Nevetni szabad

Vajon miért száműzik a költők tréfás verseit a kötetek végére, a „zsengék” közé? Miért rótták fel Jókainak, hogy szórakoztatni is akar regényeivel? Ki volt a legmogorvább és a legvidámabb görög filozófus? Mindezekre és még sok más kérdésre választ kaptunk Margócsy István előadásán, aki az újraindult 2000 folyóirat estjén a humor és az irodalom kapcsolatáról beszélt – szórakoztatóan.

Két év kényszerű szünet után újra megjelenik a 2000 folyóirat, s ennek örömére sorozatot is indítottak a Nyitott Műhelyben. Ha már öröm, a sorozat témája a humor: elsőként Margócsy István az irodalom humoráról tartott előadást, két hét múlva Vajda Mihály a filozófia és humor kapcsolatáról beszél majd. Margócsy előrebocsátotta: nem kabaréestet tart majd, „komolyan” beszél a humorról, de hogy maga a téma is milyen pezsdítőleg tud hatni, azt jól érzékelhettük a zsúfolásig megtelt kis pinceklubban. A humorról az irodalomtörténet valahogy nehezen vesz tudomást – kezdte Margócsy István –, sokkal inkább a komoly, vagyis az esztétikai vagy ideológiai célnak alárendelt műveket veszi számba. A nagy narratívák mindig a pátosz jegyében fogannak meg, és lebecsülik a mulattató műveket. Jókait például sokáig amolyan „értékcsökkent” írónak tartották a szakmában, amiért „kiszolgálta” az olvasóközönséget. De ha közelebb jövünk korunkhoz, hasonló a helyzet Weöres Sándorral: játékos, pajkos verseiről a mai napig nem születtek elemzések. „Könnyed” művei javát áttolták a gyerekirodalom hatáskörébe – azét a Weöresét, aki maga nyilatkozta a gyerekekről, hogy utálja ezeket a kis szörnyetegeket. 

Margócsy István

Az irodalmár kitért a mindenkori rendszerek és a humor viszonyának történetére is. Az ideologikus interpretációban a művek mindig egyértelműek, holott a jó mű lényege épp a csillámló sokértelműség. De a nagy, zárt ideológiák nemcsak a humorral, úgy általában a művészettel szemben is bizalmatlanok, és e feszültség már háromezer éve létezik. Platón sem tartotta elég komoly dolognak a művészetet. Ma már kacagunk rajta, de a tridenti zsinaton be akarták tiltani a többszólamú egyházi éneklést, mondván, elsikkad a szöveg, ráadásul a csengő-bongó hangzat érzéki varázslatot bocsát a hallgatóságra – osztotta meg Margócsy a vallásos buzgóság megmosolyogtató esetét. Lényegében erről szól Thomas Mann a Varázshegy „Politikailag gyanús” című, zenéről szóló fejezetében – hívta fel a figyelmet az előadó.

Kitértünk egy kis nevetéselméletre is, hiszen a humorisztikus művek mélyén ott lapul a nevetés aktusa. Hogy min nevetünk? Ami szokatlan, meglepődést kelt, s általa kifordul a világ a tengelyéből. Ilyen a hasra esés és minden bohóctréfa, vagyis ami a világrend érvénytelenségét mutatja fel. Erről szóltak már az ókori karneválok is, de a csattanós Rejtő-mondatok is, amelyekről sosem tudjuk előre, mi lesz a végük. A világ kifordítása persze legalább olyan veszélyes, mint szórakoztató: a nevetés mindig az ellenkultúrát képviseli. Minden társadalomban jelen volt és van, hol csekélyebb, hol ormótlanul nagy mértékben – fogalmazott Margócsy István. Az ókori tragédiaelőadások után a szatírjátékoké lett a színpad; a középkori centor műfaja ókori szerzők soraiból montázsolt vicces költeményt jelentett (Weöres Rongyszőnyegére érdemes itt utalni); a regény eredetileg eposzparódia volt; de a bölcsesség és balgaság kettősének is hosszan sorolhatnánk példáit (Salamon és Markalf, Csongor és Balga, Tamino és Papageno). 

