New York 2019 ősze

MENEKÜLÉS. Már megint mennie kell. Alig néhány hete dolgozik csupán ebben a hotelben, mégsem kockáztathat. Ha továbbra is marad, félő, hogy rátalálnak. Ha tegnap nem lett volna olyan meggondolatlan, most nem kellene azon aggódnia, hogyan tovább.

24 órával korábban

– Drágám, annyira örülük, hogy végre szakítasz egy kis időt rám és elviszel vacsorázni. - Patricia Grey, mint mindig most is kifogástalan öltözékben és sminkben álldogált a város egyik legimpozánsabb épülete, a Lawson Hotel előtt.

– Tudod, mennyire elfoglalt vagyok. - jött a kurta válasz. Leander Lawson -t a legkevésbé sem érdekelte a mellette álló csinos, fiatal nő, sem pedig az, mit fecseg. A hosszú és fárasztó nap után csupán két dologra vágyott: egy gyors zuhanyra és egy kiadós alvásra.

– Oh, igen. Ha egy kicsit több... - Patricia nem tudta befejezni, amit elkezdett, mivel figyelmét elvonta egy közepes termetű, fekete kutya, ami lábai előtt szimatolgatott. A nő attól tartva, hogy az állat összepiszkíthatja ruháját, egyik lábával toppantott, másikkal pedig az ártatlan eb felé rúgott. - Takarodj innen, te büdös dög! - kiáltotta. A kutya ijedtében kifutott a forgalmas úttestre, éppen egy arra haladó taxi elé. A sofőr amilyen gyorsan csak tudott, fékezett, azonban az állatot így is elütötte.

– Ne! - hangzott egy kétségbeesett kiáltás, egy nyolc év körüli kisfiú szájából. - Pajti! - a gyerek odarohant a kutyához, letérdelt mellé, kis kezeivel gyengéden simogatta az eb szőrös bundáját. A kutya azonban semmi életjelet nem mutatott, füléből vér folyt, a gerince is sérült. Leander tudta, hogy az állaton már nem lehet segíteni, ahogyan az autó elütötte, azonnal elpusztult. Karjaiba vette hát, bevitte a hotelbe, ahol letette az egyik üres fotelbe. Patricia és sokan a vendégek közül is rossz szemmel nézték a koszos, véres kutya látványát az ötcsillagos szálloda halljában. Leander-t azonban nem érdekelte.

– Kérem, hozna valaki egy pokrócot és hívnák az állatorvost?

– De minek, hiszen...

– Patricia, mégis mit gondolsz? - fojtotta belé a szót a férfi. - Nem látod, hogy ennek az állatnak orvosra van szüksége? - intett fejével a fiú felé.

– Uram, ugye jobban lesz a kiskutyám? Meggyógyul? - esdekelt a kisfiú.

Elza épp elhagyni készült az épületet, amikor meglátta a balesetet. Az alkalmazottak rendszerint a hátsó bejáraton keresztül közlekednek, ezen a héten viszont felújítási munkák zajlanak az épület azon részén, így kivételes módon, a főbejáraton járhatnak ki-be. Megfogadta, hogy kizárja a külvilágot. Történjék bármi, nem avatkozik közbe. De amikor meglátta a kisfiú arcát, minden megváltozott. Olyan fiatal, ártatlan és elesett. Csupán egy utcagyerek, akiből 12 egy tucat. Talán van családja, de az is lehet, hogy teljesen egyedül van ebben  a zord világban. Egy háziállat elvesztése bármely gyermek számára óriási trauma. Ha azonban annak a gyermeknek egyedüli menstvára egy szőrös kis jószágban van, amit egyik pillanatról a másikra elveszít, még szívszorítóbb a látvány. Tudta jól, percei vannak csupán arra, hogy cselekedjen. És azt is tudta, hogy megteszi. Hibát követ el, ebben teljesen biztos volt. Most az egyszer azonban a szívére és nem az eszére hallgat. Eddig csendben a háttérből figyelte az eseményeket, majd váratlanul odalépett Leander-hez.

