf diplomáciai erőfeszítései a semlegesség megőrzésére és a Jugoszláviával való kapcsolatnormalizálására meghiúsultak, amikor a német csapatok engedélyt kaptak, hogy átvonuljanak Magyarországon Belgrád felé. Kassa bombázását gyakran emlegetik mintcasus bellit Magyarország belépéséhez a háborúba 1941. június 27-én. De a mögöttes ok valójában Trianon volt, miként az első világháború a raison d’être-je a másodiknak. A magyar kormány és a hadsereg parancsnokai a Harmadik Birodalommal való együttműködést – beleértve a Szovjetunió megszállását – látták az egyetlen lehetséges útnak a trianoni döntés igazságtalanságának jóvátételére, gyógyírt nyújtva ezáltal magyarok millióinak, és kiharcolva az elveszített területek visszacsatolását az anyaországhoz. Ez a szent hit tartotta a lelket a magyar katonákban, azaz honvédekben, hogy küzdjenek és meghaljanak idegen földön. A cáfolhatatlan bizonyítékok, statisztikák és a trianoni veszteség mértékét plasztikusan jelző háromdimenziós térképek ellenére (az eredeti terület 71,4%-a, a népesség 64%-a veszett el) a történészek még mindig nem látják tisztán, milyen hatást gyakorolt Trianon a nemzet pszichéjére.
A II. rész, a The War Outside Hungary (Háború Magyarországon kívül) részletesen beszámol a második magyar hadsereg szervezetéről, a Barbarossa-hadművelet korai magyar győzelmeiről, a sztálingrádi csatáról és annak következményeiről. A nyári offenzíva sikerei ellenére, melynek során a magyar katonák győztesen masíroztak keresztül az egykor osztrák–magyar monarchiához tartozó területeken, például Galícián, Falk a Falling into Abyss (Zuhanás a szakadékba) című részben hangsúlyozza a Magyar Királyi Honvédség felkészületlenségét. A túlélő veterán vagy történész szemszögéből e szavak hátborzongatóan profetikusnak tűnhetnek. Egy magyar huszárt aligha lehetett összemérni a jól táplált, jól felszerelt, harci gyakorlattal rendelkező és a harckocsik vastag páncélzata védelmében harcoló német katonával. 1943 telére a veszteségek megrendítő méreteket öltöttek. A 2. magyar hadseregnek csupán egy töredéke élte túl a szovjet csapatok ellentámadását a Don folyónál. A döbbenetes katasztrófa híre a félholt, csontsovány, magányos lovak által érkezett meg hazai földre, például Hódmezővásárhelyre, amelyeknek egykor büszke lovasai a hóba fagyva hevertek valahol a távoli Voronyezsben. A döntésnek, hogy Magyarország belép a háborúba, valóban katasztrofális következményei lettek, és az ország ismét a rossz oldalon találta magát a történelemben.
Ennek ellenére Victor Falk távolról sem defetista. Könyve legfontosabb üzenete még a vereség ellenére is – sőt, épphogy a vereség közepette – a magyar honvéd elvitathatatlan hősiessége.
Az intenzív szovjet ellenoffenzívának november 19-én és 20-án sikerült áttörnie a Don vonalán, bekerítve a hatodik német hadsereget és megadásra kényszerítve 91 ezer németet. A Vörös Hadsereg kihasználta előnyét, és úgy tervezte, gyorsan megsemmisíti a második magyar hadsereget a voronyezsi front mentén. Az ígért német automata fegyverek és páncélzat nem érkeztek meg, ahogy a téli ruházat sem jutott el a magyar katonákhoz karácsonyig, mínusz negyven fokos hidegben. A magyar hadsereg védtelen volt, és az oroszok tudták ezt. A 2. magyar hadsereg alá volt vetve a német B-hadseregcsoportnak, és az égetően sürgős magyar kérést az ellátmány biztosítására, valamint a tartalékos magyar haderő bevetésére – ez volt az első magyar páncélos hadosztály – azzal az ürüggyel tagadták meg, hogy a német Cramer-csapattest részeként még mindig a doni katasztrófából próbálnak felállni. Amikor Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka és Kovács Gyula vezérkari ezredes megismételték kérésüket a német főparancsnokságnak, hangsúlyozva, hogy tartalékos magyar haderő nélkül kétséges a második hadsereg talpon maradása, maga a Führer tagadta meg a kérést azzal: „Mindenáron tartani kell a frontot!”
Az urivi orosz offenzíva idején a rosszul felszerelt magyarok nemcsak állták a sarat, de halálosan pontosan kalibrált tüzérségi támadással visszaverték az ellenséget. Habár az áldozatok aránya elérte a 60 százalékot, a magyaroknak sikerült összpontosítani erőiket, és ellentámadásba kezdeni, ezúttal a német harckocsik támogatásával. Sokkolóan hatott azonban, hogy a német Panzereket, a Wehrmacht büszkeségeit mind számban, mind minőségben és fegyverzetben messze legyőzték a szovjet T-34-esek.
