Ugrás a tartalomra

 

Komplementer dalok Párizsról az Irodalmi Jelen szerzőitől

 

Faludy György
Café Flore

Ide vonzódtam elejétől fogva.
És itt tanyáztam egy pohár fine mellett
gőgös diákkoromban, mikor fine-re
mindig futotta, vacsorára nem.
S mikor azt hittem, rakéta vagyok.
A hátsó falnak háttal Picasso ült
a spanyol nővel; köszönőviszonyban
voltam velük s verset próbáltam írni,
de nem ment; pedig milyen otthonos,
szerény, piros szoba ez a kávéház
a kis üvegkalicka télikerttel
a boulevard-ra. Fiatalemberek
jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,
mint jómagam; olyik a meredek
lépcsőkön felsuhant az emeletre,
vagy leült, vagy mellém telepedett
– Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,
Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –
és beszélgettünk vagy politizáltunk
vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,
a forgóajtót lestük, ahol újabb
erősítések jöttek, a jövendő
előőrsei a hitvány jelen
mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!
Diáklányok Burmából s Thaiföldről –
minthogyha hosszú pilláik mögött
a Gotháma nyolc negatív erényén
tűnődnének, míg szeretőt keresnek;
zöldruhás angol lányok rézvörös
szeplőkkel és júnói lábszárakkal –
energikusan és ügyetlenül
mozogtak és nagy táskáik mögül
vizsgálták a különös külvilágot,
amelyhez kapcsolatot nem talált
testük, se lelkük; Kelet-Európából
jött lányok, akik hangosan vitáztak
kísérőikkel a világ dolgáról
s a szellemről, az anyagelvűség
címszava alatt; s a francia nők!
karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,
hogy mi az élet, azt anyjuk méhében
tanulták s felkészültek ellene,
ízlést ismertek, nemcsak divatot,
együtt volt bennük a kemény s a lágy:
nem rétestészta, készre sült kenyér,
jólzárt egységek, önmaguk körül
forgó világok, csupa öntudat
a gőg s az önzés védőrétegében.
Bámultam őket, mint mindannyian.

Az öregek is idejártak este
– Julien Benda, Hatvani, Bréton
Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –
s ha kibeszélték magukat egymás közt,
áthívtak asztalukhoz minket is.
Tiszteltük őket és tanultunk tőlük
s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,
egy-egy pillantást vetettek felénk;
mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,
mert már nem a tizenkilencedik
században jöttünk vendégnek e földre.
Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,
zavarosak s megbízhatatlanok,
hogy timián-szagú a verejtékünk,
hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,
hogy mosolygunk, amikor lihegünk
és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni
és irigyelték, hogy még nem fogyott el
s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban
verjük talpunkkal a márványkockákat
s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,
ha a portikusz összedől mögöttünk,
sőt lehet, hogy örülünk is neki –
irigyeltek minket, kik nélkülük
vonulunk be a jövendő világba
s nevük emlékét az útszélre vetjük,
ha úgy akarjuk és fejünkből is
kikergethetjük őket, mint a fájást;
orvosság sem kell. Együtt vagy külön
ültünk, ők is a forgóajtót nézték,
hol szaggatott libasorban az élet
vonult fel. Csendben irigyeltek minket.
Az óceán fövényét irigyelték,
ahol még oly sok százszor szaladunk
mezítlen talppal, kagylók késein,
aztán megállunk, amíg a hullámok
felágaskodnak, fehér paripák
és térdre esnek lábaink előtt;
irigyelték sétáinkat a frissen
hullott havon, mezőföldek között
vagy bizonytalan fényű délutánok
legmélyén, a determináció
sikátorában; irigyelték tőlünk
a föld, a fák s az ég gyümölcseit,
a hold narancsát és a holdbanánt;
megirigyelték ropogós padlójú
padlásszobáinkat; szerelmeink
mécsesét a visszacsavarhatatlan
kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,
az erőt, mely nem erőszak, a kardos
angyalt, aki lapockánk csontjain
szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta
őket vagy sosem szegődött melléjük;
irigyelték remete estjeinket
egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás
mézillatát s az ifjúság pengéjét,
melybe még nem mart soha rozsdafolt.

