„Szerettem volna kiönteni a szívem”

„Egy fiú szinte ugyanabban a pillanatban képes igen bölcsen és igen ostobán beszélni: így ezek a fogalmazványok is” – írja Walser az Elöljáróban.

Ki ez a Fritz Kocher? – kérdezhetnénk. Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, hiszen a fiktív név mögött a 19/20. századforduló egyik legrejtélyesebb írója bújik meg, aki huszonhatodik évének minden örömét, bánatát, a világról alkotott véleményét és tapasztalatát egy kamasz fiú romlatlan lelkén keresztül önti elénk.

Vajon miért egy fiatal fiú alakját öltötte magára az író? Talán azért, mert ebben a szerepben szabadon kifejtheti véleményét olyan dolgokról, melyekről nem akart közvetlenül megnyilatkozni. Kocher, a naiv, álmodozó ifjú mondataival kedves, bájos és játékos módon, de mégis hűen kritizálhatja a korszellemet, bepillantást nyújthat a 20. század elejének hangulatába, életérzésébe anélkül, hogy nevetségessé válna.

A svájci születésű Robert Walser (1878–1956) ezzel a kötetével robbant be az irodalmi életbe és az írói társaságba. Franz Kafka előfutárának tartják. Csaknem elfeledték, de az 1970-es években újra felfedezték parabolisztikus stílusa és zenei nyelve miatt. Impresszionista versekkel indult az Insel folyóiratban, és ő írt először az alkalmazotti sorsról. Életművét a kis formák, prózadarabok jellemzik. Az egyén magányát ábrázolja a 20. század elejének „modern” világában, játékos, hangulatos, kissé régimódi, de nagyon szép nyelvén. Nem lázadó, inkább sztoikus típus, nem akarja megváltoztatni a világot, csak megmutatni, ahogy ő látja és érzi. Műveiben víziói és álmai összefolynak a valósággal. A Kocher-dolgozatok után még három regényt írt. Életének utolsó huszonhét évét egy svájci elmegyógyintézetben töltötte.

A mintegy százoldalnyi írásmű első részét húsz rövidke „dolgozat” képezi, s ezeket követi még három hosszabb darab (A kereskedősegéd, Egy festő, Az erdő), melyekben már egy felnőtt, érzékeny férfi és művész képe bontakozik ki.

Az első rész darabjai valóban egy-egy iskolai dolgozat témái is lehetnének, a címek is ezt sugallják. A diák egyes szám első személyben mesél élete apró-cseprő dolgairól, eseményeiről: iskoláról, tanáráról, osztálytársairól, kifejti véleményét az emberekről, gazdagságról és szegénységről, hivatásról, művészetről, barátságról, és megjeleníti vágyait is. Mindezt fiatalos frissességgel és kifinomult nyelven teszi. Néhol komoly hangon, máshol ironikus vagy humoros stílusban, szemlélődve és eltűnődve, mint akinek épp most nyílt rá a szeme a világra. Korunk fiataljai mosolyognának egy száz éve élt diák nézetein, árnyalt kifejezésmódján, de felfedeznének az övékhez hasonló problémákat (pályaválasztás nehézsége, hamis barátok felismerése) és örömöket is (természetszeretet, a zene hatalma).

Miről elmélkedik Fritz Kocher segítségével az író? Ha Walser nyíltan kárhoztatná a részegeskedést, csak egy köztudott dolgot emlegetne, minden hatás nélkül, de a diák szájából ez egészen másképp hangzik: „Az ember, mondják, minden dologban túlszárnyalja kollégáját, az állatot. Igen, de már egy ostoba tanuló is naponta láthat olyanokat, akik úgy viselkednek, mintha bárgyú állatok volnának. Az iszákosság valami merőben gyűlöletes dolog: miért megy rá az ember?” (Az ember) Kocher a barátságról is gondolkodik; elítéli a hamis barátokat, akiknek egyedüli célja, hogy a másiknak árthassanak (Barátság). Fontosnak tartja az udvariasságot és az ismerősök köszöntését az utcán, sőt egyenesen szórakoztatónak véli a sok illemszabályt, de csak akkor, ha mindez szívből jön (Udvariasság). Szereti az ünnepeket, pl. a karácsonyról narancsillat, ajándékok és békés családi együttlét jut eszébe (Karácsony). Az ifjú Kocher szerint szegény ember az, aki szakadt kabátban jár az iskolába, őket nem szereti, mert irigylik gazdag családja miatt. A szegénység és a koldulás gyűlöletes a számára. Találó megállapítása szerint: „a szegénység csak megkeményíti, kegyetlenné teszi a gazdagok szívét” (Szegénység).

A tisztességes élethez szükség van hivatásra, állapítja meg Kocher, de nem tud választani. „Tudhatja az ember egyáltalán, hogyan fest egy hivatás belülről?” – teszi fel a kérdést (A hivatás). Meghatóan beszél a hazaszeretetről, már nagyon szeretne kilépni a „tompa kamaszosságból” az életbe, és cselekedni valamit a hazájáért (A haza). Lakóhelyéről büszkeséggel ír, egy nagy kerthez hasonlítja az „igen csinoska” várost, csodálja az öreg gesztenyefákat, de utálja a ronda gyárakat, mert tönkreteszik a levegőt (A mi városunk).

