Átkozók és átkozottak

Balogh Robert darázsfészekbe nyúlt új regényével, a Durva a nyárral: a romagyilkosságok ihlette történet semmilyen értelemben nem fekete-fehér feldolgozása a társadalmat majd’ szétvető feszültségeknek. Az íróval a regényt ihlető élmények mellett az Irodalmi Jelen egykori pályázatain elért sikereiről, a pécsi létezésről, csodabogár interjúalanyairól és a kétgyermekes apák hétköznapjairól is beszélgettünk.

– 2005-ben dobogós, harmadik helyezett lettél az Irodalmi Jelen regénypályázatán, ebből született aztán az Elveszett című köteted. Mintha ez a regény már egyfajta előkészület lett volna a legutóbb megjelent művedhez. Hogyan tekintesz most vissza az Elveszettre, és befolyásolta-e a pályád alakulását az akkori siker a pályázaton?

– Épp a minap szedtem le az oklevelet, amit kaptam a díjkiosztón. A szüleim lépcsőházában lógott, most kezdem felújítani a lakást. Az Elveszett egy olyan ötletből született, amelyet ajándékba kaptam: beugrottam egy kis házibuliba, csak beszélni szerettem volna valakivel, s mikor indultam tovább, az ajtóból láttam egy jelenetet: szólt a zene, a hangfalakat ledöntötték a földre, levették róluk a védőszövetet, és belehamuztak a „tálkába”. Ahogy pulzált a zene ritmusára a membrán, úgy táncoltatta a hamut. Este otthon Pynchon Entrópia című novelláját olvastam, s ugyanez a jelenet szerepelt benne, csak negyven évvel azelőtt zajlott. Ez az élmény akkor annyira felkavart, hogy eljátszottam ezzel a novellával, és ami írás ebből született, beküldtem az Irodalmi Jelen novellapályázatára, és különdíjat kaptam érte. Ott, a díjkiosztón beszélt a későbbi regénypályázatról Böszörményi Zoltán. Akkor jártam életemben először Aradon. Olyan köd szállt le azon az éjszaka, hogy alig találtam vissza a szállodába. Egy évtizedig ösztöndíjakból éltem, azzal egészítettem ki a rádiózással és a szabadúszásból keresett jövedelmem, így persze, hogy megpróbálkoztam a regénypályázaton is. Ahogy nagyon sokan. Az Elveszett abból az élményből táplálkozik, hogy az egyetem után sorra látogattam meg tágabb baráti körből azokat, akik pszichiátriára, drogelvonóra kerültek, de többen meg is haltak. Egy ilyen életutat írtam meg, emléket állítottam benne, és a felnőtté válás ezredforduló környéki állapotát rögzítettem. A harmadik helyezésem a regénypályázaton sok interjút eredményezett, és a szokásosnál nagyobb médiavisszhangot kaptam. És hát ugye pénzt, amit a fürdőszobám és a lakásom kicsinosíttatására költhettem el. A legnagyobb dicséret talán az volt, amikor kaptam egy levelet a regény egy olvasójától, aki azt kérte, küldjek neki egy könyvet, mert ha nekem sikerült lejönnöm az italról, akkor neki is sikerülni fog. Amikor először leárazták a regényt, sorra jöttek az olvasói levelek. A szakmai siker is fontos, de ez, hogy egy könyv eljut a címzetthez, talán még fontosabb. Én ezt köszönhetem ennek a pályázatnak. Illetve azóta megértem a rocksztárok napszemüvegét. A díjkiosztón majd’ egy tucatnyi fotós kattintgatott, s amikor ennyi vaku egyszerre villan, gyakorlatilag tényleg elvakít a fény. Ilyenben tényleg csak ez alkalommal volt részem. Később, a Hollandi mártás című regényem elején kicsit el is játszottam az élménnyel. Még emlékszem az arcokra. Ahogy reménykedtek, s ahogy szertefoszlott a győzelmi esély. Én épp Berlinből érkeztem egy felolvasásról, mindent megterveztem fél évre előre. És bejött. Az Elveszett fenn van az egyik legnagyobb fájlmegosztón. Ez azt jelenti, hogy valakinek volt olyan fontos a regényem, hogy digitalizálja. És hogy a kérdésedre is feleljek, hogy egyfajta előkészület lett volna – valóban, van pár történet, ami nekem „megy”. Ez az egyik. Arra törekedtem, hogy ne lehessen letenni a könyvet. Hogy sodorjon el, zabálja fel az olvasót! És adjon is vissza valamit. A Durva a nyárban, ha lehet azt mondani, még jobban visszaéltem ezzel az „azonosulni vágyunk a hőssel” érzéssel. Ez egy játék – szenttel és profánnal.

