Londonban, egy dél után
Ghánai sofőr Londonban
A sok-sok vendégmunkás közül
én tudtam legjobban angolul,
ezért ha intézni kellett valamit,
küldtek, s mint egy úr, taxiztam.
Egyszer egy ghánai taxisofőr
kikérdezett töviről hegyire,
ki vagyok, miért, s honnan,
s kinek lennék fia-borja.
Mondtam, hogy Románia, és magyar,
s valami bonyolultat motyogtam,
apámat s anyámat is megneveztem,
de nem ismerte őket.
„Yeah, Transylvania”, bólintott,
ő pedig elmesélte, utálja a ködöt,
s már hét éve dekkol itt,
a családjának küldi a pénzt haza.
És jó, hogy jöttünk Kelet-Európából,
azóta nem a feketéket okolják
mindenért az angolok, hanem
a lengyel–román–magyarokat.
Nofene, erre sem gondoltam,
hogy levettem válláról a billogot.
Nevetett, belecsapott a kezembe,
s elhajtott Londonban egy dél után.
Ki viszi haza a taxisofőrt?
Hosszú utam volt, a belvárosból
vittem legkedvesebb ápoltam,
hogy egy másik öregotthonban
meglátogassa a feleségét.
Török és mohamedán a sofőr,
előzékeny, a taxisok gyöngye;
nem mutatta, hogy zavarná
a zsidó kalap barátom fején.
Beszélgettünk a sofőrrel halálról,
fel-vagy fel nem támadásról,
s hogy hol támadunk fel:
ott, ahol éltünk, vagy ahol álmodtunk.
Mondja, huszonöt éve jött ki,
de ma is a trabzoni hegyeket látja,
háza van ott, odajárnak évente,
de már nem költözne haza.
S lemondóan legyint, á, minek...
Hogy ott is idegen legyek?
Idegen fiatalokat nézzek, akiken
régi barátok arcvonásai tükröződnek,
akik rég elmentek New York-ba?
Megérkeztünk. Kilencvenöt éves
barátom izgatott, mint a gyermek,
feleségével ők együtt támadnak fel.