Az elkerülhetetlen orosz áttörés Scsucsjénél következett be hóviharban és rekordokat döntő alacsony hőmérsékletnél. A sokszor közelharcban végződő támadások és ellentámadások, előreszegezett bajonettekkel és test test ellen vívott küzdelmek mindkét oldalon súlyos veszteségeket eredményeztek. Miközben az orosz emberierő-utánpótlás kifogyhatatlannak látszott, a magyar hadseregnek kiheverhetetlen csapás volt 11 parancsnoka elvesztése és a 75 százalékos emberi veszteség. A rendkívüli küzdőszellem és seregének érdemei ellenére Jány Gusztáv kérése a szervezett visszavonulásra vonatkozóan ismét csak ugyanazt a kérlelhetetlen visszautasítást kapta: „A végsőkig kitartani!”
Az alultáplált és rosszul felszerelt 2. magyar hadsereg szörnyű körülmények között tartotta magát, mígnem kifogyott a lőszerből, az üzemanyagból, az élelmiszerből és a gyógyszerekből. Mire a német főparancsnokság harcba bocsátotta az első magyar páncélos hadosztályt, az már „túl későn és túl kevés” volt. Ráadásul ahelyett, hogy a bajba jutott magyar hadseregen segítettek volna, a tartalékos haderőt csupán utóvédharcokra rendelték ki a németek, hogy biztosítsák saját hadosztályuk visszavonulását. A sors iróniája, hogy éppen ez a küzdelem, az 1. magyar páncélos hadosztály heroikus utóvédharca bizonyította a magyar honvéd hősiességét és becsületét. A katonák Oszlányi Károly parancsnoksága alatt utolsókként hagyták el a Don-kanyart.
45 ezer halottal és ugyanennyi sérülttel a 2. magyar hadsereg veszteségei katasztrofálisak voltak. A szerző forrása alapján azonban a haderő még messze volt a megsemmisüléstől. 1943. március 3-ától a 2. magyar hadsereg hadereje háromezer tisztet és hatvanezer közkatonát számlált, továbbá lőfegyvereket, tüzérségi eszközöket, tank elleni fegyvereket. A legnagyobb számot a puskák képezték, 40 ezer darab, gépfegyver csupán 370 darab, valamint hétezer jármű és 14 ezer ló állt a sereg rendelkezésére. A Falk által közölt részlet Jány tábornok március 12-én kelt, katonáihoz intézett hadseregparancsából különös figyelmet érdemel.
Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Donról magyar honvéd vált le utolsónak, a 9. hadtest csapatai csak január 26-án hagyták el állásaikat, hogy mint a 2. német hadsereg utóvédjének utóvédje vonuljon az elrendelt területre.
Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesültjeink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket, de azokat is, kiket a Mindenható becsülettel végzett hű kötelességteljesítés után visszavezetett, hogy állják a harcot, míg a végső győzelem órája üt.
Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes
Hadseregparancsnok
A III. rész, a The War on Hungarian Soil (Háború magyar földön) néhány megdöbbentő adalékkal kezdődik Hitler és Horthy Klessheimben zajlott találkozásáról. 1944 márciusában Horthy Miklós kormányzót meghívták Németországba, hogy megvitassák a két szövetséges ország kapcsolatát, valamint az orosz előrenyomulást a Kárpát-medence irányába. A találkozón a Führer arról tájékoztatta a magyar kormányzót, hogy csapatainak már kiadta a parancsot Magyarország elfoglalására. A Führer e tapintatlan manővere után teljesen váratlan fordulatot vett a szövetség. A szerző forrásai szerint Horthy kormányzó de factoellenséggé vált, miközben a német osztagok elfoglalták az országot. Hitlernek a megszállásra adott magyarázatában leplezetlen megvetés lapult: „Szavamat adom önnek, hogy amint Magyarországon olyan kormány lesz, amelyben megbízom, kivonom a német hadsereget.” (Falk megjegyzi, hogy ez nem történt meg, még a nácibarát Szálasi Ferenc és nyilaskeresztes pártja 1944. október 15-én zajlott puccsszerű hatalomátvétele után sem.) A kormányzót és delegációját visszatartották, amíg az ország elfoglalása végbement. Ez idő alatt az első magyar hadsereget a Kárpátok védelmére rendelték ki.
Falk nagy részletességgel magyarázza el a masszív szovjet ellentámadás, valamint a szövetségesek által nyitott nyugati front következményeképp kialakult magyar helyzetet. Hiába ígért Hitler „csodafegyvert”, egyik oldalon sem sok tábornok táplált már olyan illúziót, hogy Németország megnyerheti a háborút. Az uralkodó és tévesnek bizonyult elképzelés szerint a szövetségesek egy döntő csapást készítenek elő a „gyenge pontok” megszállásával, ami a Balkánt és Közép-Európát jelentette. Ennélfogva a magyar katonai stratégák a szovjet rohamot Erdély és a Kárpátok fő útvonalainak védelmezésével akarták elhárítani. Ennek hátterében az a megfontolás állt, hogy elég időt nyerjenek az amerikai tankok megérkezéséig Magyarországra. Inkább választották ugyanis, hogy nyugati hatalmak foglalják el az országot, mint a Vörös Hadsereg.