​​

– Nemrégiben remek tudósítást írtál a Janus Pannonius költészeti díj pécsi átadási ünnepségeiről. Kicsit féltem, hogy nem fogsz ráérni, hiszen dolgozol a pécsi egyetemen,  lapot szerkesztesz, írsz, és nem mellesleg gyerekeket indítasz reggel iskolába, óvodába… Hogyan osztod meg az időd ezek között, van-e, amit legszívesebben kizárólagosan csinálnál?

– Valóban, ma meg kell szerveznem azt, hogyan el tudjak jutni egy-egy rendezvényre, a gyerekeim születése előtt ez másképp volt. Legszívesebben velük töltöm az időm. Olyan szerencsém van, hogy mindketten érzékenyen, kíváncsian reagálnak a világra, öröm rájuk figyelni. Pár éve egy játszótéren hintáztattam a fiamat, elcsacsogott vagy húsz percig, mellettünk is állt egy apa-fia páros, ők nem nagyon szólaltak meg. Ketten vannak, két pici gyerek, egy hét- és egy két és féléves. Nem egyszerű például mindkettőjüknek egyszerre mesélni, de sokszor sikerül, talán ezért szeretnek velem elaludni.
A tevékenységek közül az írás a kedvenc. Ahogy kitalálok valamit, és végigjátszom a lehetőségeket, ahogy felpörög az agyam, és mostanában gyakran szinte kattog is eközben – azt kattogja, hogy most akkor mire marad időm, hogyan és mikor. A pénzkeresetet egy egyetemi magazin szerkesztése, írása jelenti, interjúkat készítek, portrékat… Beszélgetéseket is vezetek néha – ezt is örömmel teszem. Utoljára a Csorba Győző Könyvtárban moderálhattam október elején egy rendhagyó irodalomórát Nyáry Krisztiánnal és Darvasi Lászlóval. Négyszázötvenen ültek a padsorokban, és arra figyeltek, hogyan lehet Petőfit tanítani a részletekbe menően, vagy Illyés Gyulával miként lehet találkozni mostanában. Ezt a műfajt is élvezem, többnyire a közönség is. Régen színészkedtem, rádióztam, talán ott tettem szert magabiztosságra. Újságíróként sok mindent kell csinálnom, sokfelé megfordulok, ez segíti a prózaírást, de a drámaírást szintén, sokféle nyelvhasználati és gondolkodásmóddal szembesülök. A fülem eddig még nem hagyott cserben. Ha megtehetném, akkor most a napom több mint felében regényt írnék. A többi időt főzéssel, evéssel és a gyerekekkel tölteném.

– Négyszázötven ember egy könyvtári rendezvényen, ahol Petőfi, Illyés a téma… Pesten ez egyenesen csodaszámba menne. Jól sejtem, hogy Pécsett akkor sokkal nagyobb mozgósító ereje van úgy általában az irodalomnak?

– A négyszázötven fős közönség csak úgy jöhet létre, hogy nem először csináljuk. Öt éve nyert a könyvtár egy nagyobb összeget, és belevontak abba, hogy gondolkodjunk arról, hogyan költsük el. A könyvtárosok több kis programot szerettek volna, de én inkább egy nagyot javasoltam, merthogy az irodalom ma nem vagy csak ritkán tud generációs közösségi élményt adni. A koncepció az volt, hogy kortárs írók, költők tartsanak rendhagyó órát egy klasszikusról, de úgy, hogy moderálom őket. Ha kell, hülyéskedek, ha mocorognak, közbekérdezek, ha kell, komoly vagyok. A szünetekben pedig élőzene szól. Volt, hogy „irodalmi” pólókat lehetett szitázni… Így tartott Grecsó Krisztián Móricz Zsigmond-órát, Karinthy Márton Karinthy Frigyes-órát, de szerepelt Háy János, Színész Bob, Erdős Virág… A pécsi Csorba Győző Könyvtár szervezőgárdája segítségével jön össze évenként a nagy létszámú közönség. Ez számomra valódi ünnep. Ahogy bármely más városban is az lenne. Hogy Pécsett nagyobb mozgatóereje lenne az irodalomnak? Nem hiszem. Lehet hivatkozni az elődök érdemeire, a most hatvanéves Jelenkorra, Várkonyi Nándorra, Janus Pannoniusra, de ettől még a város szegény, a kulturális területen elhibázott infrastrukturális átalakítások zajlottak, csökken a lakosságszám… Szóval, dolgozni kell itt is a közönségért.

