Az Irodalmi Jelen összeállítása Faludy György, a lap örökös munkatársának születésnapján.

Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,

de nem kínlódom és nem könnyezem.

Mint súlytalan, fehér viharkabátot,

keservemet felöltöm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék,

attól enyhül bújdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék

s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

 

Ha esti utcán a kirakatokban

nézem magamat, hirtelen megüt:

Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,

szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár

fejemben, mint százados metszeten:

a Balatonból hal néz; régi úr áll

s keze Budára mutat mereven.

 

A Central Parkban nyílnak a virágok.

Ocsmány felhőkarcolók övezik.

Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos

után, kérdem, most mi következik?

De elterelem figyelmem akármin:

olykor egy-egy sétálót követek,

s a pályaudvarok roppant óráin

elbámulom a tompaszögeket.

 

Éjjelre aztán tótágast áll minden.

Legtöbbször egyenest hazamegyek

apám házába, Pestre. A kilincsen

lógok és rázom. Vagy becsengetek.

De a detektív régen meglesett:

üres szobába visz, mely csupa vér.

Egy padra kötnek s hosszú késeket

döfnek belém őrült szerelmemért.

                    (New York, 1942)

Költőnek nem kell

Költőnek, mondják, nem kell világnézet,

viszont kell a magyarság,

hogy jegyzet nélkül értsem, miért élek,

s lássam a magam arcát.

 

Hitler ellen verseltem harminchétben.

Nyugodtan meggondoltam.

Amikor Sztálin ellen írtam, féltem,

bár titkon büszke voltam.

 

Az út nehéz, pedig már csak arasznyi.

Zaj nélkül követem

a végzetet. Szerény sikert aratni

 

van most is szövegem.

A fiatalok költője maradni

jó ilyen öregen.

Barátnő barátnőjéhez

                                        München, 1756

 

A Hét választóban szállt meg s azonnal

jelentkezik nálad. E levelet

– mert indiszkrét s feltör minden pecsétet –

a postakocsis viszi el neked.

Casanovának hívják. (Legalábbis

ezt állítja.) Meg hogy a szerelem

vezérli őt. Velencei kalandor.

Társalgása rendkívül szellemes.

Fél férjeinktől, hátha valamelyik

tőrt nyom mellébe, ahol nincs szíve.

A hencegést nem hagyja soha abba,

de tűrd el, mert pompás a pénisze.

Voltaképpen Pénisznek kéne írnom

nagybetűvel. Petyhüdten soha még

nem látta nő e mesteri szerszámot,

s milyen gyönyörű, milyen rózsakék!

Azt érzem, mikor altestembe fúrja,

hogy torkomig jön fel. Elolvadok,

berúgok tőle. Reggel félájultan

lógok ágyamról és boldog vagyok.

Közel járok negyvenhez (tartsd a titkot!),

hancúrozása kissé sok nekem:

kezdettől úgy döntöttem, hogy lánykámat

– tizenhat éves már – odaveszem

ágyamba, mit fényes kitüntetésnek

tart Lizikém. Ez duplán jó nekem:

míg Giacomo megdolgoz, néz bennünket,

majd kettejük gyönyörét élvezem.

Mindez két hétig tartott. Szombat óta

látom: okosabb, ha végzek vele,

mert hol szobalányom, hol meg szakácsnőm

vastag hátulján szánkázik szeme.

Az ilyen talján pernahajder mindig

a kisebb ellenállást keresi

és mennyiségre megy minőség helyett;

nem fínom dámák kellenek neki,

mint te meg én. S aztán – hamar meglátod –,

bár remek élmény, mégsem annyira

szerelmes férfi az ágyban, mint inkább

perpetuum mobile, masina.

Hogy meg ne bántsam, füllentettem: férjem

(szegény Konrád!) gyanakszik s hogy remek

vívó. Zokogtam: mert ha őt – a taljánt –

baj érné, rögtön öngyilkos leszek.

Ez hatott. Egyébként is mindig viszket

a talpa: menni, menni, újabb nőt

keresni! Tehát odaadtam néki

címed. Használd, míg futja az erőd.

Üzleteitől tartsad magad távol

és titkaidba be ne avasd őt.

Aztán erre érdemes barátnődnek

továbbítsd, ahogy én adom tovább.

S hogy ne szidjon, míg végighenceg veled

Európán, adj végül néki át

néhány tallért, merthogy voltaireiánus

s egy rókafarkat, mivel babonás.

                          (Budapest, 1936)

A húszéves magiszter

Az egész város tisztel:

húsz esztendős korom

ellenére magiszter

vagyok a Sorbonne-on.

A mindenség csodáit

betéve ismerem:

Oxfordtól Kordováig

visszhangzik a nevem.

