Ugrás a tartalomra

.

Latens, no. II. – XXXVI. rész – regényrészlete

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

 

Tenger!

Leégett szanatórium a sziklás parton, hullámtörésekkel, szakadék-panorámával.

A költő most ezt a bizarr helyet választja szálláshelynek. Kísértetkastély. Belső szanatórium… Lábcsontgyulladása ismét iszonyú, parázsló-szúró fájdalmakkal jár. Pontosabban: ez az (élet)út járhatatlan… Minden lépés: kalapácsütéssel elegy, pokoli megsemmisülés. Alámerülés…

 

A tenger általi gyógyulást óhajtja. Ötödik alkalommal érkezett Piranba…

A leégett szanatórium romjai között a múzsával és a művészettörténész hölgy-baráttal, illetve a divatfotósnak készülő úrhölggyel töltenek el bizonyos éjszakákat.

A nappali-éjjeli helyszínek így váltakoznak: Szent György-templom, parkolóház, népfürdő, tengerparti sétány (a „píneafák” alatt), kolostor, nudista strand, várfal, Kantina Klet, immár ismerős sikátorok (és kocsmák), temető, Sarajevo ’84, majd a visszatérő: kőcsoda-formákkal, amorf sziklaalakzatokkal teleszórt tengerpart…

 

Néhány órányi alvás elegendő (parti fövenyen, köves parton egyaránt)…

Hajnali 05.15 – 05.25! A költő szinte mindennap ebben az időszakban ébred…

Ragadós, forró nedvesség… Ó, talán egy kobold köpött a gatyába, a buggyos-lucskos pizsamába? – Neeem…

 

A parton, a hajnali nudista strand egyik sziklakövén egy vaskos kötet hevert, a hullámnyelvek még éppen nem nyaldosták kiszáradt corpusát…

 

Oligofrénia! – Ez állt a címlapon, a belső alcím pedig így hangzott: Antológia, avagy beteges versek az örökletes alapon vagy fertőzés következtében fellépő gyengeelméjűség jegyében.A költő magával viszi, a délelőtti órákban olvasgatja… Később, a következő szerzők, alkotóművészek után kutat, mintegy (ismeretlen) analógiát sejtve a sor(s)ok között: Jaques Village, Raymond Hais, Mimmo Rotella.

 

Utóbbitól az alábbi részleteket, Az episztalizmus kiáltványát ízlelgeti:

 

az „episztaltikus” kifejezést merőben formális okokból választottuk: minden hozzá kapcsolódó, múlt-, jelen- vagy jövőbeli lehetséges szemantikai sugallatra való hivatkozás csakis a véletlen műve; úgy találtuk, hogy az „episztaltikus” kifejezés kivételes erejű felidéző-képességgel rendelkező ritmus- és dallamelemeket tartalmaz.

 

A valóságból vett hangeffektusok beépítése az episztaltikus kompozíciókba megfelel annak, ami a kultúra területén a sokanyagú művészet (arte polimaterica), a festészetben pedig a kollázs.

 

A költő öt évvel ezelőtt, e helyszínen írta Kökény-kék kőkulcs című könyvét. A kötetet James Joyce-nak és a tengernek ajánlotta. A tenger egy tiszteletpéldányt azonnal szétszedett: lapjai szárnyas medúzaként lebegtek-vergődtek, majd sziklához csapódva csápjaik gyűrötten széthullottak, szertefoszlottak. Megsemmisülés.

Papírból és betűkből, néma szavakból: víz általi lég-üresség… Az idő: víííííz…

 

A tenger sötét és feszes…

 

A Nagy Shunga-polip átöleli a sziklás partnál lubickoló éjjeli aktot, az illuminált, kreol múzsát. A mélybe rántja – és csiklóját szippantva kebelezi be teljes, ízletes vagináját… A költő hátulról úszik be a leány kitárt, nyálkás-nedves sejtelmeibe, a polip-cuppogástól síkosított barlangnyílásba… Bódulat, lebegés, orgazmus… Majd óriási kövekhez-ütődések… Újabb bordarepedés…

 

Az episztaltikus nyelv, mely a nyelvi kifejezésmód absztrakt hagyományának végén helyezkedik el, a nyelvben működő formális eszközöket az összes hangzásbeli és harmóniai lehetőséggel egyesíti.

 

A szó mindenek előtt hang: le kell dönteni a falat zene és költészet között, mivel a kettő lényegileg ugyanaz.