A Náday István vezérezredes parancsnoksága alatt álló első magyar hadsereget a Kárpátokon keresztül várható szovjet betörés feltartóztatására vezényelték ki. Falk szakértő alapossággal mutatja be az ekkor első alkalommal bevetett, közepes méretű magyar tankból fejlesztett, 75 milliméteres löveggel rendelkező Turán II-t, amely elég erős volt, hogy lyukat üssön a szovjet ellenfél védelmén. A közelharcokban a 21 tonnás Turán II „a rettegett T-34-esek méltó ellenfelének bizonyult”. Csakhogy a tankcsaták ritkán zajlottak egy-az-eggyel-szemben felállásban. A magyar tankokat számban messze felülmúlták a szovjetek. Mint Falk rámutat, miközben az orosz hadiipar hetente ezer tankot termelt ki, a magyar üzemek a háború teljes ideje alatt 215 Turán I-et és 55 Turán II-t gyártottak.
A szovjeteknek sikerült áttörniük a Tatár-hágón – ez Sztálin rögeszméje volt, mert 1241-ben maga a nagy Batu kán szállta meg Magyarországon pontosan ezen az útvonalon. A magyarok válaszcsapásaként Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes kisebb őrsökre bontotta egységét, és így azok egymástól függetlenül, kellő rugalmassággal tudtak párhuzamos ellentámadásokat indítani. A taktika bevált, és súlyos veszteségeket okozott az ellenség soraiban.
Románia átállása a szovjet oldalra 1944 augusztusában váratlanul érte a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, és egy egész szakasz összeomlásához vezetett a Kárpátokban. Falk forrásaiból kiderül, hogy a magyar hírszerzés korábban figyelmeztette a németeket a tömeges átállás lehetőségére, de a német főparancsnokság félresöpörte az intelmet. Végső erőfeszítésként a Kárpát-medence szovjet–román hadsereg véghezvitte megszállásának visszaverésére azonnal mozgósították a 2. és 3. magyar hadsereget. Az újjászervezett 2. „székely” hadsereg (Székely Határvédelmi Erők) a IX. hadtest parancsnoka, Kovács Gyula vezérőrnagy vezetése alatt két tartalékos osztagból, két tartalékos hegyi dandárból és a nagyváradi 25. székely gyaloghadosztályból állt.
A Kárpátok védelmére szervezett hadműveletek bemutatásai között lenyűgöző Falk eleven leírása a tordai csatáról. Az 1944. szeptember 23-a és október 8-a között zajló ütközet a leghevesebb összecsapásnak volt erdélyi földön, sőt, a tények ismeretében az egész Kárpátokban. Vajon miért ignorálnak a történészek egy ilyen jelentős küzdelmet? Falk válasza a kérdésre megvilágosító erejű:
Annak ellenére, hogy a tordai csata az egyik legfontosabb ütközet volt, amelyet a Kárpát-medencében vívtak, alig-alig említik meg mind a német, mind az orosz háborús szakirodalomban. Ebből következően az angol nyelvű történeti munkákban egyáltalán nem kerül szóba, mivel ez utóbbiak jellemzően a német és az orosz forrásokra támaszkodnak a keleti fronton zajlott katonai akciók bemutatásában. A valószínűsíthető ok a mögött, hogy a tordai csatával nem foglalkoznak, a következő lehet. A német források azért emlegetik csak elvétve ezt az ütközetet, mivel szeptember 24-éig kizárólag a magyar katonák vettek részt a harcokban, beleértve a legvéresebb küzdelmeket, a szövetségesek részvétele csupán a 23. német páncéloshadosztály megérkezésével kezdődött. A szovjet munkák pedig azért nem említik, mert kellemetlennek találhatják, hogy a legyőzhetetlen Vörös Hadsereget, amely 1944 tavaszán és nyarán naponta átlagosan három kilométert tört előre, egy kicsiny ország hadserege állította meg egy hónapra.
Falk a hadállások, megmozdulások, összecsapások és fegyverzetek alapos bemutatásával, rendkívül meggyőzően pótolja a hadtörténet e hiányosságát. A 25. gyaloghadosztály Hollósy-Kuthy László parancsnoksága alatt védelmi stratégiai pozíciót vett fel Torda körzetében az Aranyos folyó mentén. A tüzérségi egységeket a 24 tonnás, 75 vagy 105 milliméteres tarackú Zrínyi rohamlöveggel szerelték fel. Összehasonlításul: a szovjet T-34-es 32 tonnát nyomott, és 58 milliméteres löveggel volt felszerelve. A magyarok feljavították a Turán II tankokat is, fegyverzetükben könnyebbek lettek, mint az orosz ellenfélé, tűzerőben azonban majdnem azonosak. A szeptember 13-án bekövetkezett szovjet támadást és a másnap megindult koncentrált előrenyomulást sikeresen visszaverték. Az első magyar zászlóalj Spirák őrnagy vezetésével a teljes orosz vonalat hátrébb szorította (mint Falk idézi: „Példamutató bátorságáért Spirák őrnagyot a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki.”)
