Ugrás a tartalomra

Hogy végül azt mondhassuk: volt víg napunk elég!

„Prózaversei – vagy ahogy ő nevezi: pszichoprózái – sokszor olyan sorsokat mutatnak be, ahol két ember végérvényesen elsétált egymás mellett. Az olvasóban mégsem ennek tragikuma bontakozik ki, hanem a szituáció világos átlátása, de még ennél is felemelőbb persze a megtalált összhangról olvasni.” – Tisza Kata Akik nem sírnak rendesen című újabb könyvéről Dominka Ede Harald írt.

Bizonyos köteteknél, amikor az utolsó lapok vannak már csak hátra, tudja az olvasó, hogy bár jó volt, vagy majdnem jó, még egyszer nem fogja elolvasni. Ezek azok, amelyeket vagy az alsó polcra, vagy a felsőre teszünk, attól függően, melyik a nehezebben megközelíthető; nyújtózkodni vagy leguggolni szeretünk kevésbé. Vannak aztán olyan könyvek is, melyekről tudjuk, hogy időről időre kézbe fogjuk venni – ezeket tesszük hozzánk legközelebb, karnyújtásnyira, a szemünk elé, hogy ha felpillantunk, mindjárt megláthassuk.

Tisza Kata Akik nem sírnak rendesen című új művéről – amíg csupán gyászos külsejű borítóját láttam, és csak a címét olvastam – azt hittem, az előbbi kategóriába kerül majd. Azt gondoltam, vagy az évtizede az irodalmi életbe berobbant, s azóta esetleg kihunyt lángú énjét siratja, vagy elcsépelt, hiteltelen póz, ahogy egy fiatal, szép nő az élet végének szemszögébe erőszakolná magát. Ám másról van szó. Az időközben anyává érett nő a létezés több szintjét is megismerhette. Az élet végének terepén is eligazodik, egyelőre még csak vendégként, ám expedíciójáról gazdag zsákmánnyal tér vissza az íráshoz. Magyarán az öregedéskutató pszichológia szakos doktorandusz tudományos vértezettel feszítette ki azt a fekete leplet háttérként, mely – akár a fényképész műtermében – csak arra hivatott, hogy az előtérbe helyezettek színeit kiemelje. Avagy másképp mondva, az öregség olyan pozíciónak mutatkozik, melyben egy érzék elhomályosulása egy másik élesedését vonja maga után. Ilyen az Öregszem kezdetű is: „Ahogy sötétedni kezd, / jobban hallatszik minden / nesz.” Prózaversei – vagy ahogy ő nevezi: pszichoprózái – sokszor olyan sorsokat mutatnak be, ahol két ember végérvényesen elsétált egymás mellett. Az olvasóban mégsem ennek tragikuma bontakozik ki, hanem a szituáció világos átlátása, de még ennél is felemelőbb persze a megtalált összhangról olvasni.

Az olykor rímelő sorok nem formailag állnak össze verssé, hanem a mondanivalójuk sajátosan versesszenciaszerű.

Bevezetéssel kezd, akár egy dolgozat, ám igen gyorsan ránt be a sűrűbe, máris a kellős közepén találjuk magunkat párkapcsolati gondjainknak, melyeket sokszor átélünk, amelyektől igyekeznénk lehetőség szerint megszabadulni: „önfeladással és elfojtással, a társadalmi elvárások szerint, kiszolgáltatottan, kínban, bűntudattal és szégyennel. És hallgatással” élni. Hogy ezek honnan látszanak igazán, fölöslegességük és károsságuk honnan mutatkozik meg, azt is tudhatjuk: az élet vége pozíciójából. A narrátor innen beszél, de nem légből kapott okoskodással, hanem hitelesen, már amennyire ezt el lehet képzelnie annak, aki még nincs ott.

Már nem a legfrissebb kiadványról van szó, ezért találni néhány írást róla, melyek közül több is megemlíti, hogy néhol túl sűrű, túl komplikált – túl nehezen érthetőek ezek a szövegek. Érdekes, amikor olvastam, az volt a benyomásom, hogy ennél világosabb, egyértelműbb, érthetőbb aligha lehetne. Némelyik csak nyúlfarknyi, de ezek többször akkorát villannak, mint egy vaku. Természetesen nem szökik mindegyik egyforma magasságba, de legtöbbjük kiemelkedő, különösen, ami a párkapcsolatok sarkalatos pillanatainak éleslátását illeti. Akik e pillanatokat nem tapasztalták meg, azok kuszaságnak élhetik meg azt, ami másnak, mint egy QR-kód: gyors, pontos, egyértelmű.

Többször felbukkan a maga rejtélyes természetével a megcsalás, mely lassan vagy gyorsan fölemészti a kapcsolatot összetartó érzéseket. Ez a bizalom vége, ahol illúzióvá transzformálódik a varázs, s ilyenként fölismerve magát, rögtön szét is foszlik. A megcsalásnak is van egy nyelve, ám olyasmi, mint e szövegek: valaki rögtön fölismeri, valaki talán sosem. Ilyen az Amikor anyám kezdetű etűd, ahol a beszélő már gyerekkorában megtanulta, melyek a megcsalás jelei, majd ráismer azokra felnőttként is.

Van egy visszatérő szereplő, ő Szakáll, a terapeuta, aki egyúttal – miután Michelangelo szakállasan ábrázolta az Atyát – istenszerű is, mindenesetre ő tölti be a tudás, a megértés pozícióját, melyet olykor meg kell szólítani a legnehezebb pontokon, s aki a végső válaszok felé terelget. Alig fogható fel, hogyan is fordulhat elő olyan krízis, mint amilyet a Félelemről beszélt volna döbbenetes jelenetében látunk, amikor férfi és nő érzelmei szinte egymást súrolva kerülik el egymást, ahol a férfi szerelmének kibontakozását úgy éli meg a nő, mintha éppen a szerelem elmúlásának jeleit látná. A kötet részint azzal igazolja magát, illetve az öregség végső pozícióját, hogy bár fölismeri és láttatja a kudarcokat, nem stigmatizálja keserűen a kapcsolatokat, hanem hasonlóan megrázó erővel szemlélteti az idősek közötti, bizonyosságot nyert jó választás és szeretetben leélt élet csodáját is, ami még a halál közeledtén is tud enyhíteni. Az Én már mindjárt Burns megkapó versére emlékeztet: John Anderson, szívem, John. „Együtt vágtunk a hegynek, … kéz-kézben” – írja a nagy skót. Ám van úgy, hogy nem sikerül ezt az ideális szinkront megtalálni, s két ember közül mindig kevesebbnek érzi magát az egyik, csak a halálban lesznek egyenlők (Volt egy férfi). De az aszinkronitás ellenére megérintheti az ember lelkét a másik szerelme, mikor egy múltban elindított hullám ér el a jelenig, s a felismerés átlendít egy szebb valóságba (Eszébe jut a fiú).

Tisza Kata könyvét a kezem ügyébe tettem, helyet szorítottam neki Márai Füves könyve, Weöres A teljesség felé című kötete mellett. Nem mintha rokonok lennének, de remek szomszéddá válhatnak. Más okból kopogtatok be az egyikhez, mint a másikhoz. Ehhez akkor, amikor az emberi kapcsolatok minősége foglalkoztat, hogy miként lehet átevickélni rendesen sírva a traumákon, s hogyan lehet révbe érés az öregség.

 

Dominka Ede Harald

 

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen. Scolar, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.