– A nagyközönség számára a Jelenkor folyóirat a legismertebb pécsi kulturális műhely, én azért még feltétlenül megemlíteném a Pro Pannonia Kiadót, illetve régi emlékem a Bagolyfészek könyvesbolt, amiről nem tudom, megvan-e még. De biztosan vannak még bőven olyan kis vagy nagy centrumok, amelyekről kevésbé tudunk…

– Igen, működik a Bagolyfészek könyvesbolt – mindig kicsit közelebb kúszik a főtérhez –, a Pro Pannonia is költözött nemrég. A romkocsmákban is akad néha rendezvény, könyvbemutató, slam poetry, többéves szünet után nyáron újra álltak könyvheti sátrak az utcán… Nyílt egy gyerekkönyvesbolt nemrég a városban, ott is akadnak rendezvények, nemcsak a művelődési házakban. A város irodalmi erejét mutatja, hogy Bertók László megkérdőjelezhetetlen vezető szerepe mellett-mögött-körött a középgenerációban számos alkotó dolgozik itt. Meliorisz Béla, Méhes Károly, Horváth Viktor, Halmai Tamás, Keresztesi József… Itt az egyetem, nagyszerű koponyákkal. Persze megvan a kisvárosok átka is, mert Pécs európai léptékben kisváros, maga a belterjesség. A provinciális városka egyre messzebbre kerül a mindig nyüzsgő fővárostól. Ha nem élne itt majd’ ötezer külföldi, a belváros majdnem halott lenne.

 Rendhagyó irodalomóra Háy Jánossal

– Visszatérnék itt most arra, hogy azt mondtad, a munkád során nagyon sokféle gondolkodással, nyelvhasználati móddal találkozol. Azt hiszem, ez (is) kulcsfontosságú mozzanat lehetett új regényed, a Durva a nyár megírásában, hiszen talán egyetlen művedben sem szólaltattál még meg ilyen szélsőséges társadalmi regisztereket. Hogyan tudtál ennyire közel férkőzni a telepi cigányok és a luxusbűnökben tivornyázó felső tízezer beszéd- és gondolkodásmódjához?

– Egy évtizedig dolgoztam rádióriporterként a Magyar Rádióban, a pécsi szerkesztőségben éppúgy, mint a Kossuth, Petőfi, Bartók adóknak. A palettámon egyaránt szerepeltek cigány valutázók, hajléktalanok, de Esterházy Péter vagy leendő sportminiszter is. Tényleg elképesztően sok karakterrel találkoztam. Tévéztem is másfél évet, egy darabig forgatókönyveket gyártottam (vagy valami olyasmit) egy vállalkozásnak, főszerkesztettem országos kulturális lapot, a terasz.hu-t, és sorolhatnám. Rendszeresen el kellett hagynom a saját komfortzónámat, sokszor tanácstalanul álltam egy-egy szituációban, s nem igazán tudtam mást tenni, mint figyelni és fülelni. Egy reggel például felhívott Rákosi Mátyás húga, és beszélgetni kezdett velem arról, hogy akarjak vele interjút készíteni ennyi és ennyi pénzért. Kecsegtetés gyanánt mondott érdekes dolgokat. Tényleg mindenféle emberrel beszélgettem már, egy riportalany interjú után be akart szervezni valami ügynökfélének, magyarázgatott a helikopteréről, beszélgethettem milliárdosokkal a sikerükről, egy 93 éves interjúalany a kislányok iránti vonzalmát taglalta hosszasan, majd másnap letiltotta az anyagot. Ismertem olyanokat, akik később a magyar politikai paletta szélsőségesei lettek, hangadók, ünnepeltek és kiátkozottak… Amikor felmerült bennem az az ötlet, hogy regényt írjak a cigánygyilkosságokból, mert dühített a környezetemben előforduló áldozathibáztatás – ami körülbelül így hangzott: szörnyű a gyilkosság, de azért van némi oka –, akkor pár napi gondolkodás után bevillant egy erős szituáció, ami a regény igazi kezdete lehet. Körképjellegben gondolkodtam, amelyben a rasszizmust ábrázolni lehet. És itt jött jól az alkoholista rokonaim és a gyerekkori tanyán töltött idő megidézése éppúgy, mint az azóta szerzett társadalomismeretem. Meg az, hogy tudtam, kikhez kell fordulnom, ha, mondjuk, a magyarországi börtönökben zajló kínzásokat szeretném történeti szempontból taglalni, vagy azt, hogyan alapoznak buli előtt a mai egyetemisták, s milyen kocsmákban szeretnek előfordulni. Ahogy egyre mélyebben keveredtem bele a regénybe, egyre nagyobb apparátust kellett mozgatnom, s hiába terveztem egy gyors és gyilkos krimit (egy nyár alatt szerettem volna megírni), sokkal súlyosabb identitásalakító könyv lett belőle, illetve én annak éreztem, igénybe vett engem is, és öt éven át nem tudtam befejezni. Pedig nagyon igyekeztem.