Két feleséggel, három szeretővel
s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!
Lila pára fekszik a St. Germainen,
nem őszi köd, nyári pollúció.
Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.
Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek
a fiatalok; irigykednem kéne.
A szerelem kohói még lobognak
s a hullámok tajtékos lovai
térdük elé borulnak még sok évig
s nekem megáll a víz, akár a part.
Iparcikket esőzik minden évszak,
a kényelem rugalmas gumipárnát
dagaszt alájuk; irigykednem kéne;
de én emlékszem még a víz ízére,
a tiszta borra, a padlásszobákra,
a küzdelemre a szükségesért,
amit nem pótol a felesleges;
én mindenüvé el tudok sétálni,
ők nem tudnak már parkolni sehol.
Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam
még soha senkit, agyonvert rabtársat,
halott nővért, rákbeteg kisfiút –
megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán
a gyors mosollyal; egy-két évig még
lázadnak, a szomszéd fálánszterért
rajonganak, pártjelvénnyel akarják
feltartani a ránk omló eget,
vagy az LSD lován elvágtatnak
a semmibe, mert nemhogy a világon,
magukon sem tudnak segíteni;
majd elfáradnak s hozzáundorodnak
a többihez; mosolyuk dagadó
arcizommá merevedik; megállnak
garázsuk előtt reggel: az ősember
állt így barlangja szájában, bunkóval
kezében, és azt lesik, hol lehet
még benzint inni, hol lehet utat
építeni salakdombok között,
hol nem füstölnek még elég sűrűn
a gyárkémények; vagy hogy lehet innen
elmenekülni, hol van egy szabad folt,
ahol nem jelzik még a döghalak
ezüst pántjai a tavak határát,
hol van még hely az elnyüvesedett
nagyvárosok bélcsatornáiban,
egy szikla, mely tiszta marad, amíg
pöcegödörré puhul a világ.

Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.

 
(Páris, 1972)

 


Böszörményi Zoltán
A vers nem lett osztályharcos

(elment a vers nem lett osztályharcos
bejárta Párizst látta Ady Bandi                              
Moszkvában Puskint kutatta fel makrancos
arcára volt hirtelen kíváncsi                           
a szabadságot szerelmet kereste
míg fekete lett a nappal felette
ágyékot vágyat hangos emléket               
imádott vállán hordta a várost
vasláncot csörgetett talán enyémet
a sarkon fehér ajakkal megállott)
 
kiáltottad „eredj, légy osztályharcos!
a tömeggel együtt majd felszállsz!”
csak közben megszűntek az osztályok
én meg kikoptam az időből
sűrű ködben lopakodtam
hiábavalónak éreztem minden próbálkozásom
hidd el nem volt elég erős ökle a szónak
 
a kenyeret azóta felették                         
a kását is megfőzték
a tej elfogyott
pedig tele vannak áruval a boltok
tele minden jóval
a fél világ mint egykoron
most is koplal
 
senki sem éhes a szóra
de kívánja a kimondhatatlant
a feltörő öröm ízét
a koriander illatát
a tüzet a lázadást
a pillanatot amikor nem kell
megalkudni senkivel és semmivel
és hazudni sem szükségszerű
 
ki önmagával szembesül
tükörbe tekint?                                                                               
 
hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen
nyugalmas hely
hol kitelelhet
a nemlétező lélek
 
beszélj a semmiről
 
köddé foszlott az idővilág
aki kötélen táncol
áhítattal nézi a sűrű valóságot
táncol
lép(eget)
lépéseit tátott szájjal bámulja
a szakadék
s fellángolnak a kövek
ha félrenéz
 
beszélj a semmiről
 
csak szándék marad
a patakból a fűből
a délutánok hamvas bőréből
a kitapintható álomból
a szertehullt csodákból
a várakozás felfokozott öröméből
 
ma a fák közerkölcse kifogástalan
ma nem tüntetnek a kormány ellen
ma a háború vércséi vijjognak felettünk
s tömött sorokban vonul fel a félelem
az Akropolisz tetején még fehér zászló leng
Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat
a világbörzén most fillérekért kaphatók
 
vers
látod a jövőt?
 
