A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

 

15.

Úgy döntöttem, magammal viszem Lucie-t. Nem éppen lelkes, de énértem, mint mondja, különb dolgokra is képes. Ám sajnálja a barátnőit, a kofákat a piacon, és nem utolsósorban: a kuncsaftjait. Ijeszti a bizonytalanság, hogy mi fog történni velünk az úton (mi történne?), hogy megöregszik, mire visszatérünk, hogy én útközben kiszeretek belőle. Ebben az egyben téved, hiszen belé sem szerettem. Vigasztalom, amennyire tőlem telik, csinos vagyonkát ajánlok neki arra az esetre, ha visszatérésünk után elhagynám őt. Ettől aztán némileg megnyugszik, de a kérdezősködéssel nem hagy fel.

Egy régi üzletfelemmel találkozom ott, Montségurban, magyarázom neki, óriási lehetőség, be kell nyomulnunk az aragon meg a kasztíliai piacra, a délebbi részekről nem beszélve. Mikor érdekelt téged az üzlet?, forgatja a szemét, és én nem tehetek róla, de ilyenkor a kebleire gondolok. Oda is nézek, miközben válaszolok. Mindig is érdekelt, felelem, mert ugyan nagy tudós vagyok, csillagjós, alkimista és matematikus, de azért a megélhetésemre is gondolnom kell. Miért nem csinálsz vasból aranyat, ha olyan nagy alkimista vagy?, firtatja. Nem minden évben lehet, felelem. Ez most az oroszlán éve, nem jó az aranycsinálásra. Miért, az oroszlán bőre nem aranyszínű? Éppen azért nem jó. A hasonló kiüti a hasonlót. Látom rajta, nem hiszi el teljesen, de erre nem tud mit mondani. Szerencsére buta és műveletlen, fogalma sincs arról, nincs olyan, hogy oroszlán éve.

Az ellentétek vonzzák egymást, zavarom össze, mikor látom, hogy kifogyott az ellenérvekből. Például a férfi és a nő?, kérdezi most már kacéran. Intek, hogy forduljon meg. Lassan húzom fel a szoknyáját, hogy tovább tartson a kéj. Ott hágom meg, az utazókocsinkban, s ahogy ugranak a lovak, huppan a cséza, úgy tolom én is beljebb, egyre beljebb…

 

Montségurban eleinte nem találunk semmit, csak bizalmatlan parasztokat, elhagyott, omladozó várat, szúrós tekintetű vénasszonyokat. Ahogy megyünk a szűk utcákon, úgy csapódnak be a fatáblák az apró ablakokon, tűnnek el a népek a kapualjban. Egy udvarról tízéves forma kölyök követ hajít ránk, de mire bekukucskálok a kerítés fölött, elszalad, csak a hátát látom. Tágasabbak az udvarok, ez már a városka széle. Fertályóra alatt átsétáltunk rajta. Lucie pipiskedve szedi apró lábait, fintorogva emelgeti szoknyáját. Hiába, ez vidék, az utca tele ganéval. A csézát kint hagytuk, Montségur másik végén, nem fért volna be a keskeny sikátorokba.

– Azt mondtad, itt találkozol a barátoddal! – szól utánam erőteljesen. Kicsit megbántam, hogy magammal hoztam, még akkor is, ha jól elszórakoztatott az úton. Most persze türelmetlen, éhes és szomjas, és nem érti, miért tekergünk a kihalt utcákon.

– Menjünk a temetőbe – felelem, és hirtelen lendülettel elhúzok mellette az ellenkező irányba.

Erre már csak hápogni tud, Várj!, kiabálja, de én csak megyek rendületlenül. Hogy szakadna meg benned a lég!, harsog utánam valami enyhébb gorombaságot, de eleresztem a fülem mellett. Már tudom, hogy az egyetlen hely, ahol fellelhetek valami érdekeset, az a halottak birodalma.

 

16.

 Drága Valér, ha kegyetlen sorsod nem visz a sírba…[1]

Janus verset ír. Mindnyájunkat letört az eset. Valér valóban rendkívüli gyerek volt, ifjú kora dacára már megmutatkoztak erényei és szellemi képességei. Még Guido is elcsendesedett, mikor meglátta az apró testet, melyet végleg elnémított a halál kegyetlen szorítása. Apja pedig vigasztalhatatlan volt. Jacobo úr imádta a fiát, egyetlen gyermekét, bennem pedig önző módon felötlött, hogy emiatt abbahagyja mecénási tevékenységét itt, Ferrarában, sok pajtásomnak további gyászt és keserűséget okozva saját sorsukat illetően. De hamarosan kiderült: szó sem lehet erről. A megrendült atya pont azért adta Valér halálát követően is az aranyakat, mert tanulótársainkban saját elhunyt gyermekét látta tovább élni.