Minden egyes szovjet megmozdulást, amely áttört a magyar vonalon, feltartóztattak, megvédve Tordát a szovjetektől, vagy azonnali ellentámadással feleltek rájuk. Szeptember 19-én a Böszörményi Géza ezredes vezette 25. gyalogezred ütött rajta az ellenségen. Böszörményi Géza Tordáról származott, és a trianoni döntés vagy huszonöt évre elvágta őt otthonától és családjától. Falk nem rejti véka alá az emberi tragédia mértékét és jelentőségét, amikor erről a hősies katonatisztről ír:
Aznap, amikor seregét vezette, néhány méterre halt meg szülei sírjától. 1944. szeptember 19-én Böszörményi ezredes hazatért hát szüleihez. Katonái a szülők sírja mellé temették.
A magyar ellentámadás során az elveszített területek jelentős részét sikerült visszanyerni, de egy újabb orosz tankroham, megtámogatva a román hadtesttel, ismét áttört a magyar vonalon. A 25. gyaloghadosztály véres szemtől-szemben küzdelemben állította meg az egyesült erőket, 1200 fő veszteséggel. Falk kiemeli Bozsoki János zászlós rendkívüli akcióit a rohamtüzérségi osztaggal. Bozsoki és 6 Zrínyi rohamtarackja 18 szovjet tankot vont ki a forgalomból „dühödt tűzharcban”. Amikor a bekerített magyar egység sürgős erősítést kért, Bozsoki beugrott saját Zrínyi tankjába és tüzelni kezdett. A hátrahagyott tankokat az oroszok rajtaütésszerűen megtámadták, harcképtelenné tették a Zrínyiket, és a legénységet két fő kivételével lemészárolták. Az éj leple alatt Bozsoki a helyszínre sietett, megtalálta a két túlélőt, valahogy sikerült újraindítania két kiiktatott Zrínyit, és sebesült katonáit visszavitte a magyar vonalak mögé. Visszatért a másik tankért is, és miután gyorsan felállította egységét, sikerült áttörnie az orosz védelmen és kimenekítenie a sebesülteket, áthoznia a halottakat. Kötelességén messze túlmutató hősiességéért Bozsoki Jánost Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki.
A tordai csatát Falk támadások és ellentámadások elnyújtott sorozataként jellemzi. Mindkét oldal harcosai a végsőkig kitartottak, és „rendkívüli bátorságról” tettek tanúbizonyságot. A szerző megingathatatlan objektivitásának jele, hogy elismeri az ellenség hősiességét: „El kell ismerni a szovjet 4. gárda elit harckocsisereg érdemeit, akik olyan kitartóan küzdöttek.” Az egyesült román–szovjet erők újabb rohamokat indítottak, de a magyarok egészen 1944. október 28-áig ellenálltak ezeknek, mígnem visszarendelték őket a Nagyvárad és Debrecen környékén kirajzolódó szovjet fenyegetés miatt.
Az ezt követő szovjet áttörés a Kárpátokon meghatározó jelentőségű volt. Rogyion Malinovszkij, a 2. Ukrán Front parancsnoka és Fjodor Ivanovics Tolbuhin, aki a 3. Ukrán Frontot vezette, már-már azon voltak, hogy két irányú támadásba kezdenek. Válaszul Heinz Guderian vezérezredes és a német főparancsnokság – személyesen a Führer biztosítékával – nem kevesebb, mint 5 Panzer-egységet ígért Magyarország védelmére. Hitler ígérete azonban aljas ravaszságnak bizonyult, mivel ekkor már az utolsó nagy ellentámadását szervezte a nyugati fronton, amely az ardenneki offenzíva néven vált ismertté. A keleti front összeomlása immár a küszöbön állt.
Falk összehasonlítja könyvében a szembenálló felek hadi erejét. Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontja 60 hadosztályból, 10 000 tüzérségi egységből, 1000 tankból, 1000 légi járműből állt, kiegészülve a Malinovszkij parancsnoksága alá tartozó 14 román hadosztállyal. Magyarországot 4 hadsereg védte 30 hadosztállyal, 3500 tüzérségi egységgel, 300 tankkal és 500 légi járművel.
Egy nagyobb szovjet egység átlépte a Tiszát Magyarkanizsánál, és elfoglalta Szabadkát. A német segítség nem érkezett meg egészen a debreceni nagy tankcsatáig, amely három hétig tartott, és a szorult helyzetben lévő magyar és német csapatok elegendő időt nyertek általa, hogy visszavonuljanak Erdélyből. Falk forrásai szerint a csatában patthelyzet alakult ki, mindkét fél magát tekintette győztesnek. Utólag visszatekintve a csata kimenetele mégiscsak a szovjeteknek kedvezett, mivel sikerült kézben tartaniuk egy jelentős sík területet Északkelet-Magyarországon, ami kedvező terület volt a rendkívül mobilis T-34-esek számára az előrenyomuláshoz Budapestre. Október 29-ére a 4. szovjet gárda előőrsei elérték Pest külső övezetét, a főváros északi részét, szemközt a Duna túlsó, nyugati oldalán fekvő, hegyekkel tarkított Budával.