– Uram, ha megengedi, itt maradok a kisfiúval, amíg megérkezik az orvos. Nyugodtan menjen haza. -  A férfi a hang irányába nézett. Ismeretlen, mégis első pillantásra kedves és szimpatikus arc ragadta meg a tekintetét. A fiatal lány a húszas évei elején járhatott, középmagas, karcsú termetű. Hosszú, vörösesszőke haját lófarokba kötötte, ruházata nagyon egyszerű. Sötétkék farmer, fehér trikó, sportcipő, s mindehhez hátizsák. Mélyzöld szeme tisztán csillogott. Biztos, hogy nem a hotel vendégei közül való. De akkor ki lehet? Talán egy alkalmazott? Nem, az kizárt, erre az arcra biztosan emlékezne.

– Elza Miller vagyok, Uram. A hotelben dolgozom. - mutatkozott be a lány.

– Még sohasem láttam.

– Csak néhány hete kezdtem.

– Elnézést, nagyon udvariatlan vagyok. - szabadkozott Leander, aki a kisfiúval együtt még mindig az élettelen kutya mellett guggolt. - Leander Lawson. - állt fel, majd kezét nyújtotta Elza-nak. Villanás, képek vagy inkább emlékképek, csupán a kézfogás pár másodperces erejéig. A lány most nem akart velük foglalkozni. Most nem. A kisfiúhoz fordult.

– Mi a neve?

– Pajti. - szipogta a fiúcska. - És a legjobb barátom.

– Azt mindjárt gondoltam. - húzódott mosolyra Elza szája.

– Megengeded, hogy megsimogassam? - Leander csak fél füllel hallhatta a fiú és az alkalmazott beszélgetését, mert közben Patricia igyekezett elvonni a figyelmét folyamatos panaszáradatával. - Elkésünk a vacsoráról! Mégis hogy hozhattad be ide azt a koszos jószágot? Nézz magadra! Csupa piszok lettél! Indulhatnánk végre?

– Persze, nagyon szereti, ha simizik. - Elég lett volna egy érintés is, Elza azonban a fejétől, le egészen a gerinc vonalán elkezdte simogatni a kutyát. Talán egy negyedóra is eltelhetett a baleset óta. A kutya sebeiből folyó vér megalvadt, a gerinc és a bordák mentén kézzel jól tapintható törések voltak érezhetőek.  Nagyon rég nem használta már a képességét. Pontosan 15 éve. Most azonban minden erejével a kutya gyógyítására összpontosított. Tudta, érezte, hogy képes rá. A kutya lassan ébredezni kezdett.

– Pajti! Tudtam, hogy nem haltál meg! - a kisfiú ezúttal az örömtől fakadt sírva. A kutya egyszer csak felemelte a fejét és a még mindig az őt simogató Elza szemébe nézett. A lány tudta, nem maradhat tovább. A gyógyítás azonban többet kivett belőle, mint ahogyan arra számított. Egy pillanatra megszédült és ha nincs ott Leander, hogy elkapja, akkor valószínűleg összeesik.

– Jól van? - kérdezte aggódva a férfi.

– Persze, csak alig ettem ma. - hárított Elza.

– Nézzék csak! Pajti fürgébb, mint valaha! - ugrándozott a kisfiú. A kutya, aki időközben már leugrott a fotelból, önfeledten ugrálta körül gazdáját. - Leander csodálkozott az eb felépülésén, hiszen biztos volt benne, hogy elpusztult. Azokat a sérüléseket lehetetlenség lett volna túlélni. Közben megérkezett az állatorvos is, aki miután megvizsgálta, megállapította, hogy Pajti makkegészséges. Leander képtelen volt felfogni a történteket. Patricia, aki hisztirohamot kapott, végül úgy döntött, lemondja az éttermi foglalást és otthon tölti az estét. A férfi ennek nagyon örült. Ő maga is hazament, de előtte gondoskodott róla, hogy a kisfiút szállássolják el a hotel egyik szobájában, természetesen Pajtival együtt. Felelősséget érzett a történtek miatt, az tervezi, hogy a továbbiakban is segít fiúnak. Az ismeretlen lány azonban nem ment ki a fejéből. Amióta hazaért egyfolytában csak rá gondolt.