minek is lettél volna osztályharcos
ha az elvetett szó kóc és csepű
hazugok pofonjától fáj az arcod
és képmutatók mosolya a derű
tudatod égboltján keserű felhők
úgy érzed most igazán minden eldől
s merev falakba az ész nem botolna
gyűlnének a fény kazlai az égen
ó nagybecsű hamutartó a lélek
 
(és megvádolnak mert nem voltál erős   
szerszámot ihletet lángot és hitet               
ebre hagytál kiáltoztál mint kitett
kire mennykövek hullnak és ledől)
 
vers
látod a jövőt?
 
tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom
ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed
és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád
ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám
bár elodázza a vágy minden kellékét tapad izmod
húrján értő félelem állj fel vélem a bércre
s képzeld hogy a ma erejét ismét magad éled
 
vers
látod a jövőd?
 


Tandori Dezső
Keddi különkiadások
 

Calora és Creative, emlékszel, András?
Én aztán évek múlva hazajöttem, jöttem
haza arra, esőtlen hét után, rideg
cipőm beletörhetett volna
a nagy cirkusz-sátor körül az okker, a mész-
szürke, kavicskifordító terep repedéseibe!
Jöttem, mentem haza, ez nem oly kedélyes,
Auteuil teljes alkonyi forgalmát kifogni,
cigarettaéhség itt nincs, olcsó
a Gauloise, olcsóbb, mint az egészség.
Akkor már rég nemigen volt sok minden,
mi több, egyáltalán nem ittam. Sűrűség
a fal-töve szűk járdán. Még a pékhez benézni. De
mennyien jönnek! Egyszerre – ez egy keddi napon történt –
szétnyílt a tömeg, mint a Vörös-tenger, s klip-klop,
ez hangzott. Mi van? Virágcsokrot pillantottam
meg elsőül, valaki maga elé tartotta jobbjával,
akkor láttam bal kezében a fehér alumíniumbot
könnyűségét. Egy vak! Hóna alatt
a napilapok egyikének keddi különkiadása.
Aztán már a Lánchídon igyekszem hazafelé, lombárnyas
áprilisi dél. Kedd. Nézem a hídfő bokrait:
hiszen Szpéró kedden érkezett! Itt leltem
őt, itt e fák tövén. Azóta tizennyolc év telt el, és ő
hét éve lassan, hogy halott.
Lassú-e, hogy halottak,
akik… s kik is? Calora meghalt, hallom, Creative,
akiket Auteuilben játszottunk, s jöttünk haza,
Auteuil felé, emlékszel, elhagytuk a cirkusz nagy
sátrát, akkor is sütött a nap, Párizs napja,
zsebünkben cincogott a vagy tizenhét frank
nyereség. Halott Uccello Deux, Fekete Humor és
Szent Buzgalom. Meghaltak ők, minden hiába,
s hol csatáznak? A Lánchídnál körül
fehér virág virít, és semmi harcok többé, semmi leander.
Szpéró, Szpéró, keddi kiadás voltál; hajdani szerelmem,
Heartbeat, mi minden
lónév van, felhívlak, ez most megint lombárny,
a Lánchídon jövet, a fákat látva, a Lelőhely
zöldjét, e késeit, késő, késő, már könnyeim se
erednek el. Párizs háztetői fakón szürkéllettek
az alkonyi fényben. Hajdani szerelmem, mondom, Heartbeat,
ki mindenkit nem
tegezek utánad, azóta. De hát előtted is minden megvolt.
Mármost neked, András, a levelet rég
befejeztem, ez egy másik kedd, nézd csupán, amit
írok még merő másoknak. Lehetne
összefüggőbb, mint egy kettős befutó
– Calora és Creative –, lehetne kalóriásabb,
kreatívabb, ez. Nem, mégse, minek.
A szín már londoni, londoni szín,
a Telecom tornya magasodik.
Forró napfényben levelek hajolnak
ágakkal telefonfülke fölé.
Egy telefonálás, egy váratlan öröm,
másnap egy másik váratlan csalódás,
a Hyde Parkban végigvetem magam, a földbe tapadnék.
De képzetek kezdenek nyüzsögni, élénkebbek,
bánatomat nem akarom űzni hagyni, viszem inkább.
Lassan megfeledkezem róla. A kivásó szív, az egyik nyár
mint a másik nyár effektusa,
a tusakodás, mint a hajdani szerettek közt,
Heartbeat, ló, tompa dob, egy Saddlehome nevű
sprinter, vinnél végre haza, fordulnék másik
oldalamra, mondhatnám, hiphop, szűnne a lipklop,
ha ez fájdalommentesen menne, rég megcsinálnám.
Nincs fájdalom: „szép volt, Szpéró, szép volt,
szerelmem”, ronda se volt, csúfság se, becsapás se,
semmi nem lett, ami lett volna, minden
elmúlt, állítólag, hogy makacsul
állítsa, hajtogassa magát, voltam, igaz voltam,
mondja, és galacsinná gyűrje végül, ami marad
és nem marad, és kezemmel odahajíttassa
magát Auteuil tavába, vagy a cirkuszi terep egyik repedésébe.

