Elfogultságaim

Az ember élete tele van kényszerekkel és buktatókkal. A körülmények – szoktuk mondani. No meg az elvárások. Mintha valami külső erő uralkodna felettünk. Pedig csak mi teremtünk magunknak olyan világot, amely a megfelelésről szól, az igazodásról, az alkalmazkodásról. Mert elfelejtettük azt, ami természetes. Teremtettünk egy mesterséges élőhelyet – telítve sietséggel, önzéssel, befelé fordulással. Elfogadtuk, hogy fogaskerék vagyunk egy gépezetben. És kezdjük elveszíteni azt, ami emberi.

Az első ciklus (Külön) a társas kapcsolatok felől közelít. Együtt és egymás nélkül. Szerelem és veszteség. Vágy, remény és kilátástalanság. Öröm és bánat. Mindez kegyetlenül időbe zárva: „…a mobilos ébresztőóra / Szétszakít / … / Maradhatnánk reggelig / Ha már késünk / Úgyis mindegy indulni ma is nehéz / Bújjunk egymáshoz / Aztán / Téged az asszony engem a munka vár” (Alba). Persze az itt vázolt történetmorzsában is tetten érhető a szabályszegés. Mert néha csak szabálytalanul lehet élni.

Igen. A körülmények miatt. S mert így döntöttünk. Mert beérjük a kevéssel is, hogy ne veszítsük el az egészet. Áldozatok vagyunk mindannyian. Önzéseink áldozata. És félelmeké: „A csésze megrepedt / Nem kell senkinek / A tárgyak maradnak / Mozdulatlan viselik sorsukat / Lesznek fontosból kacattá / Mint mi magunk” (Tárgyak 2). Szeretnénk biztonságot, kiszámíthatóságot, de alighanem sokunkra igaz a szerző észrevétele: „én nem tudom hogyan kell / jól élni / sosem értettem az egyenleteket” (Matematika). Így marad a kísérletező igyekezet és a mindig új reményt keltő – ám váltakozó sikerű – próbálkozás. „Néha ügyetlen vagyok /…/ és elejtelek” – magyarázza Lőrincz P. Gabriella az Üveggolyó című versében, és hozzáteszi: – „Meg kell értened / Hogy mindig megkereslek”.

Az élet tehát örökös keresés is. Nem csupán társkeresés, hanem fogódzók, kapaszkodók utáni kutakodás. Otthonkeresés. Istenkeresés. A kötet második ciklusa (Jelenés) ezekről ad képet.

A jobbat, a jobbnak látszót próbáljuk elérni. Csakhogy az eredmény nem mindig igazolja reményeinket: „Itt más mint otthon” (Másutt), „Itt minden csupa köd” (Itt minden). Így teremtődik meg bennünk az elvágyás mellett a visszavágyás. Az élet pedig ekként válik örökös úton levéssé. Ám ha nincs megérkezés, ha az ideiglenesség dominál, akkor a félelem is erősödik: „Tudom, milyen az, ha az anyák félnek, / Mert holnapra már nem jut kenyér. / És tudom, hogyan adják el a népek a lelküket. / Milyen, ha a háború elől bújnak, / Ha férfiszemekben ott a rettegés. / És ismerem a hazugok szemét, / És láttam elég gyermekhalált” (Zöld ág). És mindenek között a legfélelmetesebb a magány: „Nem örülök ha gyermek születik / Árva lesz utóbb mint mások is / Nyomorát majd egyedül viszi” (Tó).

A változásra, változtatásra törekvés áthatja az életet. Az Álom havában című költeményben azt boncolgatja a költő, hogy mi történt volna a világgal, ha Gábriel arkangyal felmondása miatt a megváltástörténet megbicsaklott volna: „Heródes nem őrjöngött, / nem mészárolt. / Saulból nem lett Paul. / A leprások leprások maradtak, / a vakok pedig vakok. / A templomokat ellepték a kufárok, / a kereszten nem feszült / a Bűntelen. / Mária elvetélt. / Azt mondják, sokat stresszelt, / pedig szedte a terhesvitamint / és az ultrahang sem utalt semmi gondra. / Nem született meg Immánuel. /…/ Hogy gyógyító nélkül mivé lesz / a beteg világ, / csak az Öregisten tudja…”.