Előrenyomulásuk tempóját meggyorsítva és kihasználva a két német hadsereg között támadt zavart (tudniillik, hogy a Déli Hadseregcsoport vagy az F Hadseregcsoport felelős-e a terület védelméért), a szovjetek 1944. november 27-én Mohácsnál átlépték a Dunát. Tolbuhin marsall lövészhadosztályai északra nyomultak, Buda felé, karácsonyra a szovjeteknek sikerült körülzárni Budát, és az ostromgyűrű egyre szorult.
Falk közzétesz egy informatív ágrajzot a parancsnoki lánc felépítéséről. Nem kérdés, hogy Budapest védelme a város utolsó pontjáig német felügyelet alatt állt. Hindy Iván, a várost védő magyar csapatok főparancsnoka Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornagynak (Obergruppenführernek) volt köteles jelenteni. Akárcsak a Barbarossa-hadművelet során, a Magyar Királyi Honvédség ismét a Wehrmachtnak alárendelt helyzetben találta magát. Az ország 1944. márciusi német megszállását, majd a törvényesen működő Horthy-rendszer megdöntését és egy meghiúsult fegyverszüneti megállapodást követően a radikális Nyilaskeresztes Párt és nácibarát vezetője, Szálasi Ferenc vette át a kormány irányítását. Mivel Falk rövid történeti munkájában elsősorban a katonai akciókra fókuszál, ezen belül legfőképp a magyar katonák megmozdulásaira, nem tér ki részletesen Horthy elhibázott fegyverszüneti megállapodására. 1944. október 15-én a magyar rádióban elhangzott a hadsereg főparancsnokának bejelentése, hogy a harcokat be kell szüntetni. Mivel a hadparancsot nem személyesen Horthy olvasta be, és nem a szokásos parancsláncon keresztül érkezett, a magyar katonai vezetők nem bíztak benne, és nem követték. Ami a magyar honvédeket, a harcoló közkatonákat illette, nekik két választásuk maradt: vagy az oroszokra lőnek – akik a hírek szerint mindenütt fosztogattak és erőszakoskodtak –, vagy német bajtársaikra.
De vajon mit gondolt erről Budapest lakossága? Hogyan tekintett egy megszállt város népe a német szövetségesekre, szemben az orosz megszállókkal? Ungváry Krisztián The Siege of Budapest (Budapest ostroma) (Yale University Press, 2002) című kötete előszavában a jeles történész, John Lukács egyszerre érdekes és spekulatív kísérletet tesz, hogy megpróbáljon képet adni a közvéleményről.
Úgy becsülöm, hogy az ostrom kezdetekor a (nem-zsidó) budapesti lakosságnak talán 15 százaléka volt hajlandó folytatni a háborút a németek oldalán. Beleértve ebbe a népességbe a Nyilaskereszt Párttól feltüzelt fanatikusokat egészen azokig az emberekig, akiket – nem feltétlenül a nyilasok – meggyőztek arról, hogy a Vörös Hadsereg megérkezése a legrosszabb kilátás, amelynek muszáj ellenállni. Egy másik 15 százalék pontosan az ellenkező következtetésre jutott, vagyis hogy Magyarország szövetsége Hitler birodalmával politikai és morális katasztrófa, és így vagy úgy, de meg kell tagadni; hogy a Nyilaskeresztes Párt alkotta kormány „bűnözőkből” verbuválódott, ennélfogva minél hamarabb foglalják el az oroszok Budapestet, annál jobb. (E kisebbségben a kommunisták és szimpatizánsaik csupán elenyésző számmal voltak jelen.) A népesség fennmaradó talán 70 százaléka (ezt, kérem, tekintsék egészen hozzávetőleges, akár vitatható becslésnek), a körülmények és események hatására túlságosan érzéketlenné vált, csak kisebb-nagyobb mértékben volt képesek vagy hajlandó előre gondolkodni. Ezeket az embereket lekötötték a rájuk és családjukra leselkedő valós és képzelt veszélyek, a legkevésbé sem látták tisztán, mit hozhat a megszállás vége, olyan zűrzavar uralkodott a fejükben.
E néhány általánosítástól eltekintve nem volt (és nincs) szociografikus magyarázat erre a mély és olykor fatális megosztottságra. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a magyar arisztokrácia maradványa többségében náciellenes volt – és így aztán, legalábbis átmenetileg, várta az oroszok érkezését –, még úgy is, hogy ennek az osztálynak volt a legtöbb félni- és vesztenivalója a közelgő szovjet és kommunista uralomtól; míg ugyanekkor a németbarát és nemzetiszocialista hajlamok, de még a meggyőződések is változatlanul elterjedtek voltak a munkásosztály soraiban. (Ennyit Marx elméleteiről…)
Habár a meghiúsult fegyverszünet, a zsidók deportálása a halálvonatokon és a Nyilaskeresztes Párt elkövette atrocitások erősen demoralizálhatták a lakosságot és a hadsereget is, Falk kitartóan a katonákra és az ütközetekre koncentrál – a katonákra, akik élet-halál küzdelmet vívtak Budapest védelméért.