– Teljesen új nézőpontból ábrázolod az említett problémát, ugyanis – ennyit talán el lehet kotyogni a történetből – a főhősöd egy „fehér holló” a romák között, fehér a bőre. Rendkívül jó eszű cigánysrác, akinek kötelezően új identitást kell felvennie a fővárosban, és mintegy inkognitóban elvegyülnie a kőgazdag  és korrupt jogászvilágban. Vagyis semmilyen értelemben sem fekete-fehér a regényed látásmódja: éppúgy megmutatod a falusi cigányság, ahogy a városi értelmiség színét-visszáját. A szereplőid között nincsen csak bűnös és csak áldozat.

– Hogy lenne valaki csak ártatlan és csak bűnös? Eredetileg egy kifordított ponyvaregényt szerettem volna írni, amely gyorsan – pár hónap spéttel – reagál a cigánygyilkosságokra. Nem sikerült gyorsan megírnom. Szánalmas magyarázkodás, de pénzt kellett keresnem, kicsi volt a fiam, egy könyv miatt nem léptem ki fél évre az életéből, a nyárból elcsípett pár napok-fél éjszakák pedig nem bizonyultak elégnek. Arra kellett rájönnöm, hogy a korábban kidolgozott írásmódszerem – írok, amíg írni bírok – már nem működtethető tovább, mert fizikálisan készülök ki, így találnom kellett egy másikat. És eközben a könyv elvesztette ponyvaregény-jellegét. A szereplő egyre inkább önreflektív lett, minden átcsúszott abba a tartományba, amelyet éppen, hogy el szerettem volna kerülni eredetileg. Mert kifejezetten nem akartam sokat írni, erre pont a részletektől mozdult meg a könyv. Bennem és másokban is, a visszajelzések alapján. Ahogy játszottam a szöveggel, egy idő után azon tűnődtem, mi lenne, ha egy rövid epizód helyett inkább tablót festenék az alapanyagból. Öt évig festettem, majd’ minden éjjel fél egyig. Tovább már nem szabad fennmaradnom, mert másnap… Megkerestem a főszereplő életében a motivációkat. Milyen késztetést érez valaki arra, hogy visszavágjon. Hogy olyat tegyen, ami a kényelmes életéhez képest veszélyes. Legyen akár Amszterdamban, akár Pesten, a Telepen, a regény elbeszélője minden szituációt extra különösen él meg. Megrekedve valahol a posztkamasz létben. Amikor csak elvesz az ember, nem ad hozzá sokat, szinte semmit. És készül a bosszúra. Ekkor adódik egy lehetősége. Egy szerelemre. Az első olyanra, amikor nemcsak használja valaki testét. Ezt ő is érzi, hogy itt és most megnyílt valami komoly lehetőség. De a küldetése miatt ezt is beáldozza. Így lesz a hamleti indíttatású hősnek is véres a patyolattiszta inggallérja. Megmarad egy szinten áldozatnak, s jut el odáig, hogy nem képes differenciálni, ki mennyire bűnös. Ki miért felelős. Küldetése van, s beteljesíti. Az már megint más kérdés, hogy ezt az ártatlan kontra bűnös kérdést kortárs irodalmi, filmi utalásokkal tovább árnyaltam, tettem jeleneteket idézőjelbe ezáltal. 

– Illetve nemcsak kortárs irodalmi és filmi utalásokkal, hiszen a bűn és bűnhődés kérdése az egyik legnagyobb klasszikus toposz. Csak a te hősödnél nem a bűnhődés folyamatából, hanem a bűnre való rákészülésből születik a regény. Nem estél kísértésbe, hogy végül felmagasztosuljon ez a fiú, és megóvd őt a saját tettétől?

– A regény központjában álló szereplő nem képes feloldódni sehol. Sem a családjában, sem az egyetemen. Nemhogy a világban, még a családjában is idegennek érzi magát. Ezért választott magának új identitást, szinte újra tanult járni, viselkedni, csak hogy ne vegyék észre rajta, ki ő valójában. Hogy ő cigány. A nyitóképben beszorul egy forgóajtóba, a két világ közötti állapotba. Megáll a küszöbön, nem érzi ott jól magát, de köszöni szépen, még nem döntött. Ez jellemző rá. A dolgokat végignézi, akár meg is szenvedi, vagy érzi, hogy szenvednie illene, nem helyes, amit tesz, és elkezd mérlegelni, elemezni, s valóban akár fel is magasztosulhatna, lehetne megváltó is, de nem az. Ugyanazt teszi, amit nagyjából a családjával tettek. Ugyanazzá válik. Ennyire lecsupaszítható a történet. Nem sorsszerűségről van szó benne, hanem választási lehetőségek sorozatáról. Minden egyes cselekedete előtt dönthetett volna másképpen is. Ő szenvtelenül végignéz mindent. Minden egy lehetőség a sok közül, ha az egyiket választja, annak következményei vannak. És ez a fiú okos, amit egyszer hallott, azt megjegyzi. De hiába tud sok mindent, ha egy kamasz szintjén képes dönteni. A regény ugye bosszútörténet, és éppen ez foglalkoztatott benne. Hogyha létezik a társadalomban feszültség, ahol az áldozathibáztatás a mindennapjaink része, akkor mi van, ha ez az áldozat nem egy fehér barika, és nemcsak békésen béget, hanem visszaüt. Olyan feloldáson is gondolkoztam, hogy az egész végére odabiggyesztek egy bekezdést, amely átfordítja az egész regényt. Valami ilyesmit, hogy: Minden harmadik hónapban máshová költözöm. Mert ha megtudják hol lakom, eljönnek. Aznap, amikor megkapom az ösztöndíjat. Hogy beteg a testvérem gyereke. Hogy cipő kell. Hogy kikapcsolják a villanyt. Hogy adjak, mert nekem úgyis van. És nem hagynak békén. Amíg pénzem van. Amíg oda nem adom. 