 

Az emberi hang nem korlátozódhat a tagolt nyelv monotóniájára.

Az emberi hang természetes zenei eszközök kimeríthetetlen forrása.

Az episztaltikus nyelv az egyetlen érvényes nyelv a mi időnk költészetében.

 

(Mimmo Rotella, l955.)

 

 

A délelőtti órákban az 1181-82-ben épült kolostor kerengőjében találja magát a múzsa és a költő. Minoriti. Fračiškovi Manjši Bratje. Freskómásolatok kiállítását tekintik meg, majd külön-külön is elidőznek, elmerengve ücsörögnek az 500 esztendős, olívafából faragott, patinás-göcsörtös, démoni alakzatokkal telis-teli, trónnak is tekinthető, nagy székben…

 

Krajinski park. Hatalmas területű, speciális sótermő vidék. Fontanigge, Lera, Pirano, Sezza… E vidéken különleges növény- és állatvilág is felfedezhető. Itt burjánzik például a buján dús, lila levelű Limonium angustifolium, illetve itt él a víz alatt világító „röntgen” teremtés, a lila perselyes csontváz-állat-növény, a meghatározhatatlan szerkezetű, áttetszőArtemia parthenogenetica is.

 

Tartini tér. Déli órák.

A múzsa és a költő az Európa-szerte ismert pirani sószaküzlet árnyékából pillantja meg az alsó arc nélküli férfit. A (sugárkezeléstől, fertőzéstől?) leesett, leszakadt állú, 30-35 kg-os lényt, aki üreg-, sziklahasadék- vagy falrés-lakó árnyék-lény lehetett. Süppeteg-görnyedten suhant-osont, kukázott éppen, de úgy rezonált, mintha ott sem lett volna, így alig láthatta valaki, a költőnek is inkább jelenés-vibráció volt, félálmokból (immár) kitörölhetetlen nappali látomás…

 

Hogyan táplálkozik? Talán fejen állva iszik? Él, létezik egyáltalán? Alsó ajkától lefelé hiányzik az arca, fél feje láthatatlan zsineggel összefércelt hiány-tátogás, borzasztó űr, szakadék…

 

Tenger…

 

Hajnali ébredés a Szent György-templomnál, a város kiemelkedő dombján, a tengerpart fölött. – Ha nem ébredsz fel azonnal, akkor a templom tornyáról elszáll Szent Mihály arkangyal – súgta a költő a másnapos múzsának, mert ez volt aznapi, intuitív ébredés-sugallata… Szenzibilis mozgó-kép jelenés…

 

Mint minden virradatkor: a templom lépcsőjén már ott ült a kutyás nő, és várta a tengeri úszásból fölkocogó, még mindig sportos, hetvenen túli férjét. A távcsöves nő is ott állt már a magas templomfalnál, és a szakadék, majd a felkelő nap felé zoomolt… A párkányon kecsesen lépkedő balerina-sirály is megérkezett, le-föl járkált, riszálva vonult, mint modellek egy szabadtéri kifutón… A templom egyik dombormű-feszületét módszeresen látogató szarka is aktívan táncikált, ugrándozott, kerregett…

 

Reggel nyolc körül, az óváros lenti partjánál, a vitorlás-kikötőnél, a Sarajevo ’84 evő-ivóval szemben üldögélve a kis társaság a következőkre lett figyelmes: a város fölött egy terepszínű helikopter keringett, miközben a toronyóra magasságában (szédítő magasan) egy piros munkaruhás, piros sapkás alpinista tevékenykedett…

 

(Nem mindegy, hogy: csan-sapka vagy kan-csapda… – gondolta valaki, talán az egyik énbelső hangja a költő fejében…)

 

A helikopter lassított felvételben körözött a templom fölött, és az alpinista által rárögzített alkalmatossággal, halálos precizitással a 325 kg-os (Mihály) arkangyalt, a kortárs vas-szobrot „lecsavarozta” a toronyról. A szobor ott lebegett egy ideig, majd szakrális helyét elhagyva elszállt a kis társaság fölött, elszállt a város fölött, el: Ljubljana felé, el…

 

A múzsa némán oldalba bökte a költőt, majd fülébe súgta: ismét félek tőled, félek tőled ismét… Aztán átölelték egymást – és nagyokat kortyoltak a malváziás üvegből, miközben (ki tudja még meddig): révedezve néztek a felhő-fátylas, hártyás-réteges ég felé…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.