 

Petőcz András
Lóverseny Auteuil-ben
              (Tandori halálára)
 

ki szedi össze váltott lovait?, kérdezted útközben,
még nem deszkaföldes álruhásan, tetted hozzá,
mentünk gyalogosan, hogy spóroljunk valamennyit,
kellett a pénz az esti borra, kellett nagyon
 
auteuil nincs messze
, mondtad, és hozzátetted:
nem lehet eltévedni, rendben lesz, meglátod,
és csak gyalogoltunk, ki tudja, hova, és minek,
nagyon is fáradt voltam, mire odaértünk
 
mindenféle újságok voltak nálad, tudtad,
mit és hogyan kell csinálni, a Paris-Turf
mindennapi olvasmány, mondtad, és
csak figyeltem, nem értettem semmit
 
az összes pénzedet eljátszani nem kell félned,

mosolyogtál, vehetünk szendvicset majd, meg
aszatali vöröset, este az egyik külvárosi házban
társaságunk lesz, házfoglalók, nagyon kedvesek

 
lapoztuk a Paris-Turfot, lázasan, lóneveket jelöltünk,
mintha kínaiul lett volna, az egész annyira álomszerű,
a váltott lovakat meg kell játszani, kalapban voltál,
meglátod, rakás pénzzel megyünk haza, mondtad
 
most pedig ez a biztos tipp, tetted mindehhez hozzá,
ment el a pénz, nem tudtam, minek, néztük a versenyt,
igen, ez lesz a befutó, szuggeráltad, és az utolsó frankod
feltetted két lóra, a nevüket is tudom, calora, creative
 
és pörgött minden, valamiféle látomás, rengeteg ember,
a korlátnál álltunk, néztük a lovakat, kiabált mindenki,
aztán váratlan-boldogan emelted fel a kezed, hihetetlen!,
győztünk, mondtad, győztünk, és megöleltél
 
győztél, itt vagyunk, a lóversenynek vége,
calora és creative, valódi boldogság, akkor, ott,
és nincsen már semmi, csak az emlék, ahogy
koccintunk pohárka borral, egymás szemébe nézve
 
győztünk és győztél, itt maradt auteuil, meg minden,
szép ernő is itt maradt, meg erdély miklós és pilinszky,
és a vízpart is itt maradt örökre becsomagolva, és te is
itt maradtál, nézem, madarak röpködnek körülötted


 
Végh Attila
Menedék

 