Mindenesetre a nagy zűrzavar közepette szót tudtam váltani a mesterrel, aki Janust – bár önként vallotta be a bordélyban tett látogatását – ugyanúgy meg akarta büntetni, mint többi társát.

Én az ifjúságukra és forró vérükre apelláltam, hivatkoztam megbánásukra, s ugyan eleinte úgy tűnt, kevés eséllyel, végül mégiscsak meggyőztem őt, hogy ezúttal, már csak Valér halálára való tekintettel is, halassza el büntetésüket.

– Elég baj, bánat ez nekünk – érveltem, s noha Guarino először csak a fejét rázta, később megenyhült, és miután magához hívatta az ifjakat, csupán egy következő bűnbeesésre ígért büntetést.

– Köszönjétek Galeottónak! – morogta. – Őnélküle már áristomban sínylődnétek, kenyéren és vízen!

 

„Jobb pajtásom nincs, aki még kedvelne is engem…

…Marcellus gyászolja fiát. Vigaszára megírtam

Versemet. Itt küldöm, s várom ítéletedet.”[2]

– Nohát! Hozzám is írtál verset? És várod ítéletemet?

Janus nem felelt. A papiruszt már előbb az orrom elé nyomta. Én meg olvasom:

„Nem kell tőled a taps, sem az ujjongó egyetértés,

Jó Galeottóm, sőt még te szophószt[3] se kiálts!

Megkapod azt a kegyencek hitvány, rossz seregétől,

Hadd véljem, hogy e vers Quintiliusra[4] talált.”

– Akkor én Horác barátja vagyok? – kérdem mosolyogva.

– És Vergilé – feleli ő, komolyan bólintva. Hihetetlen ez a gyerek. Még alig pelyhedzik szőr az állán, és ilyeneket tud. Akár egy kis felnőtt.

– Tehát most – köszörülöm meg a torkom, mert némileg zavarban vagyok – mondjak ítéletet, vagy ne mondjak? Ha nem kell sem taps, sem ujjongó egyetértés?

– Csak ölelj meg, Galeotto! – és egy könnycsepp csordul végig a lányos arcon. Mégiscsak gyerek, gondolom, de micsoda gyerek! És megölelem. Őt meg már rázza a zokogás Valérért, Ágnesért, mindenért.

 

17.

A temető, ha egyáltalán annak lehet nevezni a szórványos és elhagyatott hantokat, természetesen a templomudvarban található. Lucie már annyira türelmetlen, hogy ráül egy sírra, mérgesen lógázza a lábát. Óvatosan hátrapillantok, látom, hogy ajkát dacosan összeharapja. Azért én csak megyek, kutatom a feliratokat, de nem lelek semmit, ami engem is lázba hozna. Vagy olyasmit, ami a katharoknak nevezett eretnekekről szólna, új ismerettel gazdagítana engem. Hogy miért érdekelnek a tiltott tanok? Ennek is – mint életemben annyi másnak – megint csak Janus az oka. Az ifjú, aki kikacagott engem, akárcsak a római búcsúsokat:

„…a föld elözönli a várost

És az ezernyi utas már az utakra sem fér…”[5]

Fiatal pap lép ki a templomból, s kérdi, mit keresek. Vigyáznom kell, nehogy eretnekséggel vádoljanak, mikor eretnekek nyomában járok. Így előhúzok gyorsan egy-két pergament, s közben azt hadarom, hogy a nagy Raymondus Lullus[6] nyomában járok, s a szent bölcs irataiból tudom, hogy érdekelték őt a katharok… tanai. Mikor a szót kimondom, a mozdulatlan arcon megrándul a szemhéj. Más érzelmet nem árul el a pofa, igazán vigyáz magára. Régen volt, de még friss az emlék. Tizenötezret égettek el máglyán a közelben.

– A vár leomlott kövei között találsz egy sírt – mondja kis szünet után. – A felirata talán segíthet a kutatásodban.

– Miért – kérdezem –, mi van rá írva?

– Menj föl, és meglátod – s összeteszi a kezét. – Laudetur.

– Mindörökké – morgom gyorsan. Az „áment” már meg sem várja, hátat fordít és megy.

Na most cipelhetem fel Lucie-t a várba. S mikor látom, hogy teli torokból kiabál, tiltakozik, hadonászik a kezével, hogy még mit nem, ráförmedek, Janust idézve:

Nem tudom én azt, vajjon e vakhitből van-e hasznuk?

