Csuklógyakorlatok (részlet) – Aknai Péter

Mindennek vége lett volna, ha hősünket nem szeretik az égiek. De szerették, mert dulakodás közben rájuk dőlt a kétágú létra, ami elsodorta a szakmunkástanulót az eszelőssé vált szakoktató csapásai elől. Gaál ekkor már a földön fetrengett, lába belegabalyodott a létra láncába, Jani bá’ pedig, ahogy nagy lendülettel utána hajolt, hogy tovább verje a csapdába esett nyomorultat, lefejelte a satupadot.

Jani bá’ akkor kattant be teljesen, amikor Gaál szakmunkástanulónak felnyomtam a drótkefét. A szakoktató épp a lánghegesztési technikát vezette elő, az előírásnak megfelelő védőöltözetben: hosszú szárú, az alkart is védő kesztyű, bakancs, bőrkötény, hegesztőszemüveg. Körbeálltuk, és figyeltük a mestert. Illetve én csak úgy tettem, mintha figyelnék, de az igazság az: még mindig haragudtam Gaálra, amiért beköpött, hogy olvasok a vashulladék-lerakónál ahelyett, hogy a hegesztési gyakorlathoz keresnék fémdarabokat. Szerettem volna bosszút állni rajta, de nem jutott eszembe semmi. 

– Csinálhattok ilyen simogató, félkörös mozdulatokat, finoman, csuklóból, ha látjátok, hogy már folyós a fém. A felületnek fémtisztának kell lenni, nem lehet rozsdás, szutykos. Ami a technikát illeti: van, aki kövérebb-soványabb nyolcasokat rajzol az anyag fölött, az is jó, attól függ, milyen széles varrat kell. Amúgy nem a lángban van a legmagasabb hőmérséklet, hanem a hegytől két-három milliméterre. Mindegyik technika jó lehet, ezt nektek kell kitapasztalni, a gyakorlás a lényeg, ezt megtanulni csak gyakorlással lehet – magyarázta Jani bá’, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve felnyomtam Gaálnak a drótkefét, mire velőtrázó sikoltás hagyta el a torkát. 

Gyorsan peregtek az események: Jani bá’ felcsapta védőszemüvege rostélyát, s azonnal kiszúrta nyolcunk közül Gaált, amint homorít üvöltés közben. Nem érdekelte, hogy ki mit és miért kezdett, ki folytatta, ki hazudik, ki nem, csak Gaál inast látta maga előtt, mint megsemmisítendő célpontot. Megindult, akár egy terminátor, ami esetében különösen rémisztő volt, mert amúgy jámbor, halk szavú embernek ismertük meg. De van az a fajta jámbor ember, aki csak nyel, nyel, visszafojt, keveset beszél, nehezen szabadul a súlyos lelki rakománytól… Nemrég léptették elő szakoktatóvá, az meg valamiféle tanárság már, és egy pedagógus nem viselkedhet bárdolatlanul, mint a szakmunkások többsége. Ráadásul a tanársággal is kacérkodott, nagyon szeretett volna szaktanár lenni a szakmunkásképzőben, komolyan gondolkodott a főiskolai továbbképzésen. De Gaál szakmunkástanuló sok volt neki – ő volt az utolsó olvadó acélcsepp a lélek hegesztőpisztolyának lángjában. 

Gaál torkából még szakadt az üvöltés, de félúton már rájött, hogy nem kellett volna, s hogy jobban jár, ha befelé üvölt. Jani bá’ feje vörös lett – hegesztés közben amúgy is kimelegedett –, hörgött, nem lehetett tisztán érteni, csak azt lehetett kihallani, hogy az anyád kettébaszott hétszentségit, és igyekezett az inast torkon ragadni kesztyűs kezével, ahogy azt Darth Vader is tenné hasonló esetben. Sikerült neki, meglett a torok. 

Gaál innentől kezdve a halál rokona, sőt a fia: mesterünk fogta a nyakát, tartotta a koponyát az állkapocs alatt, hogy ne lengjen ki a fej, és önkívületben ütötte a szerencsétlent a hegesztőpisztollyal, ahol éppen érte. Gaál a kezével a fejét igyekezett védeni – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Erejéből mindössze annyira futotta, hogy elkapta a pisztoly csövét, s azt rángatták ide-oda – mondani sem kell, a szakoktató nyerte meg a csörtét. A fúvóka letört, a csöve elhajlott és a szakmunkástanuló kezében maradt, de legalább már nem égett, csak a disszugáz ömlött a csonkból, szúrós szagával kitöltve a tanműhelyt. 

Gaál hátrált, de közel volt mögötte a két bádogszekrény közti beugró, ahol mindennek vége lett volna, ha hősünket nem szeretik az égiek. De szerették, mert dulakodás közben rájuk dőlt a kétágú létra, ami elsodorta a szakmunkástanulót az eszelőssé vált szakoktató csapásai elől. Gaál ekkor már a földön fetrengett, lába belegabalyodott a létra láncába, Jani bá’ pedig, ahogy nagy lendülettel utána hajolt, hogy tovább verje a csapdába esett nyomorultat, lefejelte a satupadot. Keményen.

A szakoktató megtántorodott, Gaál pedig kihasználta az ütemkiesést; hajtotta az életösztöne, hát átvergődött a létrán, majd a támolygó Jani bá’ lábai között is, akinek csak annyi ereje maradt, hogy néhányat még rúgjon a szakmunkástanuló után. De Gaál már látta a fényt a tanműhely ajtaján túl, s bár erősen húzta a lábát, nem vett vissza a tempóból, pillanatok alatt kint volt a virágillatú tavaszban. Megmenekült. 

A tusa véget ért. 