A szerző forrásai szerint Malinovszkij marsall nem kevesebb mint 20 hadosztályt rendelt ki Budapest ostromára, miközben a várost védő erők 3 német és 3 magyar hadosztályból álltak, durván 70 ezer katonából. A magyar egységek a Billnitzer Ernő altábornagy vezetése alatt álló rohamtüzérségből, a Sándor András vezette 10. gyaloghadosztályból, a Kozma ezredes irányította légelhárító dandárból, a Szalády Gyula vezette Budapesti Csendőrségből, a Vannay Major László irányította önkéntes zászlóaljból, valamint a kézdivásárhelyi Nagy Zsombor parancsnoksága alatt harcoló egyetemisták rohamcsapatából álltak.
Az ötvenkét napig tartó ostrom során a szovjetek egyre szorosabbra vonták a várost bekerítő ostromgyűrűt a pesti oldal ellen intézett koncentrikus támadásokkal. Heves harcok dúltak, gyakran utcáról utcára, házról házra, és az ellenállás fészkei egészen addig tartották magukat, míg a katonák ki nem fogytak a lőszerből. A Billnitzer-rohamtüzérség a Zrínyi II rohamlövegre és a légvédelmi ágyúkra támaszkodhatott, hogy lyukat üssenek a szovjet T-34-esek páncélzatán. Rendkívül nagy szükségük lett volna légi erősítésre, de nem kapták meg. A védőknek át kellett engedniük a pesti hídfőállást a szovjeteknek, és kénytelenek voltak visszahúzódni a Duna nyugati partjára, Budára. Hindy Iván ezredes tiltakozása ellenére a németek felrobbantották a folyón átívelő budapesti hidakat, beleértve a történelmi Lánchidat is.
A német–magyar erők védelmi pozíciót vettek fel a Budai Várban és a Gellérthegyen (a régi Citadella-erőd területén). Mindkét helyőrség el volt szigetelve, és csak idő kérdése volt, mikor merülnek ki a készleteik. Az ejtőernyővel ledobott lőszer-, étel- és gyógyszerutánpótlás gyakran az ellenség kezébe került; a vitorlázórepülőket, amelyek az éj leple alatt is landolhattak, többnyire lelőtték vagy összetörtek a baljóslatú nevű, hepehupás, füves Vérmezőn.
A két döntő német kísérlet Budapest felmentésére kudarccal végződött. Mivel a legtöbb elit Panzer-egység még mindig az ardenneki offenzívában harcolt, az első felmentő sereg a Wiking, a Totenkompf és a Feldherrnhalle Panzer-egységekből érkezett, amelyekhez egy második hullámban csatlakozott két német és két magyar osztag. A felmentő sereg 29 kilométerre közelítette meg Budapest nyugati részét, amikor megrekedt, majd Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontjának túlereje visszaverte.
Miután George Patton ezredes és harmadik hadserege a bulge-i ütközetben visszaszorította a németeket hazájukba, Hitler már be tudott vetni négy Panzer-egységet Budapest erősítésére. Az elit harckocsiegységek a súlyos Tigris-tankokkal Joseph „Sepp” Dietrich SS-tábornok felügyelete alá kerültek. A lendületes kezdés ellenére a március 6-án elindított „Tavaszi ébredés” (Operation Frühlingserwachen) hadművelet totális katasztrófával végződött. A súlyos tankok belesüppedtek az iszapos talajba a Sárvíz-csatorna mentén. A szerző szarkazmustól sem mentesen megjegyzi, hogyha a németek megkérdezték volna, bármelyik helyi lakos megmondhatta volna nekik, hogy a Sárvíz szó szerint azt jelenti, ami a neve, és a lehető legrosszabb terep az olyan nehéz tankoknak, mint a Tigrisek. A helyzetet súlyosbította a gyalogsági és légi támogatás hiánya. Március 16-ára a németek sietős visszavonulás közepette elhagyni készültek erős tankjaikat, ami dicstelenül végződött. Az elitkatonákat maga a Führer fosztotta meg rangjuktól. Az egyik osztag neve, mint Falk mellékesen megemlíti, a Führernek felesküdött Leibstandarte Adolf Hitler, azaz Adolf Hitler testőrezrede nevet viselte. Valójában a „Tavaszi ébredés” hadművelet még sikere esetén is már öt héttel elkésett volna.
1945. február 11-én a szovjetek elfoglalták a Kozma József ezredes légelhárító tüzérségi egysége védte Gellérthegyet. Ugyanezen a napon Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok a budai Várhegy alatt megbújó bunkeréből rádióüzenetet küldött a déli német hadseregcsoportnak, hogy közölje velük kitörési tervét.
„Élelmiszerünket feléltük, az utolsó töltény a fegyvercsövekben. Választanunk kell a megadás vagy harc nélküli lemészárlás között. Ezért úgy határoztam, hogy az utolsó harcképes német, valamint magyar honvéd és nyilaskeresztes egységekkel kitörök, hogy új alapokra helyezzem a harcot. Február 11-én, szürkületkor kezdjük a kitörést. Szomor és Máriahalom térségében kérek felvételt. Ha ez lehetetlen, akkor előrenyomulok a Pilis-hegységbe, és Pilisszentkereszt területén kérek felvételt.”