Ehhez nem kell Bakony, sem Párizs.
Önmagam menedéke, bujdosója,
ülök egy mentőautóban, az élet angyala,
villog a költészet rohamkocsija,
amerre megy, megszűnik a KRESZ,
a rendelt út eltörli a rendet,
egy ájultat viszünk önmaga felé,
ülök mellette, és dúdolgatva fogom a kezét,
ennyit tehetek,
szárnyam elsimítja arcvonásait,
dalom az infúzió.
Soha nem vesznek észre, mert minden vagyok:
az égbolt Pest, Várad és Párizs fölött,
a Berlin tetőin álldogáló angyal,
a mentőkocsi, a benne pislákoló élet.
Csak az egészen apró gyerekek látnak,
bennük nem alvadt meg a csodálkozás,
reményeik még nem fürdőszobatükrök,
ők még nem tudják, hogy az intimitás
manapság annyi, hogy kikapcsolod a monitort,
hogy aztán a mobilodon féjszbúkozhass tovább,
persze majd fölnőnek ők is.
Akkor már csak egy balesetben bízhatnak,
s hogy a rájuk omlott rend fölött
jön egy mentőangyal, aki én vagyok,
égetnivaló poéta, bakonyi betyár,
életszentség ateista hírnöke,
Párizs lombjai alatt bujkáló ősz,
vérerekben őrjöngő ének.

 

Nagy Zsuka
komplementer dal

 

(a kilátós presszóban)

seprik a morzsát az abroszról,
hullik az égről a szürkület.

a távolban gyógyszeres dobozokból vágott,
ragasztott lakótelep,
(gyerekkoromban technikaórára kellett.)

beleszarik egy galamb a vodkámba,
kérek egy másikat.
átlátszó hamuzótál a hold.
egy cigánylány virágot árul,
komplementer párok a bárban.

(elnyomok a holdon egy cigit)

én vagyok a vesztesek közt a győztes,
jó hely, rossz hely, ki mondja meg.
velős pirítós, még egy feles.
lent sok kis utca, makett.
hogy lehet egy képben
egyszerre Párizs, Prága, Pécs, Budapest.
világlott éjjeli élet.

kivágja a biztosítékot a viharos szél.
így lesz mindenhol tök sötét.
záróra, szól a pincér.

(valaki ringat és hazakísér.)

 

Eszteró István
Bakony az én Párizsom

 

Csak nézem hitetlen: Páris, Páris,
embersűrűs, gigászi vadon,
autók égnek, feldúlt kirakatok
villanásain
sötét fejek törnek-zúznak vakon,

ma benzinár, tegnap színes bőrű
halála miatt forrongott tömeg,
jövevény öldököl hetykén
Champs-Élysées-n,
kommandó, véres gumilöveg,

menekül innen francia, zsidó
ahol kapuját kitárja Kelet,
s évezredes templomkupoláról
nem omolt porba
még méltatlanul elárult kereszt,

visszahull a feldobott kő, tudom,
befogadja legényét Bakony,
míg a Szajna bemocskolt vize
nem csapkod át
minden bezúzott Louvre-ablakon,

ma, lám, itt vár Párizs, pandúr amott
tartana bűnöst kordában,
virággal szórja be Hunnia,
ne vesszen
nyomod gázoló hordában!

 

Korpiva Nikolett

Mr. Morrison, kedves!

 
Képzelje, manapság megfeszül a lét.
Ropognak a szálai,
sisteregve forral holnapot,
közben titokban hírt szerez arról,
meddig érdemes. Éjjelente minden fa
kiszakad a helyéről, és ősi táncba kezd,
zsigerei közé szellemeket szív;
nem életet – a halált kutatják.  
Mr. Morrison, ha a csend tömény,
még hallani a nyelve alatt
sziporkázó parazsat,
de túl erősen szorította rá a fogait,
a varázs hamuvá, verejtéke pedig
folyóvá nőtt. Ha így folytatja,
óceán lesz belőle…
 
Nyár van, mégis ködben úszik
Párizs; a lefolyókból sziszegő kígyók
lepik el a fürdőkádakat;
álmomban szertefoszlik alattunk az ágy,
felbontatlanul hagyom
a vörösbort. Mr. Morrison,
negyvenhat éve a lét mögött,
mondja, hogy érzi magát?
 
               Párizs, 2017. július 3.

 

Vaszilij Bogdanov
Senki a tükörben

 
„Olykor egy sál borul életemre,
s már mozdony indulni hevül.
Szájkosaras hárpia, lihegve,
s a tekintet gőztől ködösül.”
            