Ám hogy a pápának haszna van, én tudom azt.[7]

Persze nem érti, miről beszélek, de nem törődöm vele. Rángatom magammal, fel a várba.

 

Izzadok, csurog rólam a víz, pedig dermesztő itt a hideg, az ólom felfokozza a kintit, nyáron állítólag elviselhetetlen a hőség, de most még tél van, 1478 dermesztő tele.

– Látod-e a jövőt, Galeotto? – kérdi a táltos, mire én némán rázom a fejem. Gyomromban szorítás, úgy érzem, most egy falatot sem tudnék lenyelni, pedig sosem vetettem meg a jó ételeket, s itt, a börtönben bizony hiányát érzem a sülteknek és mártásoknak.

– Hogy kerültél ide? – nyögöm ki végül, de ő csak üti, veri a dobját, kérlelhetetlenül. – A múltat látom – teszem hozzá, mert nem felel a kérdésemre. Most felnéz rám, szeme kifordult, ijesztő látvány.

– Addig verem a dobom, míg meg nem látod a jövőt, Galeotto. S akkor te is kiszabadulsz innen.

 

– De ez az utolsó! – kiáltja a lány 1462-ben, és szép arca eltorzul a méregtől. S ahogy nézem, eszembe jut az álmom. Furcsa álom volt, nem mesélem el neki. Inkább intek, hogy rendben, menjünk. Andiamo! Fel a várba.

Álmomban tengerparton álltam. Nem egyedül, díszes volt a társaság. A nap sütött, a víz mélykéken csillogott. De egyszerre csak óriási hullám érkezett, alig tudtunk hátralépni előle. Mint egy cet háta, úgy emelkedett fölénk, s bár elszaladtunk, de tajtéka mégis a lábamat érte. Hogy kik voltak az előkelő férfiak ott velem, azt nem tudom, de arany korlátokkal, vörös brokáttal ékesített palota csarnokába vezettek. Harminchat baldachinszerű fülke volt ott, s mindegyikben sudár, fiatal lány. Tudtam, egyikőjük kiválaszt majd, egy egész hónapig velem lesz, végig a kegyeimet keresi majd. Kisvártatva oda is lépett hozzám az egyik. Mindegyiknél szebb volt, hosszú, hullámos haja a keblére omlott. Angyalian fehér ruhát viselt, és kezét nyújtotta kezemért, amire én, csodák csodája, valami olyasmit motyogtam, hogy sajnos, kedves kisasszony, vénember vagyok, hatvanegy éves, nem mehetek magával. A látomás eltűnt, s én megébredtem. Én, a harmincöt esztendős Galeotto, aki erőm teljében vagyok! Nem, ezt nem mondom el Lucie-nek.

Közben felérünk a várba. Már azt hisszük, hogy itt sem találunk semmit, amikor végre megpillantok egy sírt. A máglya helyén áll, ahol megégették őket vagy kétszáz esztendővel ezelőtt. Nyolcosztatú kerék van a tetején. A kerék alatt pedig a kathar kereszt a tizenkét hurokkal, melyek talán az apostolokat jegyzik, talán a világmindenséget, hiszen a tizenkettő bűvös szám. Sok értelme volt ide felmászni, lihegi Lucie kimerülten. Éppen ideje, hogy valami rendes fogadó után nézzünk, mondja még. Ekkor pillantom meg odalent a négy lovast, akik, akár az apokalipszis hírnökei, hatalmas porfelhőben vágtattak a hegy lábáig. Meredek a fal, állat nem járhatja, ezért lecsusszannak a nyeregből, s gyalogosan vágnak neki a meredélynek.

– Szaladjunk – rántom meg a nő kezét, de ő mérgesen húzza vissza. – Ha nem igyekszel, olyan fogadóban találod magad, melyben téged sütögetnek majd pecsenye helyett.

Ez hatott. Felkapja szoknyája alját, és rohan utánam.

 

---

[1] Janus Pannonius: Valerius Marcellus sírirata, részlet. Palojtay Béla fordítása

[2] Janus Pannonius: Galeottóhoz. Palojtay Béla fordítása

[3] szophósz: okos, bölcs (görög)

[4] Publius Quintilius Varus barátja Vergiliusnak és Horatiusnak.

[5] Janus Pannonius: Kikacagja a római búcsúsokat. Részlet. Végh György fordítása

[6] Filozófus, teológus és kalandos életű rajongó egy személyben; a középkori filozófia egyik legkülönösebb alakja

[7] Janus Pannonius: Kikacagja a római búcsúsokat. Részlet. Végh György fordítása