Karl Pfeffer-Wildenbruch jelentése szerint a helyőrség ekkor 23 900 németből (ebből 9600 sebesült) és 20 000 magyarból (2000 sebesült) állt. A német tábornok átadott egy értesítést az alárendelt magyar főparancsnoknak, Hindy Ivánnak a kitörés időzítéséről, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy maradjon titokban a terv, de leginkább egy elkeseredett erőfeszítéstől hajtva, hogy megmentse saját német katonáit a magyarok rovására, akik az utóvédhad lettek volna, és kevesebb idejük maradt volna felkészülni.
A kitörés katasztrófába torkollott. A magyar és német katonák civilekkel vegyesen több hullámban, kaotikusan zúdultak le a Várhegyről a Széna tér és a Széll Kálmán tér irányába. Számítva a rohamra a szovjet tüzérség beásta magát, és csendben várakozott. Zöld izzás világította meg az eget hátborzongató fénnyel, amelyet sorozatos ágyútűz követett. A mészárlás iszonyatos méreteket öltött. Borzalmas látványt nyújtott, ahogy a remegő fény megvilágította a levegőbe robbanó testrészeket. Pfeffer-Wildenbruch és Hindy ezredesek egy biztonságosabb útvonalat választottak maguknak – egy földalatti csatornarendszeren, az Ördögárkon keresztül menekültek. Úgy tűnt azonban, a szovjetek ezt is előre látták, és a két parancsnokot rövid időn belül elkapták.
A becslések szerint 20 000 ember azonnal meghalt, többségük magyar volt.
Mint említettük, a szovjet források erősen felnagyítják az ellenség veszteségeinek mértékét és az ostromot követően elfogottak számát: 49 000 halottról és 110 000 foglyul ejtett német katonáról beszélnek. (Falk felhívja a figyelmet egy furcsaságra: a szovjetek nem említik beszámolóikban a magyar katonákat.) A hidegháború után feloldott orosz dokumentumok szerint 1945 februárjában a szovjetek arra használtak nem-harcoló személyeket, beleértve például a helyi rendőrséget vagy civileket, hogy közreműködjenek az elfogott németek számának jelentős eltorzításában. A túlélők számát illetően Falk német forrásokra hagyatkozik, amelyek mindössze 611 olyan németről és 267 magyarról számolnak be, akik átjutottak a vonalaikon. Az utolsó magyar üzenetet 1945. február 13-án küldték az ellenállás makacsul kitartó fészkéből, a Budai Várból:
Harcostársak!
Teljesen be vagyunk kerítve a Királyi Palota romjai között. Napok óta nincs semmi kenyerünk, se vizünk. Készek vagyunk a Mindenható Isten kezébe tenni életünket és rábízni sorsunkat. Ha nem éljük túl ezt a poklot, gondoskodjatok a családjainkról. Isten óvja Magyarországot! Éljen soká Magyarország! Éljen soká a Magyar Királyi Honvédség!
A könyv zárófejezetében a szerző a Szent László-hadosztály megalakulását és szerepét taglalja. Ez az elit gyalogsági egység javarészt ejtőernyősökből állt. Az osztagot egy különleges rendelettel a honvédelmi miniszter hozta létre 1944. október 12-én, miután a szovjet áttörést követően súlyosra fordult a helyzet. A szerző megállapítja, hogy első ízben adtak egy hadosztálynak nevet, nem pedig számot – és a név szimbolikus történelmi jelentőséget hordoz. Szent Lászlót (1077–1095) a legnagyobb „katonakirálynak” tekintik, és gyakran ábrázolják fegyverforgató hadvezérként, aki legyőzte a kunokat. Emellett könyörületes és felvilágosult uralkodó is volt, az első, aki engedélyezte a muszlimoknak és a zsidóknak, hogy gyakorolják a vallásukat. A katolikus egyház szentté avatta, és Magyarország védőszentje lett. A hadosztályparancsnoksággal vitéz Szügyi Zoltánt, egy kitüntetett ejtőernyőst bíztak meg. Személyesen válogatta össze kipróbált tisztjeit és katonáit. A tisztek között volt a szerző édesapja, Falk Viktor alezredes, aki tüzérségi parancsnokhelyettesként szolgált. A frissen alakult egység Budapest ostrománál nem kevesebb mint 31 Vaskereszt (Németország katonai kitüntetése – a ford.) begyűjtésével jeleskedett. Az elit hadosztály harcosai még a moszkvai rádió figyelmét is felkeltették, amelynek propagandaadása „Csatabárdbanditáknak” nevezte őket, mert jelvényük egy középkori csatabárdot ábrázolt.