Ezt is elvetettem, mint azt is, hogy könnyen felfejthető legyen, mikor hazudik a főszereplő. Egy részt kivéve a regény alapvetően sodor, és az alapvetően szimpatikus főhős, mielőtt végképp szerelembe esnénk vele, csinál valamit. Nem engedi, hogy szeressék. És mégis. És csak azért is véghez viszi, amit eltervezett. Még ha kiléphetne ebből az egészből, továbbléphetne. Erre nem képes. Elbukik. Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de nem érzem azt, hogy ma Európa közepén lehetséges a megváltás. Hogy ne a divatos Michel Houellebecq-re hivatkozzak, vagy ne Franz Kafkára, Albert Camus-re, vagy ne az idén májusban elhunyt Philp Roth-ra (kedvenceim), akkor legyen, mondjuk, Tamási Áron. Kamasz koromban olvastam a Rendes feltámadás című novelláját. Annyira bennem van az Énekes nevű szereplő, aki még az Teremtőnek is visszabeszél, s visszakaparja magát a sírba. Hát az a fiú a Durva a nyárból nem jut el eddig. Nem lehet erkölcsi győztes ebben a szituációban. Mert rosszul döntött. Nem egyszer, hanem folyamatosan. A kudarc lehetséges okait kutattam.  Hogy mit miért. Hogy hol gyökerezik az ilyesmi. Hogy valaki szebb, mint a többi. Hogy elutasítja valaki. Hogy bántják. Hogy fél az apjától. Vagy még inkább saját magától?

Egy könyvtárba járó rajongó

– Ha már említed a regény címét… Bevallom, én nem értem ezt a sort. A történetben a strébereket piszkálják, kínozzák ezzel a mondattal, hogy „Durva a nyár”.

– Még a nyolcvanas évek elején, talán ötödikes-hatodikos koromban hallottam ezt a kifejezést egy szünetben. Emlékszem a helyre is, egy pécsi, lakótelepszéli iskolában álltam az árnyékban az épület melletti lépcsőkön, kicsit feljebb gumiztak a lányok (talán még értelmezhető ez a játék ma is), az ügyeletes tanár mögött (még őt is fel tudom idézni) állt két, iskolákból ki-kicsapott, nálunk pár évvel idősebb gyerek. Ők mondogatták félhangosan, hogy „durva a nyár, durva a nyár”… Nem is értettem, mit mondanak, aztán egy óra múlva összeállt. Magyarról magyarra fordítva (elnézést): kurva anyád, ezt mondták. Amikor ez a jelenet írás közben eszembe jutott, s bevillant, amit mondtak, tudtam, hogy ez lesz a regény címe. Valakinek magyarázni kell, valaki kapásból érti, talán ezért nem tökéletes, de aki rájön, milyen indulatot csomagoltam be ebbe az alapvetően kissé giccsesnek tűnő, amúgy bulváros címbe, annak, remélem, kulcsot ad a könyvhöz, s nem mindent fog egy az egyben értelmezni. Megvívtam a címért a kiadóval is. Könyvkereskedőkön tesztelte a szerkesztőm, a többség értette. Szeretem az olyan könyvcímeket, amelyek olvasás közben mutatkoznak meg a maguk valójukban, inkább hozzáadnak az egészhez, mintsem csak áruvédjegyként működjenek.

– Akkor ez a cím csak rátesz egy lapáttal a regény provokatív jellegére, hiszen darázsfészekbe nyúltál a témával. Egyfelől lelepleződik az elit – vagy annak titulált réteg – romlottsága, másfelől megjelenik előttünk a telepi cigányság iszonyú kemény világa, a maga törvényeivel, értékrendjével, amiről nyilván fogalma sem lehet annak, aki a fővárosi kényelemből emeli fel a szavát a cigányság mellett. Esélyes, hogy innen is, onnan is megkapd a magadét…