24 órával később

– Sejtettem, hogy eljön. - Elza éppen csomagolt, amikor kopogtattak. Anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót, tudta jól, ki lehet a látogatója. Leander Lawson. Akárhogy is, pontot kell tennie a tegnap történtekre. Némi habozás után ajtót nyitott.

– Mr. Lawson. Fáradjon be. - invitálta be.

– Meg sem lepi a látogatásom? - kérdezte a férfi. Elza megrázta a fejét. - Ma nem jött  dolgozni.

– A felmondásom. - adott át a férfinak egy borítékot. - Elküldtem volna, de ha már úgyis itt van.

– Készül valahová? - intett fejével az ágyon szerteszét heverő holmik és félig pakolt sporttáska felé.

– El kell utaznom. - felelte Elza.

– Értem.

– Uram, mindkettőnknek jobb lenne, ha nem húznánk tovább egymás idejét és elmondaná, miért jött.

– Az a kutya elpusztult. Nem vagyok orvos, de meg tudom állapítani a különbséget élő és halott között. - miközben ezt mondta, a férfi egyre közelebb jött Elza-hoz. - Hogyan csinálta? - pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, míg a lány végül elfordította a fejét és az ablakhoz sétált.

– Minek kérdez olyasmit, amire már magától is tudja a választ? - suttogta halkan Elza.

– A nagyapám sok történetet mondott gyerekkoromban, amiket mesének, a fantáziája szüleményének hittem. De a tegnap történtek más megvilágításba helyezik mindazt, amiket tőle tudok.

– Talán jobb lett volna, ha a tegnap nem történik meg. Mindkettőnknek sokkal egyszerűbb lett volna. - Elza továbbra is az ablakon bámult ki, elmerülve a forgalmas utca látványában. Látszólag. Elméjét azonban sokkal inkább zűrzavaros gondolatai töltötték be.

– Nagyapa sokat mesélt az olyanokról, mint maga.

– Igazán? - fordult felé a lány. - Ez érdekes.

– Miért?

– Azért, mert többes számot használ. Ugyanis amióta az anyámat megölték, én vagyok az egyetlen olyan, ahogyan maga mondta. - felelte keserűen.

– Sajnálom, nem tudtam. Ez mikor történt?

– Nagyjából 15 éve. Mindig voltak, akik nem jó szemmel nézték a családom létezését, mások pedig hasznot akartak húzni a képességeinkből. Mindez az ellenségeskedés odáig vezetett, hogy a vérvonalnak egyetlen élő örököse maradt. Ezzel a teherrel kell élnem és meghalnom. - nagyot sóhajtott. - A képességem egyben az örökségem is, mely évszázadok óta öröklődik anyai ágon. A kezdetek kezdetén használták is, de ahogyan telt az idő, az őseim rájöttek, milyen veszélynek tehetik ki magukat, így inkább titokban tartották. Segítettek, ahol tudtak, de félve a lelepleződéstől, az esetek többségében visszavonult, egyszerű életet éltek. - magyarázta a lány.

– És maga? 15 éve egyedül boldogul? - hitetlenkedett a férfi. - Hiszen még gyerek lehetett.

– 8 éves voltam. A szüleim egészen kicsi koromtól igyekeztek felkészíteni. Persze gyerekként még nem értettem igazán, mi értelme van azoknak a dolgoknak, amikre megtanítottak, viszont hálás vagyok nekik, hiszen általuk boldogulhattam a haláluk után.

– Sejti, hogy a nagyapámnak mi köze lehetett ehhez az egészhez? - kérdezte a férfi.

– Igen. A nagyapja védelmező volt, ami szintén generációról generációra öröklődik. Feladatuk az áldottak védelme. Azonban nincs miért aggódnia. Tekintve, hogy én vagyok az utolsó áldott és maga az utolsó védelmező, megnyugodhat, semmivel sem tartozik nekem.

Leander ebben nem volt olyan biztos. Mindig is gyakorlatias embernek tartotta magát, azonban egyre jobban tetszett neki a gondolat, hogy akár különleges, akár sem, de ennek a lánynak a védelmezője legyen.