1945. december 22-én Guderian vezérezredes kirendelte az Ipoly folyó egyik hídjához a Szent László-hadosztály 2. ejtőernyős zászlóalját, hogy megakadályozzanak egy szovjet áttörést. Az egység meglepetésszerű támadása nemcsak megtisztította a hidat, de sikerült egy hídfőállást létrehozni a keleti parton, „ahol foglyul ejtettek 180 ellenséges katonát, zsákmányoltak 176 gépfegyvert, 22 aknavetőt, 4 ágyút és egy T-34-es tankot”. December 24-ére a magyar erők az ellenőrzésük alá vonták az Ipoly környékét.
A zászlóalj szintén megtámadta a szovjeteket egy utóvédharcban a Garam folyónál, „ahol óráról órára váltakoztak a támadások és ellentámadások”, és mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. Az állhatatos ejtőernyősök kellő ideig kitartottak ahhoz, hogy 4 német Panzer-egység véghez vihetett egy szervezett visszavonulást.
Falk forrásai a Szent László-hadosztály javára írják, hogy biztosította „több mint 1400 jármű, tank és tüzérségi eszköz visszahúzódását a Garam folyón. A német hadsereg hivatalos újságja, a Wehrmachtbericht december 27-i kiadása így dicséri a magyar hadosztály küzdőszellemét:
„A dunai harctéren a fiatal magyar Szent László-hadosztály kivételes küzdőszellemről tett tanúbizonyságot, mind a támadások, mind a védelem során. Ezzel súlyos veszteségeket okozott a fölényben lévő ellenségnek, és megingathatatlanul tartotta állásait, anélkül, hogy egy talpalatnyi területet is feladott volna.”
Balck vezérezredes, a 6. német hadsereg parancsnoka Vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagyot „példamutató személyes bátorságáért” Német Lovagkereszttel tüntette ki. A magyar katonai folyóirat, a Honvédségi Közlöny 1945. januári száma kiemeli a hadosztály dicséretes akcióit:„Az Ipoly és a Garam mentén vívott harcokban a Szent László-hadosztály ismét magasan lengette a magyar katonai büszkeség lobogóját.”
Falk könyvének utolsóelőtti bekezdése ritka bepillantást nyújt a hősies akció természetébe:
A Szent László-hadosztály heroikus kitartása és áldozata minden bizonnyal komoly taktikai, de még stratégiai jelentőséggel is bírt a maga idejében. A történésznek még fel kell tennie a kérdést: valóban lélektani indíttatástól hajtva küzdöttek ezek az emberek ilyen bátran? Az őszinte válasz természetesen a NEM, hiszen a legtöbbjük még csak nem is volt tisztában szerepük taktikai jelentőségével. A színtiszta igazság, hogy ezek a férfiak ugyanazzal a lelkülettel harcoltak és haltak meg, mint azok, akik életüket vesztették a Kárpátokban, Tordán, Budapesten; akik egyszerűen a hazájukat védelmezték ösztönös cselekedettel, amely által azokká a hősökké váltak, akik lettek.
A Fire, Iron and Blood: A Short History of the Royal Hungarian „Honvéd” Army in the Second World War című könyv figyelemre méltó adalék a hadtörténethez és tiszteletadás a hősöknek. Amiképp egy fiú főhajtása is az atyja, Falk Viktor alezredes emléke előtt, aki a Szent László-hadosztály tüzérségi parancsnokhelyettesként küzdött dicsőségesen. A fiú nem egy idegen háború veteránja, mégis katona: bár nem kardot (vagy csatabárdot) forgat, hanem a tollát, amelyet az igazság szolgálatába állított. Az ősei nemes öröksége szellemében Victor Falk maga is értékes lovagja Szent Lászlónak a magyar becsület védelmezése és a legyőzötteknek való tiszteletadás által, s teszi mindezt a győztes világnyelvén.
Falk Viktor alezredes (1900–1987) a Nagyváradi Tüzértiszti Iskola zászlóaljparancsnoka és oktatója, valamint a Szent László-hadosztály tüzérségi parancsnokhelyettese. A második világháború után az Egyesült Államokba emigrált. Közeli barátja volt Kovács Gyulának, a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg vezérkari ezredesének. Mindketten részt vettek a Magyar Felszabadító Bizottság munkájában. Falk alezredes számos magyar emigránsszervezet elnökségét töltötte be. A Sunset Memorial temető magyar részlegében, az ohiói North Olmstedben nyugszik.
Victor A. Falk (1931) katonacsaládba született Magyarországon. A második világháború után családjával Clevelandbe emigráltak. Becsülettel szolgált az Egyesült Államok hadserege katonai hírszerzésénél. Mint elektronikai mérnök és áramkörtervező három szabadalom is fűződik a nevéhez. Felesége Margaret Szabadhegyi, aki Szabadhegyi Ferencnek, a Magyar Királyi Honvédség ezredesének lánya. Két gyönyörű gyermekük van, Miklós és Mária. Falk 2016-ban, egy évtizedes kutatás után jelentette meg a Fire, Iron and Blood című könyvét, amiért megkapta a Magyar Árpád Akadémia arany kitüntetését.
Victor A. Falk: Fire, Iron and Blood: A Short History of the Royal Hungarian “Honvéd” Army in the Second World War. Cleveland: Society and Order of Saint László, 2016. 212 p.