Tegnap, az egyetemről

hazafelé menet

az éji sikátorban

egy némber követett.

„Ágyadba vágyom”, súgta,

„hajnalig szívesen

játszom veled.” – „Te kurva,

az ördög vigyen el.”

Nevetett: – „Engem nem visz.”

– „Ingyen is megkapok

minden lányt.” – „Fordulj hátra

s nézd meg, milyen vagyok.

Már két hete utánad

kódorgok, mert imádlak.

Pénzed nem kell.” Valóban

gyönyörű volt. – „Na jól van”,

mondtam, „gyere velem,

s maradj mögöttem, drága,

hogy ne tegyed kockára

jóhírem és nevem.”

– „Nem gyújtom fel lámpámat.

Szomszédaim nagyon

kíváncsiak s átlátnak

az ólomablakon.

Függönyre nincs még pénzem.”

– „Majd szerzek”, szólt rekedten,

amitől megijedtem.

– „A setétet nem bánom”,

folytatta, „tisztulásom

ideje érkezett.”

– „Te dög”, hörögtem, „így most

mit kezdhetek veled?”

Megölelt: – „Csak ne aggódj.

Vetkezzünk le, szívem.

Hátulról kapsz meg, ott hol

nem járt még senki sem.”

Egy-kettő, s ott hevert már

fekhelyemen, hason.

Először fanyalogtam,

habár jó volt nagyon.

Másodszor még sokkal jobb,

de tán a nyolcadik

volt a legsikeresebb.

Aztán még egy, amíg

kifáradtam. Csókoltam,

majd elaludt velem.

Ajkam tarkóján csüggött,

hajában a fejem.

Hajnalban felébredtem

és megláttam: ott ül

szalmazsákom legszélén,

háttal s mezítlenül.

Hosszú haját fésülte,

hogy elfedje alig

látható, ébenfánál

setétebb szarvait.

Bájos volt, mint az éjjel:

sudár, gőgös, de nem

leány; tizenhat éves

ördög, szép s meztelen.

Diadalmas mosollyal

szólt rám: – „Most jössz velem!

Hogy merre? A pokolba

megyünk, szerelmesem.”

Dühödten kiugrottam

ágyamból: – „Szemtelen

taknyos! Látom, nem érted

a teológiát,

sem a jogot. Mondjad meg:

ki lőtt meg kicsodát?

Én téged, vagy te engem?

Egy magisztert akarsz

lóvá tenni? Rabszolgám

te vagy, ördögsuhanc!”

– „Igazat szólsz”, vallotta

be búsan, leszegett

fejjel. „Ne üss! Magamtól

is mindjárt elmegyek.

De ha megtetszett néked

a szép ördögkölyök:

hívd Ásztárótot három

szóval s rögtön jövök,

ha csak egy percre kellek

ágyadban, mert imádlak.

Ne emeld rám a lábad!

S mondjad, milyen legyen

a függöny Szodomából,

bársony avagy selyem?”

Kihozott a sodromból

arcátlan nevetése.

Felrántottam az ajtót

a lépcsőhöz, s feléje

rúgtam, hogy eltaláljam

festői alfelét,

de hasra estem, míg ő

eloszlott, mint a lég.

Ez reggel volt. Most éjjel

megírom mindezt versben,

ezerháromszázhétben,

nyolcadrét pergamenten,

szobámban, mécsvilágnál

rágom lúdtollamat,

az új, bársonnyal bélelt

selyemfüggöny alatt.

            (Budapest, 1936)

Őfelsége a császár

                                   Bécs, 1860

 

Fiatal, kezdő színésznő vagyok.

Szeretőm szép, okos, koldusszegény

egyetemista. Anyámmal lakom.

Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni

mehessen a hegyekbe, s ez halál.

Tegnapelőtt tízszavas szerepet

kaptam végül. Előadás után

az intendáns jött hozzám ragyogó

ábrázattal. Tejképű kapitány

állt mellette, a császár hadsegéde.

Őfelsége, úgymond, elragadtatva

figyelte játékomat s szívesen

elbeszélgetne négyszemközt velem.

Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek

a burgba másnap hétre pontosan.

Közismert, hogy ilyen légyottokért

száz aranyat fizetnek az udvarnál.

Ötven anyám életéért, a többi – – –

az ulánus hajlongott, az intendáns

maradt és fényes szerepet ígért.

Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb

ruhámban. Pompás hálószobát vártam,

de a lakáj hitvány kuckóba kísért

pár vén bútorral s rokkant kerevettel.

Két markos pesztonka fehér batisztban

nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.

Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú

orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek

a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.

Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.

A két pesztonka lefogta bokámat.

A doktor még egy szemüveget tűzött

veres orrára és altájamat

vizsgálta tüzetesen és sokáig.