Görög szatírjáték

Margócsy több példát is hozott a világirodalomból a „mulatságos művészet elméletének” megvalósulására. Hésziodosz az Istenek születése elején leírja, ahogy az istenek a múzsákon nevetnek; Schiller megfogalmazása szerint akkor vagyok legtisztábban ember, ha a játékban teljesedem ki; Goethe a Faustot ajánló levelében azt írja: „Fogadjátok szeretettel e nagyon komoly tréfákat” – s a mű csakugyan telis-tele van karneváli, parodisztikus jelenetekkel.

A magyar irodalomban nehezen vert gyökeret a humor – tért át a hazai szórakoztató attitűd történetére az irodalmár. Bessenyei György, akinek programja szerint a magyar nyelven írott művek által kell tudóssá tenni a nemzetet, szigorúan elítélte a nevetéskultúrát. Ki nem állhatta például Kónyi Jánost és A mindenkor nevető Demokritus című művét, de úgy általában mindent, ami a könnyedség forrása volt. A felvilágosodás korában egyedül a kifejezetten jó humorú Kazinczy jelentett kivételt a rigorózus, nemzetnevelő gondolkodásmód alól, aki biztatta is az írókat, hogy merjenek kilépni az „istentelen súlyosságból”. A társadalmi-mozgalmár költészet egyszerűen nem fért meg a humorral még a 19. században sem. Ahogy Eötvös József is megfogalmazta: boldogan írna ő bordalokat, de hát nem szabad, nem lehet, komolyabb küldetése van ennél az írónak. Ennek mintegy ellendarabja Petőfi Dalaim című verse, melyben épp a költészet sokszínűségét öntötte dalba, és egész líráját áthatja a játékosság. Egyébként a 19. században elkezdődött irodalomtörténeti kanonizáció (Gyulai, Beöthy) jobbnál jobb műveket és alkotókat rekesztett ki „komolytalanságuk” okán – a Csongor és Tündétől kezdve a Nagyidai cigányokon át a „cinikus” Mikszáthig. Pedig, ahogy Arany verselte meg parádésan a tréfa mibenlétét: „Ez a hullámos emberszív nedélye: / Halandó létünk cukrozott epéje.” 

Illusztráció Petőfi komikus eposzához, A helység kalapácsához

A 20. században a Nyugat megjelenésével a frivolságot is behozta az irodalomba; s mi sem jellemzőbb, hogy a meglehetősen humortalan Ady mellett épp olyan mértékben hatott Karinthy. A kettő együtt adta ki a modernitás furcsa keverékét – fogalmazott Margócsy István. Még József Attila is játékszerető költő volt, ennek rengeteg nyoma fennmaradt. És mégis, máig hagyomány, hogy a mulatságos verseket a kötetek végére száműzik, holott – mondjuk, Kosztolányinál – kiváló darabok ezek is. Később mind a népi, mind a szocialista ideológia elutasította a humort; Németh László a hatvanas években jelentette ki, hogy a magyar irodalom sorsirodalom, ami kezdettől a fennmaradásáért küzd, ezért teljességgel idegen tőle a humor és az irónia.

A 20. század utolsó harmadában a nemzeti-népi narratíva kifulladni látszott, s a paradigmaváltás a modell kifordítását eredményezte. Örkény groteszkjei, Petri iróniája, Tandori gesztusai, amelyekkel a viccet rehabilitálja, jellemzik a szemléletváltást. Az átírás, a felülírás vagy a szerepjáték mozzanatai is ekkor lesznek népszerűek: egy csapat költő megírja József Attila időskori verseit; Weöres megalkotja Psychét, Kovács András Ferenc Lázáry-René Sándort, illetve egy dunaszerdahelyi kocsmaasztalnál „megszületik” Csúszó Sándor és életműve. Egyre-másra napvilágot látnak a nonszenszversek, a limerickek, és az irodalmi humor Esterházy életművében tetőzik, akinek minden mondata csillogóan sokértelmű. Némelyik már-már szállóige lett, például ez: „Kutyanehéz úgy hazudni, ha nem ismerjük az igazságot”. Az előadás végén Margócsy István Horatius szavaival búcsúzott: „Ki tiltja meg, hogy igazunkat nevetve mondjuk el?”

Szöveg és fotó a helyszínről: Laik Eszter