„Örökmécs-gyertyalángok”

Szőcs Géza

Hol van a haza, és mekkora?

– Mikor javulsz már meg, Kaganovics elvtárs – förmedt Hruscsov az SzKP KB ülésén Sztálin egykori apósára –, és mikor hagyod abba a talpnyalást? Micsoda begyepesedett állásponthoz ragaszkodnak?

Felkaptam a fejem.

Szabó néni behozta a levest.

1956. november 6-a volt. 

– Nem kérek – mondtam Szabó néninek, akihez ebédelni jártunk. Kolozsvárott az Izabella utcába, srégen szemben a házzal, mely hajdanán Karácsony Benőé volt. Megint szabógallér leves volt, s én azt gyanítottam, hogy a levesnek valamilyen módon köze lehet Szabó bácsi hátrahagyott ingeinek gallérjához.

Szabó bácsi eltűnt a háborúban.

A szüleim aznap is a néni rádióját hallgatták a belső szobában. És egyáltalán nem törődtek vele, hogy megint terrorizálom Szabó nénit.

Éreztem, hogy valahol nagy baj lehet.

Addig faggatóztam és erősködtem – „te ezt még nem érted” stb. –, mígnem áttörtem apámék ellenkezését, és megtudtam, hogy forradalom volt Magyarországon. Megtudtam, hogy mi az a forradalom, és mi az, hogy Magyarország; mi az, hogy Budapest, s hogy milyen szerepet játszottak – már megint az oroszok; s világossá vált előttem, hogy egy olyan nemzethez tartozom, amely több országban él, és amely nemzethez tartozni rangot jelent.

Ma már – Babits egy hátrahagyott töredékével szólván – „magyarságom naiv gőgje fogytán”. Nemzetünkhöz való tartozásom élménye szkeptikusabb, keserűbb, reálisabb s önkritikusabb.

De maradjunk Babitsnál. És annál a kérdésnél, hogy hol van a haza és mekkora. E kérdést költők és gondolkodók – magyarok is, meg persze mások is – ugyanúgy körbejárták, mint például azt is, hogy „mi a magyar”, meg hasonlókat – mi az identitás – aztán meg: hogyan függnek ezek össze; az, aki izlandi, annak nyilván Izland a hazája és a szülőföldje is, sőt az országa, állama, mi több: nemzetállama is. Jól körülhatárolható helyen van ott fönt északon, ugyan ki vitatná, hogy Izlandon nép, nemzet, társadalom, ország és állam – sőt, nemzetállam – határai pontosan fedik egymást.

És vajon egy szentpétervári ember szülőföldje mekkora? Kamcsatkát is annak tekinti? És Csecsenföldet is? És Észtországot is? Ott van közel. Mondjuk valaki, aki 1953-ban született, mint én: annak tekintette? S ha évtizedekig annak tekintette, akkor minek tekinti Észtországot azóta, amióta ez – ismét – független állam?

Szülőföldem-e nekem – aki Marosvásárhelyen születtem – Nagyvárad? És Ártánd már nem? És Sopron? És ha igen, akkor Kismarton már nem? Nem keresek választ megkerülhetetlen kérdésekre. Csak néhány magyar költő néhány sora jutott eszembe.

Röpülj lelkem, keresd meg a hazámat! – indítja versét a legmagasabb regiszterben Babits Mihály, erőteljesen, mintha a holnap hősét röpítő hajót szólította volna meg. A vers címe: Hazám!, technikája pedig az, amit ma zoomnak nevezünk. Hat strófában tágítja a haza köreit, a szülőhazától a földgolyóig. Az egyes szakaszok címe: A ház – A város – Az ország, mappa szerint – Az igazi ország – Európa – A glóbus. A konzekvenciákat pedig Epilóg foglalja össze, 13 soron belül térve vissza a világűrből a szülőhazáig.

