Irodalmi Jelen

A fájdalom dicsérete

2018. március. 15. - 18:21

„Tánccal, sőt egész tánckarral megjeleníteni, mozgással kifejezni a mozgáskorlátozottságot, a fájdalmat, a testi szenvedést és a nyomukban kivirágzó kreativitást – nos, ez művészet. Igazi, mély, rétegzett.” – A Frida Kahlo életét és művészetét feldolgozó táncszínházi darabról Simon Adri írt.

A Duda Éva Társulat és a Budapesti Operettszínház közös produkciójával kínál meg a Facebook. A darab címe Frida. Az operett nem hív elő bennem lázas rajongást, Duda Évát viszont régről ismerem, huszonhat éve – istenem, negyedszázada! – statisztáltunk együtt Szegeden a Carmen című musicalben gimnazistaként. Nagy, fekete cigánylányparókában táncoltunk a Szabadtérin, és miénk volt a nyár.

Fellapozom a világhálót, mindent megtudok, amit szeretnék Frida Kahlóról, letöltöm és szemügyre veszem néhány festményét, majd szintén a világhálón jegyet vásárolok az esti előadásra az Átrium színházba (amit .pdf formátumban küldenek, ki kell nyomtatnom, és a rajta lévő QR-kóddal azonosítják majd be, legalábbis ezt ígéri az event; később azonban elégnek bizonyul a sima vonalkód is, közvetlen a QR mellett, ki érti ezt). Határozottan érzem, hogy ezt a darabot látni szeretném, Frida Kahlo miatt és Duda Éva miatt is – aki kinőve a gimnázium falai közül, táncművésznek és koreográfusnak tanult, majd sok jó táncos darabot megálmodva, saját társulatot alapítva a koreográfus „szakma” díjakkal elismert alkotójává vált, és akinek néha eljutok egy előadására, pedig többre is szeretnék, mert én is rajongok a táncért, a táncolásért.

A színdarabban megnyugtató módon nincsen semmi kizökkentően dekonstruktív vagy posztmodern. A sodró történet, a táncbetétek, a többi tíz szereplő nem nyomja el a szerepe szerint nehezen mozgó, sokszor ágyhoz kötött, végül már tolókocsis Fridát, azaz Gubik Petrát – ellenkezőleg, minden őérte történik, az ő kontúrjait élesíti. Tánccal, sőt egész tánckarral megjeleníteni, mozgással kifejezni a mozgáskorlátozottságot, a fájdalmat, a testi szenvedést és a nyomukban kivirágzó kreativitást – nos, ez művészet. Igazi, mély, rétegzett.

Frida Kahlo a múlt század első felében élt, és festette szürreális hangulatú, voltaképpen kizárólag önéletrajzi ihletésű képeit. Fiatalkori gyermekbénulása miatt jobb lába egész életére sorvadt, rövid élete korai szakaszában speciális protézis tette számára lehetővé, hogy ha bicegve is, de járni tudjon. S mintha a sors csak próbára akarná tenni, ráadásként tizennyolc évesen súlyos balesetet szenved: az őt szállító busz karambolozik egy villamossal, Fridán egy vascső fúródik keresztül. Medencecsontja, gerince súlyosan sérül, műtétek sora és pokoli fájdalmak várnak rá. Élete hátralevő részét vasfűzőben kell töltenie – Frida mégsem az, akinek szó szerint csak úgy derékba törik az élete. Miként a darabban is elhangzik a szájából, ő nem a fájdalom ellenére, hanem annak árán lett művésszé. Ez a kis bicebóca mexikói lány, aki még sosem látott igazi marxistát, de minden vágya, hogy ez egyszer megtörténjen vele, lábadozása alatt, „fekve festő akrobataként” kezdi művészi pályafutását. Majd a vesztenivalója nincs ember könnyedségével csábítja el a festői pályáján már befutott, nála húsz évvel idősebb Diego Riverát, és próbál „neki” az orvosok javallata ellenére gyereket szülni (e vágy csak Fridában horgadt fel, az apajelölt férj nem családcentrikusságáról volt híres).