Gaál futását követően mesterünk valamelyest lecsillapodott. Kifejezetten jót tett neki a satupad okozta majdnem-knock-out, mintha ettől ugrott volna helyre a normál agyműködése. Átvillant az agyán, hogy börtönbe is kerülhet, ha az ipari tanulónak valami baja esik, akkor pedig már nemcsak a szakoktatóságnak, hanem a tanárságnak is búcsút mondhat. Idegesen visszasétált a műhelybe; mi a hatótávolságán kívül maradtunk. Aztán, a jelenet okozta bénultságból felocsúdva, elkezdtünk sertepertélni a műhelyben. Mindenekelőtt elzártuk az acetiléngázt és az oxigént a még mindig sziszegő csonka hegesztőpisztolyból. 

A nagy zajra átjött Pista bácsi a szomszéd bádogosműhelyből. Látta a dúlás nyomait, a megtört szakoktatót, a sántítva menekülő inast. Gyorsan összerakta, mi történt. Megvetően nézett végig rajtunk. Egy pisszenést sem lehetett hallani.

– Sóbányába küldeném az összes pernahajdert egytől egyig! – közölte velünk, aztán rám szegezte a tekintetét. Innentől kezdve nagyjából tudtam, mi fog következni.

– Melyik volt az? – kérdezte Pista bácsi.

– Gaál – motyogta maga elé a stokira roskadó Jani bá’, és le sem vette a szemét a kukából kikacsintó kefiresdobozról.

– A vadhajas is benne volt? – kérdezte az öreg bádogos azzal a tőle megszokott elhúzott szájjal, ami nála a megvetés biztos jele. 

– Szerinted, Pista bácsi? – kérdezett vissza a szakoktató.

A „vadhajas” én voltam. Egy viszkető, apró tüske a nyugdíjas bádogos kérges tenyerében; mindig is olyan érzésem volt, hogy bármikor képes lenne szájon vágni. A hosszú haj maga volt az eredendő bűn nála, ami összeforrt az engedetlenséggel, hanyagsággal és mindenféle lumpen dekadenciával. A bádogosműhelyben azt beszélték, Pista bácsi brigádvezető korában senkinek nem engedte meg a hosszú hajat, sőt már az inasok hosszú pajesza is ingerelte, ezért előszeretettel cibálta – széles technikai repertoár állt rendelkezésére. Helyzetemet tovább súlyosbította, hogy esetemben az amúgy teljesen anakronisztikus osztályidegenség is makacsul tartotta magát, szüleim ugyanis mindketten pedagógusok, apám pedig egyenesen magas értelmiségi. Professzor. Na mármost: milyen minőségű lehet az a gyerek, aki ilyen családi háttérrel szakmunkásképzőbe kerül?

Soha nem tudtam haragudni rá, mert amúgy nem volt rossz ember, csak kissé ostoba; agytekervényeibe beleégettt a szocializmus négy évtizedes agymosása, amin a rendszerváltozás csak rontott: mindennap megsiratta a tejjel-mézzel folyó kádári Magyarországot.

– Aknai! – élénkült meg Jani bá’. – Elmész a Gaálért! – adta parancsba. – A büfében megtalálod.

Ez utóbbit magamtól is tudtam. Már kintről észrevettem. Az üvegfalnál ült, egy morzsás, véres zsebkendőkkel borított asztalnál, bakancsos lábát keresztbe fonva pihentette a szomszéd széken, s közben füstkarikákat fújt. 

Amikor meglátott, úgy felpattant, mintha Jani bá’ jelent volna meg, hegesztőpisztollyal a kezében. Kirúgta a lába alól a széket, rám ugrott, megfogta a munkászubbonyom gallérját, s ballal úgy behúzott gyomorszájra, hogy rögtön öklendezni kezdtem. Fájt, de éreztem, hogy nem teljes erőből üt: visszafogta a karját, és egészen belehajolt az arcomba, a cigije már-már hozzám ért, úgy sziszegte:

– Ez volt az utolsó húzásod, kisköcsög, ugye tudod?! – lihegte. – Nem elég, hogy Jani bá’ majdnem agyonvert miattad, ezt nézd meg, geci, ezt, ezt… – elengedte a gallérom, és mutatta füle mögött a felrepedt bőrt, a még vérző, zúzott sebet. Aztán felhúzta a nadrágját, és a lábszárát mutatta: kékben és lilában játszó dudorokat láttam a sípcsontján. 

Sajnáltam. Gaált is, és Jani bá’-t is. Rossz volt a lelkiismeretem, de nehéz volt egyből bocsánatot kérni.

– Figyelj, semmi nem történt volna, ha nem nyomsz fel. Miért zavart az téged, hogy én olvasok? Van, aki cigizik, van, aki pornóújságot nézeget, rejszol a budiban. Én olvasok. Mit zavar ez téged, de tényleg? Mintha te lennél a munka hőse. 

Gaál nem szólt semmit, visszaült az asztalhoz, felrakta lábát a szomszéd székre, és rágyújtott egy újabb cigarettára, úgy figyelte a nagy kirakatüvegen keresztül a villányi hegyek párás kontúrjait.

Megnyugodtam. Nem esett komoly baja: megúszta pár zúzódással a koponyáján és a lábán. Neki amúgy sohasem esett baja: léphetett rozsdás szögbe, durranhatott el petárda a zsebében, csaphatta meg a kétszázhúsz volt – amitől saját bevallása szerint csak a fa...a állt fel –, és ő volt az egyetlen, aki nem lett rosszul a vállalati menza szalmonellás máglyarakásától sem. Más kérdés, hogy azt hazudta, ő is rosszul van, csak hogy ne kelljen iskolába mennie. De ez már egy másik történet.