A „beteg világ” témakörére rímel a következő ciklus (Árva lesz) azon verse is, amely a 21. századi „modern” emberi magatartás felől közelíti meg az istenkeresés kérdését: „De én nem ott kereslek. / Nem zörgetek az ajtódon, / Hogy megnyittassék. / Felhívlak, / Küldök ímélt Neked, / Mindenható, / mindig-onlájn / Isten.”

A lét legnagyobb fájdalmait a hiányok – illetve a veszteségek – jelentik. A közeli hozzátartozóktól való búcsú mindig kegyetlen próbatétel. Lőrincz P. Gabriella verseiben ezek a leírhatatlanul fájdalmas pillanatok torokszorítóan érzékletes megfogalmazásban jelennek meg: „Anyámat fürdetni fésülni kell / Mint a gyermeket / Elvinni az ágya mellett összegyűlt szemetet // Anyámhoz nem jár vendég / Éjjel vénák szakadnak csendes minden reggel / Sokat hallgatunk kérdezni már nem mer” (Anyám elindul), „Otthon rozsdás a csap, és apád nem javítja meg, mert halott” (Nyolc seb).

A záróciklus (Szabad) verseiben összekapaszkodik az idő. A kiindulási pont a jelen, de visszatérően fel-felbukkannak a múlt emlékei, és megjelennek a jövő várható pillanatképei: „Régi képeket nézek / Arra gondolok hogy ősz lesz-e a hajam / A koporsóban / Lesz-e türelmem végigélni egy egész életet / Vagy elsietem mint mindenki mindent /…/ Mama egyszer átvarrta az ujját a varrógép tűjével / Mert sietett / Azt hiszem nem fogok megőszülni / Nem érek rá” (Sietve).

A folyton úton lévő ember számára mindkét elem (a múlt és a reménybeli jövő) irányt szab, és kitartást erősítő fogódzót biztosít.

Ugyanakkor az útra kelés, az úton levés nyilvánvalóan változást is jelent. A búcsú, a szakítás fájdalma csendül ki az Útravaló alábbi soraiból: „itt vagy / már van honnan / menned /…/ ha mégy / hát nem bánom / lesz hová visszajönnöd / mondhatnám / de nem teszem / Isten veled”. A megtarthatatlanba kár kapaszkodni. Meg kell tanulni az elengedést is. És meg kell tanulni azt is, hogy az elengedés nem azonos a reménytelenséggel.

A köznapok örömeiről és terheiről, az emberi lét küzdelemként megélt mindennapjairól ad számot egyre kiforrottabb verseiben Lőrincz P. Gabriella. Pontosan körülrajzolva mindazt, amit a kötet mottójául választott Hervay Gizella-versrészlet dadogásainkról, a kibicsaklott szóról, önnön kitaszítottságunkról sugalmaz.

Közel negyven éve annak, hogy diákként kezembe került Hervay Kettészelt madár című kettős rekviemje, majd röviddel később a Zuhanások című oratórium. Mély nyomot hagytak bennem akkor Hervay szomorúan fájdalmas verssikolyai. Miatta kezdtem el Szilágyi Domokost olvasni. És azóta is elfogult vagyok mindkettőjük iránt. És engedtessék meg, hogy elfogult legyek e kötet szerzője iránt is, akinek pályáját szinte a kezdetektől szerencsém volt nyomon követni, s aki verseiben egyre tisztábban mutatja meg erényeit. Halk beszédű, póztalan költő, aki nem akar megfellebbezhetetlen igazságokat kimondani, csupán a benyomásait, életének tanulságait rögzíti. Emelt fővel vállalva önmagát – a zsákutcákat, a tévedéseket is.

Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018.