(Borisz Paszternak: Pályaudvar. Fordította: Weöres Sándor)
 
 
 
1. Senki keserve

 
Már mindenütt voltam. Bálban, temetésen,
erdőben, vízparton, havasokon, fényben
utaztam tengeren, sivatagban, álom-
delizsánszon, lovon, hajón, teveháton,
romok közt baktattam. Vissza sose néztem
a kópé halálra. El sohase hittem,
mögöttem lihegett, hogy végül lekaszál.
„Van még időd!” – szólott a szigorú halál,
és lábon elhúztam minden betegségem.
Sose visszakoztam, és messzire értem.
A borom tükrében tört arcomat néztem,
vánszorogva tovább utált népmesében.
El is tévedtem, de vissza nem fordultam.
Vadalmafa alatt magam láttam holtan.
 
 
2. Limában, Péterváron…
 

Limában van egy utca, van egy Szentpéterváron.
Összeérnek az utcák, és önmagamat látom,
kocsma előtt a sarkon, szelek rázzák a cégért.
Egy gyászmenet közeleg, valahai zsiványért
hullatják könnyeiket a hosszú ruhás dámák,
most koporsóban látom önmagam hasonmását.
De mikor halhattam meg? Kellene tudnom róla.
Cigányok muzsikálnak, zeng-zúg egy régi nóta.
Kocsmába menekülök halott magam elől.
Limában, Péterváron, kerül, mibe kerül.
Száraz fehérbort kérek, poharam tükrében
nézegetem unt arcom. Én vagyok-e, vagy mégsem?
De ha mégis én vagyok, ki van a koporsóban,
láthatja-e önmagát, aki bort iszik – holtan?
Meg-megpendülve szól egy mesztic lány gitárja,
felsír a balalajka. Hasonmásom sír várja,
huzatos temetőben. A dámák körülállják,
könnyezve emlegetik, nézik a koporsóját.
Amire odaérek a távoli kocsmából,
hasonmásom kipattan koporsójából. Táncol
árnyékával. Sikítva menekülnek a dámák.
Megáll most velem szemben, hosszan nézem az arcát.
Kétségtelen én vagyok, beretválkozás közben,
reggel arcom megvágtam. Gyönyörködök a sebben.
De biztos, ami biztos, megérintem az arcom,
és vérezni kezd a seb, felüvölt hasonmásom.
Szél kél a temetőben, Pityerben vagy Limában,
riadtan nézzük egymást. „A halált megtréfáltam –
szólal meg hasonmásom. – Soha nem hittem volna,
hogy ide is követsz, átkozott bolondja.
Nem gondolsz arra, hogy kísértetté váltan
ijesztgetem a nőket, Pityerben vagy Limában?
Mert ha te én vagyok, furcsa kétségtelen,
egyre kereszteket rajzolgatna kezem.”
„Távozz tőlem, kísértő!” – mondanám, ha te lennék,
megfordulnék azonnal, innen messzire mennék.”
Állunk egymással szemben. Veresboros üveget
nyalogatunk felváltva. Az eső is elered.
Kriptába húzódunk be, el azért mégse ázzunk.
Itt nem találhat ránk soha sóvár, kerge halálunk.
Eggyé váltunk megint, a sarkunkon ültem,
a jéghideg kriptában, Limában vagy Pityerben.
Az lettem, aki voltam, népmesék kerge hőse,
a leselkedő Senki, de az is lehet, ő se.
Nem voltam soha senki, nem járt itt senki se.
Kriptában így ért véget a legutolsó mese.
 
 
3. Senki titkai

 
Egyszer Szibériában
bujdostam. A tajga
titkokat sugdosott,
mint Párizsban a Szajna,
 
mint fák között a szél,
mint Pityerben a Néva.
„Senki sincs itt. Ki beszél?” –
kezd forgolódni Léna.
 
Akkor tűnök majd elő.
Legnehezebb nem lenni.
Jövök egy népmeséből.
„Igazságot kell tenni!” –
 
mondják a száműzöttek.
Valahol van egy tükör,
vakít, ha belenéznek,
és egyre mélyül a kör.
 