Igen, Babits lelke a Halálfiaiból ismerős, zöld zsalus szülői házból röppen föl megkeresni-meghatározni hazáját; „…amit láttam tejszín/napsütésben/mind hazám volt!” – mármint amit a városban látott –; mi más következik ezután, mint az ország, gondoltam magamban 1972-ben, mikor a Magyar Helikonnál megjelent Babits-összesben idáig jutottam. Ám itt két sor gondolatjel következett. Gyanút fogtam – s hát a régi „zöld” Babitsban bizony előkerült a versből kihasított strófa, melynek „egyes szomszéd nemzetek érzékenységére” való tekintettel kellett kimaradnia. A rónán túlra szálló lélek persze veszélyes tartományba tévedhet, amelyet „bolond sorompók” őriznek. Amiről azonban a szomszéd népek meg 1972-ben is kardjukhoz kaphattak volna megbántott érzékenységükben, az, gondolom, a strófa előtti két sora:

lankád mellől el ne bocsásd bérced:

ha hazád volt, az marad örökre;

hogy aztán aforisztikus konklúzió koronázza meg a szakaszt:

senki bíró, ahogy érzed

Nos hát, igen. Ha hazád volt… Így van ez Sopronnal, sőt Kismartonnal is – vagy fogalmazzam inkább úgy: így vagyok én Sopronnal és Kismartonnal is ; ami persze nem kötelező senkire.

(Szerintem azért Esterházy Péter is így lehetett ezzel, legalábbis ami Kismartont illeti.)

„Az igazi ország” – melyik is az? Hol az igazi haza? Milyen is az? Öt szóban felel rá Babits, és ez a vers legbelsőbb magva: „…mint maga a lélek, oszthatatlan”. Ez vajon hogy kerülte el a cenzúra figyelmét?

Európa a következő versszak címe –„nagyobbik hazám” , mondja Babits éppoly természetesen, mint ahogy a Puszták népében írja le ugyancsak a húszas években ugyanezt egy másik dunántúli költő, Illyés Gyula. És akkor már hogyisne utaljunk a kezdettől nyilvánvalóra – Haza a magasban –,annál is inkább, mivel a következő strófa a madártávlatot csillag-távlattá fokozza, madáchi távolságból szemlélve a földet. (Onnan nézve aztán minden földi „földije” az embernek.)

Az epilógusban pedig:

útjaidat akármerre bolygod,

egy országot hordozol magaddal –

amit hatvan évvel később Torontóban így fogalmaz újra Faludy György:

Árpád óta bennem lakik az ország,

minden völgyét meg dombját ösmerem,

akkor is hazám lesz, ha távol lesz tőlem.

Most csak egy szemvillanás erejéig utalva Radnótira (a Nem tudhatom…nevezetes soraira, meg a Hetedik eclogára, amelyben nem a lélek indul röpülve megkeresni a hazát, hanem álmában a fogolytábor, rongyosan  és kopaszon, horkolva; meg az Erőltetett menetre: „Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom/mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;”)térjünk vissza Babitshoz, aki a Hazám! párversében – A magyarok Istenéhez – gyermeki lélekkel kérdi: „Vagy-e? S ki vagy? csupán minek és senki másé?”

Tíz kérdés egymás  után, a tizedik és tizenegyedik pedig így szól:

Harminc évvel később, 1956 Karácsonyán Márai Sándor válaszol – tudatosan? öntudatlanul? – Babitsnak:

Mennyből az angyal, ez a vers címe, a Faludyé pedig: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag.

Akkorhát vissza is értünk ötvenhat november-decemberéhez; de még mindig nem szóltam arról: mekkora s milyen az én hazám? Talán könyvet fogok írni egykor erről, mely így fog kezdődni: „Az én hazámnak Dardzsilingben is van temetője – Körösi Csoma nyugszik benne – és Genfben is van főtere. Ha fölsétálok Róma egyik dombjára, ott – hazám e dombján – a tetőn Türr István márvány mellszobra fogad. Ha az óceánjáró repülőről Új-Foundland partjainál a mélybe pillantok, a tudós krónikás, az Újföldet megéneklő egyik első költő. Az én hazámhoz ez a sziget is hozzátarozik. S ha délebbre fordulna repülőm, jóval az egyenlítőn túlra, Rio Grande doSul tartomány fölött eszembe jutna, hogy Magellán ennek a földnek azt a nevet adta, hogy Kis Magyarország.