– „Egészséges”, fordult a nők felé,

s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza

az Orleansi Hajadont nekünk.

Inkább örüljön, hogy Őfelségével

megosztja bő tapasztalatait.”

A szemtelen! Mire felöltözködtem

bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!

Minden rendben”, mosolygott kedvesen.

„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.

– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,

reggel hétkor. Az udvari fogat

hat után várja kapuja előtt.”

Valóban várt, lakájostul. Ezúttal

nem túlságosan nagy, de ragyogó

terembe vittek. Ágy nem állt sehol.

Az ablakokon besütött a nap.

A két pesztonka arcátlanság nélkül

bókolt előttem. Olyan izgatottan

topogtak, mintha Ausztria császára

őket készülne megfúrni, nem engem.

Akarok kiflit, habos tejeskávét?

Nem kell. A helység kellős közepén

kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér

takaróval – tán lepedőnek szánták? –

meg párnával. De hol a többi kellék?

A pesztonkák nagy-ünnepélyesen

levetkeztettek, parfümmel locsoltak,

elmagyarázták: talpon állva várjam

a császárt, köszöntsem három hajbókkal,

s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve

a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.

– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”

– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”

– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”

– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”

Már mentek is, ruhámmal karjukon.

A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,

dolmányban, csizmával, sarkantyúval.

Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,

majd még kettővel s rögtön felfeküdtem

az asztalra. Szép szál férfi a császár,

de fiatal képén a bambaság

virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,

s fehérkesztyűs kézzel előkaparta

középnagy, piszkossárga, ellenszenves

farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan

belémengedte. Lehunytam szemem

és nagybátyám vidéki udvarára

gondoltam, hol múlt nyáron hágatást

néztem végig. De azért szaporán

riszáltam faromat s nyögtem, nehogy

magömlését semmisnek minősítse

s elüssön az aranytól. Meglepő

gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett

és selyemkendőbe csomagolta

a keveset, mi farkából maradt.

Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.

Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,

majd a kedves ulánus kapitány.

Átnyújtotta a valódi selyemmel

bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,

suttogta, „legfőbb megelégedését

fejezte ki.” A kapuig kísért.

Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám

megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.

Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy

Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.

                             (Budapest, 1936)

XXXIX. Intermezzo

Vállad rám hajlik: barna felleg

az ég zenitjén. És amíg

csókolsz, mellemen végigsepred

szempillád szekfű-szirmait.

Hogy háláljam meg e kegyetlen

félájult, hosszú, mennyei

gyönyört? Öled haján remegnek

párzásunk harmatcseppjei.

Köröskörül dzsinek vigyáznak

reánk: kilincsen, bútoron

s párnánk alatt. Bokám zsiráfnyak:

árnyék meg fény, ha nyújtózom.

A csempés udvar tükre rozsda:

belefejel a holdvilág.

A szél felkapja s visszahozza

szerelmünk boldog illatát.

XXXVIII. Fülledt éjszaka, 6

Mert mindketten a másikára

gondolunk csak szeretkezés

közben: a gyönyör azért vájja

magát belénk íly mélyre és

 

tudatosan meg öntudatlan

így lesz kezes szolgánk a kéj:

ha hívjuk, térden csúszva, lassan

közeledik s mikor elér

 

nyakad oldalt fordul, hogy számat

tarkód pihés hajába ássam

s egy szigony éle belevág

 

véknyamba. Egész testem reszket.

Markodban tartod, nem ereszted

herém vonagló madarát.

XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten,

skarlát kendőket ráz a nyár,

csuklód mellett a rügy kipattan,

bokád előtt a fű feláll.

 

Tüzijáték vagy: fénycsóvákat

s lángnyelveket szórsz szüntelen;

szépséged elrejt, megvilágít,

lesújt a porba s felemel.

 

Mikor belépsz a teaházba:

csend lesz. Karórám felketyeg,

a vénember ádámcsutkája

vonaglik. Egy tál megreped.

 

Hegyikristályból van az ujjad

és foszforeszkál. Leteszed

a poharat. Hangvilla lettem

melletted: folyton remegek.

 

Lemegyünk a főutcán. Súlyos

fekete bársony a hajad.

A park szélén meglát egy hangya

s szájából kiesik a mag.

 

Egy kamasz elpirul. A másik

fehér lesz mint a krétakő,

a térde megrogy. Bölcsőjéből

utánad sír a csecsemő.

 

Ha leülünk a folyópartra:

a víztükörbe fürdeni

szaladnak le mindjárt a dombok

rózsaszín szőlőfürtjei.

 

Nyújtózkodunk s az estre várunk,

karom csípődhöz ér s kigyúl.

A felhők arcod száz alakját

mímelik, mikor alkonyúl.