– Újságíróként, íróként és egyáltalán, a világban nyitott szemmel élő emberként elég sok hatás ért ezen a téren. Amikor nekiálltam a regénynek, nem ezt szándékoztam összegezni, egy kis, pörgős bosszútörténetet akartam írni, ami mögött minduntalan felbukkan a társadalmat átszövő különböző szintű rasszizmus. Ahogy haladtam előre, újabb és újabb emlék jött elő az életemből, amit megtapasztaltam. Mondok egy példát. Tizenöt-tizenhat éves lehettem, a rendszerváltás előtt megéltem, ahogy egy volt, bőrfejűvé vált iskolatársam lánccal lezavar két cigánygyereket a buszról. És azt az úgynevezett felnőttek csak végignézték. Nem tettek semmit. Később ugyanő politikussá lett, ma olyan pozíciót tölt be, ahol emberek sorsáról dönthet naponta. Ugyanígy végigkövettem egykori liberálisból lett szélsőjobbos újságíró élettörténetét. Láttam belőle epizódokat, évekig dolgoztunk közösen, ha barátja nem is voltam – nem tudom, voltak-e barátai –, de a mai napig minden nyáron elkészítek egy tőle tanult olasz ételt. Egyetemistaként munka gyanánt vállaltam két cigányfiú egyetemi felkészítését, igazából csak egy feladatom volt, tanulni kellett őket megtanítani, tehetségesek voltak, sikeres ember lett mindkettőből. Rádiósként többször kerültem olyan határhelyzetekbe, ahol nem műveltségre volt szükség, hanem valami másra. Éppúgy készítettem interjúkat hajléktalanokkal, valutázókkal, mint mondjuk egy koreográfussal is, aki amint beléptem a szobájába, azonnal eltüntette azt az oldalt a képernyőjéről, amit olvasott, s ahogy rám nézett, azt fürkészte az arcomon, láttam-e valamit a „titkából”, vagy sem. Úgy tettem, mintha nem. Mindenhol láttam zavart a fejekben. Nem gondolom, hogy kollektíven el lehetne ítélni népcsoportokat, bőrszín vagy vallás alapján, de azt az indulatot is megértem, ha valakinek a kertjéből rendszeresen lelopják a termést, akkor gyűlölni kezd valakit. Azt megtanultam a családom története kapcsán, hogy gyűlölni bárkit lehet, nemcsak cigányokat, zsidókat (nagy hagyományokkal rendelkezünk ezen a téren), svábokat éppúgy, mint magyarokat. Lehet ellenség Amerika, az oroszok. Aztán, ha a politika úgy kívánja, akkor ugyanők a barátaink lesznek. De nem akarok elkanyarodni más témához. Sokszor eszembe jut egy interjúm, amelynek elkészítéséhez pont az egyik volt tanítványom segített hozzá. Emlegettem a valutázókat, ez még az évezredforduló környéke. Cigányok voltak, a tanítványom összeverbuvált nekem egy parkolóba ötöt-hatot, hogy meséljenek az életükről. Az interjút szinte vágatlanul adta le a rádió, imádták, ahogy ezek az emberek egymás szavába vágva elmondták, hogy hiába akarnának mást csinálni – látszólag jól éltek abból, amit csinálnak – nem veszik fel őket semmilyen állásba. „Amikor odatelefonálunk, akkor még van, amikor meglátnak minket, közlik, hogy betelt az állás.” Mindazzal együtt, hogy amiből éltek, nem volt legális, ott és akkor az indulataikat elhittem, jogosnak éreztem. És igen, megkaptam a magamét, többféle formában. Szerencsére mindenki mást szidott vagy dicsért a regényben. Fikciónak nevezte, amit a saját szememmel láttam, s ténynek kezelte a fikciót. Ez így van rendjén. Gondolkodtatni szeretnék. Az egyik legjobb reakció az, amikor valaki azzal keres meg, hogy ő nem is tudta, hogy rasszista. Hogy vannak benne ilyen indulatok. 

– Említsük meg azt is, hogy a pályád kezdetén két emlékezetes könyvben is feldolgoztad a hazai svábok történetét, kultúráját. A 21. századi nemzetiségi létet milyennek látod Magyarországon? Olyat is hallok, hogy ebből manapság előny kovácsolható.