És mikor így nevezte a tartományt – Erdélyi Miksa iránti tiszteletből, aki az expedíció támogatója volt – akkor nem arra gondolt, hogy Csonka – csak arra, hogy Kis. Ami, négyzetkilométerben, persze már akkor is nagyobb volt, mint amekkora Nagy Magyarország valaha is. De az én hazámba, mely, mint a lélek, oszthatatlan, mégis Magellán brazíliai Magyarországa is belefér, valahol a peremén, ahová áthallatszik Paraguay és Urugay nemzeti himnusza is. Hisz mindkettőt ugyanaz a magyar ember írta, Garibaldi barátja. Másoknak ő Francisco Debali, kora legképzettebb délamerikai zeneszerzője, nekünk – hisz honfitársunk, itt a közelben született, Havasalföldön – egyszerűen csak Debály Ferenc.

De ki állíthatná, hogy az embernek csak térben van hazája?

Sokan közülünk 1848-ban élnek, az a hazájuk, másoknak a kuruckor, vagy a betyárvilág, vagy Mátyás ideje. Az én időbeli hazám 1956 októberétől 1989 Karácsonyáig tart, én annak az országnak vagyok az állampolgára.

(2000 nyarán) 

(Forrás: Szőcs Géza: Liberté 1956 – Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006)

Zsille Gábor

Ha nincs ötvenhat

Ha ötvenhatban a nagyapám úriember lett volna,
én nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem éltem volna Krakkóban,
nem szeretném a pozsonyi kiflit;
ha ötvenhatban
a nagyapám rendes, én a világra sem
születek tizenhat évvel később,
a golyókkal mintázott Pesten.
Ha ötvenhatban
a nagyapám úgy dönt: nem egyedül
lépi át a határt, nem hagyja itthon
a nejét és tízéves lányát, búcsú
nélkül szökve, kalandvágyón, sunyin,
ha magával cipeli őket Amerikába,
akkor a lány, vagyis anyám, tizenkét
esztendő elteltével nem figyel fel
egy újpesti vívóteremben az apámra;
akkor a lány, vagyis anyám, New York
Cityben lakik, lassan elfelejt magyarul,
férjhez megy valami ügyvédhez, szül neki,
szül egy fiút, mondjuk, hogy éppen engem,
felnövök ott, vagy Los Angelesben,
logisztikát tanulok és marketinget,
és húszéves koromban befizetek
egy akciós körútra Európában.
Ha nincs ötvenhat,
a nagyapám marad, egy szocialista vállalat
nyugdíjasaként hal, s nem hagy rám pénzt,
mit négy éven keresztül élek fel Krakkóban;
ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
most nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem ismerném a Túró Rudit,
Pilinszky hangját, Szárszót és Tihanyt,
szervusz helyett azt mondanám: hi!,
e családi történetre: story,
ötvenhatra: history.

Kovács István

Ezerkilencszázötvenhat

„…nékem álmaimban

gyakorta megjelensz”

Arany János: Emlények

Második otthonom volt
a rút Teleki tér.
Gyalog megyek Budáról
nagyanyám angyalához
kék szaloncukorért

kilencszázötvenhatnak
december havában.
Tankok a Széna téren,
ágyúik lőterében
a már szétlőtt házak.

Statáriumhirdető
plakátok oszlopa.
Letartóztatott nevek
s felkiáltójeles
kivégzendők sora.

Hajóhintók… sírhalmok…
Temető a téren.
Fejfatorzók, virágok,
örökmécs-gyertyalángok…
Lánctalpas lidércek.

Járőröző sirályok…
Vacogó léptekkel
vonulok át a hídon…
Bevallhatatlan titkom
az, hogy felnőtt lettem.

Tizenegy éves felnőtt…
Gyermekként ennyit élt.
Vonulok át Budáról
nagyanyám angyalához…
Földig pernyés az ég.

Somlyó György

Budapest, 1956. karácsony  

Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,
egymást szidjuk, ha már mást szidni nem lehet,
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:

Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,
s éjes éjszaka van már esténél korábban.

Egy város tíz után szobája ablakából
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág
ezüst gyertyáival díszített éjszakát –

mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át
nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól,
a gazdagok csodás, meleg karácsonyát.