„Az iskola hasznáról és szükségességéről” c. dolgozatban humoros formában kifejezésre juttatja kissé ellentmondásos véleményét: „Az iskolát kedvelem. Igyekszem jóindulatúan szeretni, ha már egyszer a nyakamba sózták.” Másfelől elismeri az ész fontosságát: „Mindenki kalapot emel, ha valamelyik tökmag felragyog; és mindenki szégyenkezik miatta, ha tudatlan” (Az iskola).

Legszebben a természetről és a művészetről mesél, szereti az őszt, számára a színek énekelnek: „Miért ne idézhetné fel egy szín az éneklés varázsát. A fehérség, az mormolás, suttogás, ima. A tüzes színek, például az ősziek, az igazi sikoly. A nyárutó zöldje: tündéri ének a legmagasabb hangvilágban” (Az ősz).

A dolgozatokat követő három prózamű első darabja a Kereskedősegéd, melynek alcíme is van: Egyfajta illusztráció. Tehát egy foglalkozásnak és képviselőinek bemutatása. Több apró, részcímmel ellátott szövegben taglalja a segéd külső és belső tulajdonságait: 18–24 év körüli fiatalember, aki „ruházatát és életmódját tekintve egyaránt rendes… makulátlan merevgallérral a nyakán”, bár nem túl okos, de szorgalmas, tapintatos és jószívű. Szerinte akár regényhős is lehetne, sőt íráskészsége alapján még író is. A segéd továbbá csendes és nem elégedetlen, jó a beszélőképessége, ad a műveltségre is, és hibátlanul viselkedik. Az ő világa a „száraz irodahelyiség”, jól számol, és gondos gazda, igazi férjnek való ember, noha a nők nem kedvelik. Miután jól megdicsérte, felveti a kérdést: „Hát mondjátok, nem sanyarú sors ez?” A segédek „derék” emberek, de azért „valami kis bolondéria kiütközik rajtuk”.

A következő darab az Egy festő című portré, mely elénk tárja egy fiatal festőművész napjait mecénás grófnője hegyi kastélyában, aki felfedezte és kiragadta a városi nyomorból, nyugodt alkotási lehetőséget biztosítva számára. A festő lelkesedik a műértő grófnőért, a gyönyörű vidékért, nem tud betelni az erdő varázsával és a grófnő szépségével. A hírnév nem érdekli, csak a grófnőnek fest, és őt is megörökíti egy képen. Pontos arc- és tájképeket alkot, nem „mesél az ecsettel”. Lelkén átszűrt tájakat fest, „az egyetlenhez hasonló második természetet”; a képzeletet véli fontosnak a művészetben. Számára a festészet „a leghidegebb művészet”. „Kóstolgatja” a színeket, s közben a ködöt kedveli. Szeretné lefesteni a „fenyők illatát”. Egészen ellentétes dolgokat kedvel: egyszer a ködös, máskor a napfényes tájat, a meleg színeket szereti, mégis hidegnek festi a Napot. A grófnő képén a szürke dominál.  Egy beteg költőt is vendégül lát a grófnő, aki „egyszerre gyönyörű és taszító”. Konklúzió: a művész nyugtalan lélek, nem tud egy helyen boldogságban élni, ezért elhagyja a grófnőt.

Az Erdő zárja a kötetet, mely hazája, Svájc erdeinek dicsérete. A hatalmas erdőket is ellentétpárokkal írja le: „Az erdő tehát a mi országunkban valami széles, jóakaratú, buja Egész.” Rajongó szavakkal festi le: bájos, izgalmas, lélegző és hömpölygő, lágy az erdő. Ellentéte a szikla, mely „élettelen, elhalálozott, agyonnyomott erdő”. Legjobban a tölgyeseket kedveli; szinte minden év- és napszakban ecseteli az erdő szépségét, színeit. Nyáron a leggyönyörűbb, de őt mégis téli havas varázsa ragadja meg. Mintha félne a színek tobzódásától, inkább a nyugtató, egységes fehéret választja. Túlcsordulóan, néhol szürreális képekben ábrázolja az erdőt, megszemélyesíti: jó és szép, de egyben veszélyes is, nem mindig engedi, hogy az emberek szeressék.

Robert Walser művében egy különleges irodalmi formát figyelhetünk meg, a szerep-prózát (Rollenprosa), amelyben az író fiktív szereplő mögé rejtőzve, annak segítségével közli gondolatait, érzéseit, vágyait, nézeteit. Ez a forma én-elbeszélőt feltételez, mint esetünkben is, és általában sok önéletrajzi elemet tartalmaz. A 19/20. századfordulón népszerű volt ez a stíluseszköz, és Walser valószínűleg úgy érezte, hogy lelkét leginkább egy kamaszfiú alakján keresztül tudja feltárni: a dolgozatstílus és az (ál)naiv nyelv felelt meg közlendőjének. Fritz Kocher dolgozatai sok valós elemet tartalmaznak Walser életéből, de sok ellentéteset is. Kochert gazdag szülők gyermekeként ábrázolja, de valóságos családja szegény volt, ezért nem fejezhette be a gimnáziumot.