– A Schvab-trilógián egy évtizedig dolgoztam, s azóta is elő-előveszem. Pár éven belül szeretném az átdolgozott, kibővített, meghúzott változatot újra nyomtatásban látni. Az identitás alakulásának története érdekel a regényekben – hogy az éppen a magyarországi német, az adottság, ha  nyenyecnek születek, akkor valószínűleg a köteteknek is más lenne a címe. Én a nemzetiségi lét feloldódásáról kezdtem írni, ezért a hivatalos kisebbségi vonal úgy tett, mintha nem is léteznék. Arról írtam, hogy a nagyanyám egy késő középkorias, babonás, vallásos kultúrába született bele, s megérhette azt, hogy ami volt, szinte nyomtalanul elmúlt, muzeális érték lett. Anyukámék generációja, akik az utcán tanultak meg magyarul, s a német az bizony az anyanyelvük volt, sokat bizonytalankodtak, magyarok-e vagy németek. Ma a nyitottabb határokkal, a vendégmunkásokkal – ilyesmi történetekkel bővül még a trilógia – újra megváltozni látszik a helyzet. Azt nem mondom, hogy reménytelibb, hanem más. Lehet, hogy kovácsolható előny a nemzetiségi létből, én nem erre törekedtem. Meglepődtem anno, hogy a korábbi verseskötetekhez képest mekkora mozgás van a regény körül. A Schvab evangiliom megjelenése óta (2001) a könyv saját életét éli, kaptam érte díjat, készült belőle hangjáték, színdarab, táncszínházi előadás a Tavaszi Fesztiválon nyolcvan művésszel, volt érettségi tétel, szakdolgozati és doktori téma is. Engem is meg-meghívnak felolvasni, beszélgetni erről a témáról. De csak ebből nem élnék meg. Ha nem anyagi értelemben tekintek a kérdésre, rengeteg előnyöm származott abból, hogy ezzel a témával foglalkozom. Sokkal többet megtudtam magamról és a világ működéséről. Ezek éppúgy lehetnek apróságok, mint katartikus, mélyen megélt pillanatok. Például megtanultam rétest sütni. Akár a tésztát is ki tudom nyújtani. Nem lesz olyan tökéletes, mint a nagyanyámé, de rétes! És meghallgathattam olyan élettörténeteket, amelyekhez képest a sajátom eseménytelen sétakocsikázás árnyas fák alatt.

​​– Valahogy még sosem került rá alkalom, hogy megkérdezzem: a keresztneved is azért írod rövid o-val, mert a németes formát őrzi?

– Tizenöt éves koromban naiv módon emigrálni szerettem volna a késő kádári Magyarországról, nem tudtam, hová akarok menni pontosan, csak azt éreztem, hogy ami létezik, az a hazugságra épül. Akkor találtam ki először a „rövidítést”. De amiatt is, mert előfordult, hogy hatan álltunk fel, amikor ezen a néven szólítottak. Mikor publikálni kezdtem, párszor összekevertek Bognár Róbert fordítóval, s ezen a néven szóvivő, koreográfus, zenész is előfordul, ezért döntöttem a Robert mellett. Anyai ágról használhattam volna a Trábert családnevet, de a Trábert Róbert ritmikája ellen tiltakozott a fülem. Voltak álneveim, amelyeken ideig-óráig publikáltam itt-ott (Barokk Róbert, Hold Ervin), de végül maradtam a minimális változtatásnál. Valahogy belül összeforrtam vele.

Beszélgetés a Petőfi Irodalmi Múzeumban (balról jobbra: Závada Pál, Szántó T. Gábor, Balogh Robert, Jónás Tamás, Németh Gábor)

– Mennyire őrizted meg azt a kamaszkori lázadó attitűdöt magadban?

– Amikor a nagyanyámmal beszélgettem, egyszer azt mondta, hogy amikor reggel felébred, ugyanúgy érzi magát, mint tizenhat évesen, csak amikor belenéz a tükörbe, egy öregasszony néz vissza. És tényleg, negyvenhat évesen is képes vagyok átérezni ugyanazt a dühöt a butasággal és a tohonyasággal szemben, talán egy kicsit elnézőbb lettem, nem tudom, és hát őszülök… Volt egy átiratom Jonathan Swift Szerény javaslatából, az 1998-as állapotokra hangszereltem, s több helyen előadtam akkoriban (színházi és fesztivál körülmények között), mint egy önjelölt utcai megváltó. Nem tettem mást, mint az akkori közszereplők modorában újrafogalmaztam a történetet, hogy miként lehetne megoldani az éhező ír csecsemők sorsát. Az íreket az akkori magyarországi szegényekre és a cigányokra cseréltem fel, és Swift szatírája ugye konkrétan emberevésre buzdít… Na, szóval ezzel meghívtak egy ételszobrászati szimpozionra, ahol elő is adtam, mint egy utcai kortesbeszédet. Annyira jól sikerült, hogy a megrendelt két előadás helyett csak egyszer kellett előadnom, mert megdobáltak karfiollal és káposztával a kissé részeg, de jó érzésű szobrászok (másnap abból lett az ebéd!). Egy írótáborban is előadtam, ahol az elejéről kissé elkéső idősebb íróhoz az előadás után majdnem orvost kellett hívni, annyira megviselte, és ő is meg akart verni. Másnap megölelt, hogy őt még nem háborította fel ennyire semmi… Fontosnak érzem a provokációt, de nem az önmagáért valót. Azzal, ha valakit sokkolok egy szöveggel, vagy önértékelésre késztetek, felelősség is jár. A Durva a nyár is egy ilyen könyv. Mindig is az a kettősség volt bennem, hogy éppannyira szerettem megfigyelni is a dolgokat, mint befolyásolni. A kettő egyszerre nem megy. Vagy hát talán írásban fog a macska egyszerre künn és benn… Nem tudom, hogy ma egy regény írásával lehet-e egyáltalán provokálni. Ha elnézem az út szélén álldogáló kiskamasz lányokat, akik belenőnek a prostituált szerepbe… Hogyan lehet egy olyan társadalomban élni, amely ezt eltűri? Ha leírom ezt, akkor provokálok? Hogy ki a nagyobb bűnös: az alig tizenhárom éves kislány (a prosti)? Aki futtatja? Aki igénybe veszi a szolgáltatásait? Vagy ez egy naiv álláspont? Ha ezt úgy írom meg, hogy totálisan sokkoló, akkor a befogadó eltávolítja magától az egészet – nem, ez nem az én életem, ez csak fikció. Viszont ha beszippant a könyv, akkor magamtól borzadok el, mert képes vagyok azonosulni. Én ma ezt gondolom a provokáció érvényes útjának. És éppúgy nem félek felszólalni egy tüntetésen, mint bárhol másutt, ahol meg kell védeni az igazam. Kamaszként talán jobban élveztem a konfliktushelyzetet, mint ma. Mert nem mindig érzem azt, hogy értelme lenne.