Egy londoni sikátor
tűnik fel a tükörben,
senki se olyan bátor,
hogy túl sokáig nézzen,
 
vagy egy pityeri sétány,
lobogó gyászfátyol
lennék hölgyek kalapján,
Oroszországban, bárhol.
 
Vörös londoni házak
hirtelen foszlanak szét.
Kóvályognak az árnyak.
Ködbe fúlnak az esték.
 
 
4. Senki a seholban
 
De ha nincsen itt senki, hisz megmondotta Léna,
akkor én ki vagyok? A sehol vén bolondja,
a semmi kerge hőse, nem vagyok senki se,
hogyan folytatódhat az utolsó rémmese?
Önmagunkat figyelem, egy manzárdszoba ágyán,
körös-körül él Párizs, talpam a Léna talpán.
Míg szembe fekszem vele, egyre érintgetem
talpacskájához talpam, míg sarokból lesem
önmagunkat remegve. „De hisz itt nincsen senki!” –
rándul most össze Léna. Búsan somolyog Senki.
Egyszer még Péterváron, hosszú, hosszú hetekre
láthatóvá is válott, szólott a miserere
a párizsi templomban, ott is mögöttünk állott.
Velencében is kísért, Londonban köddé válott.
Egy színpadon ágáltunk, én és a hasonmásom.
Önnön magunkra leltünk a bajlátott világon.
Óriás sikerünk volt, de Léna közbelépett,
s szétfoszlott hasonmásom, visszaadva az égnek
rám hasonlító testét, képzelgéseit, arcát,
emlékeit, álmait, de még láthattuk egymást,
Szibériában is, a fák közül leskelődött.
„Orosz népmesék hőse – motyogtam – megelőzött.
Mindenben mindig engem. Ő vitte el a balhét.
Senki – életem hőse. Nem várja, hogy szeressék,
de azért megértéssel fordulhatnál feléje.
Nézd, a bokrok között áll, mosolyogjál feléje.”
„Neked felment a lázad, a bokrok közt nincs senki” –
simogatott meg Léna. –  Továbbsomfordált Senki,
Washingtonban is feltűnt, a lángdémonunkat néztük,
és egész életünket elhibázottnak véltük.  
Irigyelem, az árnyak birodalmában járhat,
s amikor csak akarja, láthatatlanná válhat,
és a szobánk sarkából áttűnhet a seholba,
mintha állandóan lenne és mégse volna.
De hiszen sokan láttak kettőnket, egymás mellett,
a Vörös Medvében is mindenki minket nézett,
s mikor komédiáztunk, azon a színpadon,
tapsoltak is nekünk, de Lénát, fájdalom,
nem bűvölhette el, neki én elég voltam,
talán sokszor sok is. „A hasonmásod hol van?” –
kérdezte, és dobbantott. Megkért, kergessem el.
„S én elárultalak!” – de senki se felel.
Senki már árnyaink közt napoz egy templomtornyon,
láthatatlan keresztem, egyedül tovább hordom,
de közös életünknek csak akkor lehet vége,
ha végre egyesülünk, fénysugárként az égbe.
 