A századforduló átmeneti és ellentmondásos korában vagyunk, a Gründerzeit felgyorsult életritmust, társadalmi átrétegződést, létbizonytalanságot és értékvesztést hoz magával, s ez bizonyos művészetellenességgel is együtt jár. Az irodalomban az új stílusirányzatok párhuzamosan futnak, jellemző a lelki folyamatok felé fordulás és a művekben a cselekmény hiánya. Hofmannsthal híres Chandos-levelét szokták idézni ennek érzékeltetésére: „Manapság két dolog tűnik modernnek: az élet elemzése és az életből való menekülés. Csekély örömünk a cselekményben. Az ember saját lelki életének anatómiájával foglalkozik, vagy álmodik. Reflexió vagy fantázia, tükörkép, vagy álomkép.” (Lord Chandos levele, 1902.) Ez a megállapítás pontosan illik könyvünkre, mely 1904-ben látott napvilágot.

Az első húsz dolgozat kedves-bájos csevegés, az író véleménye a világról, az ünnepekről és a mindennapokról a fiatal iskolás fiú hangján és írásmódján. Jellemzője a csapongás, hirtelen váltások, hangulathullámzás, derűs alaphang. Saját magát szerényen középszerűnek tartja a fiú, mint aki nem hivatott nagy tettek véghezvitelére.

A második rész három prózadarabjában a felnőtt író szólal meg, feleleveníti hivatalnoki éveinek emlékeit, majd elénk tárja a művészetről vallott nézeteit. A Kereskedősegéd a száraz, hivatalnoki világ pontos és részletes bemutatása. Walser tágan értelmezi a segéd fogalmát, nemcsak boltossegédekre gondol, noha őket is említi, inkább segéderőkre általában: banktisztviselőkre, írnokokra, kishivatalnokokra. Ezt az életformát maga is kipróbálta gyakornokként egy bankban. Itt nem bújik szerepbe, mesélőként van jelen, bemutatja a „segédek” néhány típusát a higgadt írnoktól a széplélekig, és megjeleníti a „kopár, kínosan kitakarított irodahelyiséget”. Pontosan leírja ruházatukat, viselkedésüket, életmódjukat, és belelát álmaikba, vágyaikba. A nyolc rövidke képből kiderül, hogy a „segédek” jobb sorsra érdemes, értelmes emberek, akik kényszerpályán mozognak a hivatalnoki világban. Stílusa tárgyilagos, némi iróniával színezve: …„egy segéd fölöttébb színeváltó lény. Tud lázadni, de megalázkodni is, egyaránt tud szitkozódni és imádkozni, elsimulni és ellenkezni, hazudni és igazat mondani, hízelegni és akadékoskodni”.

Az utolsó két írás az Egy festő és Az erdő – előbbiben Walser egy festő jegyzeteiből „közöl” részleteket, az ő szavaival bontva ki a művészetekről alkotott elképzeléseit. Utóbbiban saját személyében elemzi kedvenc természeti helyét, az erdőt.  Mindkét írásban főszerepet kap az erdő, a hazai táj szépsége. Felerősödik az ellentétek taglalása, érződik a művész magányossága, amit még a szerelem sem tud feloldani. Cselekményről egyikben sem beszélhetünk, jellemzőek az állóképek, a tűnődés, szemlélődés és a csapongó gondolatok, érzések váltakozása.  A „főhős” a valóságból kiindulva saját magával beszélget, és átlendül a fantázia birodalmába. E szövegek nyelvi remeklések, több ellentétes szópár jelenik meg: hideg–meleg, sötét–világos, színes–fakó, napsütötte–ködös stb. Sok a színt megjelenítő jelző a dolgozatokban is, de főleg az utolsó két szöveg tájleírásaiban: fehér, zöld, barna, szürke. Kedvenc színe az erdő és a fenyők zöldje. Walser nemcsak egy tájat fest szavakkal, hanem reflektál is rá, elmondja érzéseit pl. az erdővel kapcsolatban. Nyelve nagyon költői és zenei, szinte lebegő. Művész és műélvező is egyben. A vizualitás és zeneiség főleg a két utolsó írásra jellemző.

Robert Walser prózája türelmes olvasót igényel, aki értékelni tudja tobzódó érzéseit és gondolatait, túlfinomult, csiszolt nyelvezetét. Vagyis inkább ínyenceknek való olvasmány, akik nem riadnak vissza a múlt századi esszéprózától.

A könyv a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, Báthori Csaba gyönyörű és élvezetes fordításában, az író testvérének, Karl Walsernek bájos rajzaival, a Remekírók Retró sorozatában, mellyel a kiadó valódi missziót vállalt. A kötetet a fordító utószava és időrendi adatok egészítik ki.

Robert Walser: Fritz Kocher dolgozatai. Napkút, 2018.