– Hasonló intenzitással folytatod a munkát, mint a Durva a nyár írásakor?

– Mindig ügyködök valamin. A belső ügyeimen kívül akadnak érdekes felkérések, idén év elején Foltin Jolán táncművész-koreográfus kért fel az együttgondolkodásra. A feketetói vásárról készült táncszínházi előadásához írtam egy majdhogynem darabot, emellé lett egy novellaötletem, azt még dédelgetem kicsit, s ha nyugvópontra ér… Ebben a helyben az az érdekes számomra, hogy hány etnikum találkozik egy átmeneti térben, s képes egymás mellett létezni. Hiába szökkenek el az ismert világomtól, a témámnál maradtam. A Durva a nyárhoz hasonló méretű és erejű szövegre most nem készülök, illetve talán egy darabra, amelyben megidéződik az arcképcsarnok-jelleg, pár jelenetet már megírtam belőle. A mai magyar társadalomban meglévő szakadékok izgatnak, ezt hozom össze a médiabuborék-jelenséggel. Vagy inkább azzal, hogy senki sem lát túl a saját fejében zajló történeteken túlra. És ebből gyúrok egy olyan darabot, amin egyszerre lehet nevetni, és egyszerre fáj. És hát mivel színház, megint a provokációnál tartunk. Emlegettük a Schvab-trilógiát. Eredetileg egy könyvnek szántam a hármat, szeretném is, ha egyben is meg tudna jelenni majd pár év múlva. Amikor megjelent a harmadik kötete, s már tíz évet eltöltöttem a hozzá való kutatással, akkor azt éreztem, hogy nincs több mondanivalóm e tárgykörben. Aztán kaptam megkereséseket, felkéréseket, megtaláltak történetek (most megint épp kettő), ami egy kissé módosítja ezt a „lezártam” érzést. Elkezdtem a könyveket is kissé átírni, húzni belőlük, motívumokat vastagítani, vékonyítani. És akad egy harmadik vonal, ami foglalkoztat, ez a születés-halál témaköre. Talán ez a legszemélyesebb, s egyben legáltalánosabb téma, ami foglalkoztat. A Hollandi mártás című regényem egy anyaregény, s ennek készül a párja, az Egyes gyerek. Mindkettő voltaképpen egy-egy fejezet egy olyan költői, lebegő prózában, amely generációk egymásutánját vizsgálja. Mivel indult neki a főhős az életnek, amikor született, fogant, s hová jutott, amikor meghalt. Ugyanazt az embert két nézőpontból vizsgálom meg. Az, hogy ezeket az embereket szeretem, külön ajándék. Ezt a szöveget nem tudom folyamatosan írni, amikor felgyülemlik bennem, akkor folytatom. Nem sürgős. És a gyerekeimnek megígértem, hogy leírom a meséket, amiket esténként improvizálók. A kis semmit, a Hős vagy, Cinnát, meg a Lépcsőházi manókat. Van egy Mátyás királyról szóló mesedarabom, amit évek óta halasztgatok, hogy átírjam rendes mesekönyvvé, néhány Grimm-mesét elkezdtem átírni… Közben meg hol egy kórházban éjszakázom valamelyik gyerekkel, ha egy hányós vírustól kiszárad, vagy dolgozom éjszakába nyúlóan, ha lapzárta van, a szüleimtől megörökölt lakással is muszáj foglalkozom… Valahogy így élünk most Pannóniában.

Laik Eszter