Sok történetet hallani nem remélt gyermekáldásról, csodás gyógyulásokról, melyek pusztán a hit erejével valósulnak meg, hétköznapi magyarázatuk nincs. Reménykedünk, hogy Fridával is valami hasonló fog történni – ám az élet máskor kegyetlen. Miként azt orvosai is megjósolják, sérült medencéjében nem tud új életet kihordani: néhány hónapos terhesen elvetél, úgy kell kioperálni belőle a farfekvéses magzatot, és később sem tud gyereket szülni; ebben alighanem számtalan – kényszerű – abortusza is megakadályozza. Vagy a Gondviselés, mert azért nem árt, ha a gyereknek apja is van, ám a nagyszerű Diegótól ez nem volt elvárható… Frida nyomoréksága ellenére csillapíthatatlan életkedve, élniakarása, a szexuális és a szellemi örömöket egyaránt önfeledten élvezni tudó lénye szembesít, töprengésre késztet, és ha szerencsénk van, katarzist okoz. Dagadt, hüllőszerű Diegójától több ízben is elválik, majd újból házasságot köt vele, s örök szerelme marad annak ellenére, hogy a sikeres és igaz, hogy ronda, mégis karizmatikus férj fűvel-fával, de még a felesége húgával is megcsalja őt. S mi erre a tűzrőlpattant, vagány Frida reakciója? Hát akkor éljenek nyitott házasságban, Diegóra főként szellemi partnerként van szüksége – és e partnerség kölcsönös, házasságuk viharos, de beteljesültnek mondható. A színdarabban egy remek betétdalban felbukkan Muray Miklós, Frida magyar származású fotográfus szerelme is. Fridát negyvenhét évesen érte a halál; beteg lábát ekkorra már amputálták, az ágyat többé nem hagyhatta el; már ünnepelt festőként tüdőembólia végzett vele, de naplójegyzetei az öngyilkosságot sem zárják ki.

Fridáról egyrészt nem tudok meg semmi újat, másrészt minden új, amit megtudok róla. Egy élet egy adott interpretációjának sajátos fénytörése van, minden értelmezés új ablak a néző számára, amin keresztül ez az élet láthatóvá válik. A Frida azok számára is követhető és befogadható, akik netán a főhős életművének ismerete nélkül ülnek be rá. Három képzelet szülte alak narrálja a cselekményt: Frida meg nem született gyermeke, a kis Diegito; valamint egy idősebb férfi és nő, Pappa és Mamma, akik afféle antik tragédiabeli karként kommentálják az eseményeket, s mintha Frida valamiféle őrangyalai is lennének egyúttal. Az életteli és vérbő, tragédiákkal terhelt történet mozgalmas terekben játszódik: a múlt század eleji Mexikóváros, Detroit, New York és Párizs forgatagában, a technikai fellendülés és vívmányok korában, ugyanakkor a díszlet minimalista mód egyszerű és dísztelen, mintha egy Malevics-tárlaton járnánk. Egyforma, fehér geometrikus idomokból építik a táncosok újra meg újra a díszletet – a kórház falait, a nagyvárost, a zajos kiállítás-megnyitót, majd újból a kórházi ágyakat. De szükség is van a nagy, letisztult felületekre, hogy legyen mire vetíteni Frida Kahlo festményeit: e színpompás, bizarr, szürrealisztikus festmények fűzik fel egyetlen cselekményívre a tánc és a párbeszédek, versek, dalok megjelenítette életképeket, történetcserepeket. A koreográfiában sok az akrobatikus elem, az emelés, forgás; a mozdulatok a simogatóan finomtól az agresszívig terjednek. Az engem leginkább elvarázsoló táncbetétben az ifjúkori gerincműtét után bénán, magatehetetlenül fekvő, mozdulni alig tudó, kiszolgáltatott Frida állapotát, valamint csodálatos ellenpontként a testi megtöretettségből művészi egységet álmodó szellemét három színésznő jeleníti meg egészen lágy, szubtilis mozdulatokból kibontakozó tánccal, akár három éji tündér egy erdei tisztáson – a tisztás itt a kórterem steril tisztasága. Mint amikor a baltával lecsapott fiatal facserje az első zápor nyomán az életet hirdetve újból szárba szökken, és a fény felé tör. És Frida ki is mondja a végén: ne gondoljuk, hogy neki csak szenvedés jutott, bár nyilván kívülről tudjuk néhányan a róla készült filmben őt alakító Salma Hayek szeretőinek névsorát. Ne gondoljuk, hogy a fájdalom boldogtalanná tette őt, ne gondoljuk, hogy kimaradt bármiből, ami igazán fontos; és a varázslat sikerül, elhisszük Fridának, hogy így történt, hogy mindent egybevetve ő boldogan élt. Még akkor is elhisszük, ha a zárójelenetben Frida és kis csapata – meg nem született fia és jó szellemei – kórusban éneklik, hogy remélik, a halálból nincs visszatérés a fájdalomba, hogy most már tényleg végleg mindennek vége van.