 
5. Zöld hold fényében

 
És feltűnik még egyszer, utolszor a Temze.
A hajóárbocok mint mutatóujjak
az égre merednek, felkiáltójelek,
mintha akasztottak tetemeit himbálná a szél.
A smaragdhold homályló,
bűbájos zöld fényében
képződik meg alakja.
Fekete köpönyegében,
széles karimájú fekete kalapommal a fején,
amely még Párizsban tűnt el,
valahol egy kocsma fogasán felejthettem,
de most vigyorogva meglengeti,
és felém fordul.
Patkányok surrognak lábunk között.
Egy ócska csónak tövében
összegömbölyödve szundikáló koldusasszony
felriad, és sikoltozni kezd,
amint meglát minket, egymás tükörképeit,
azt hiszi, szegény,
hogy végtelen rémálma folytatódik,
és reszketve mászik be a csónak alá.
Szólnak a harangok a zöldes fényben.
Éjfél. A kísértetek órája.
Kíváncsian nézem. S az akasztottak
árbocon himbálózó tetemei
megremegnek a feltámadó szélben.
„Hiába mondanám el jövőnket –
szól rekedt hangon, és vigyorog –
úgy sem hinnél nekem.
Ködlovagnak vélsz, árnynak, fantomnak,
rossz lelkiismereted
megelevenedő szellemének,
s mire elhinnéd, hogy láthatom jövőnket,
már késő lesz, hidd el,
nem változtathatsz semmin.
Útjaid összekeverednek,
keresztutakon állasz tehetetlenül töprengve:
hova, merre? Életed labirintusából
nincs mód kitörnöd,
de azért óvatosabb is lehetnél.
Megfontolhatnád, kinek mit mondasz,
mikor mit írsz le!
Szavaidat bármikor ellened fordíthatják,
olyan korban élsz,
amelyben a szó veszélyes fegyver.
A diktatúra elviselhetetlen lesz és…”
„Diktatúra Franciaországban?  – nevetek. –
Hiszen most ért véget a háború,
mindenki boldog jövőjéről képzeleg,
zsarnoknak nyoma sincsen…”
„Kivel beszélgetsz? – jelenik meg Léna,
és fűzöld arca foszforeszkál a holdfényben,
de hiszen nincs itt senki!”
S te tovalebbensz a seholba,
megint nem mondhatod el,
mégis mitől kellene tartanom,
mi várhat még rám az életemben,
milyen veszélyek, miféle hírekkel,
milyen hírhozó rohan felém
a véletlen örökös keresztútján,
s asszociációim sötét mezőin
miféle rémalakok forgolódnak?
Milyen szörnyek? Miféle démonok?
„Mondd, hogy hazamegyünk!” –
fonódik rám Léna,
és a smaragdzöld hold fényében
hirtelen lebben fel az idő kárpitja,
s egy végtelen pillanatra
magunkat látom,
egy sátor előtt Szibériában,
és megremegek, a lábunknál ülő
szöszke kislányt bámulva,
aki Senkiről, az orosz népmesék hőséről
mesél babájának,
és egy aranyló berkenyefa mögött,
mire elhallgatnak London éjféli harangjai,
észreveszem kíváncsian minket leső
faunképemet, és üvölteni szeretnék
a tehetetlenségtől,
arcomról tépni a bőrt, mint a vadak.
 
+ A versciklus a halála előtti hónapokban íródhatott, még a kerti házban kezdhette el, a rengeteg különféle színű, piros, zöld, fekete tintával tett javítások bizonyítják, nem tekintette véglegesnek, állandóan, ha keze ügyébe került, javított rajta. Halála után olvashattam el, kissé meg is hökkentett frivol hangja, két visszatérő hőse, a hasonmás és a Senki, akit kihívóan az orosz népmesék hősének is nevez, egyesül itt, bizarr történetek közepette. Kétségtelen, hogy a doppelgänger motívum végigkíséri verseit, a készülő életrajzomban igyekszem majd értelmezni. –  Tatjána Bogdanova

Pethő Lorand  
Párizsban járt az ősz megint

 

párizsban járt az ősz megint
de endrét nem találta
és engem sem ki ott feküdt
szent mihály útján a sárban
züm züm röpködtek fejemben
tréfás falevelek
etilbe mártott kis dalok
arról hogy találkozom veled
füstösen-furcsán-bíboran
feküdtem meztelen
szent mihály útján egyedül
kánikulában halk lombok alatt
itt járt itt járt
súgta valaki
majd kacagva
a szajnába szaladt

Láng Orsolya  
A kör zegzugosítása  
         (párizsrekonstrukció)

 
Balra: köves utak, fák közé vezetnek.
Jobbra: köves utak, fák közé vezetnek.
 
Az uradalom körbejárható.
Látogatható, bár várrom a château.
 
Valaki átlovagolt előttünk a törékeny gallyak között.
Szétszóródott, elkallódott minden:
patán burkolat, orrlikakban gomolypára,
egyenes derék az egyenes derékon.
A kompozíció poétikája.
 
Rigók a törzsek rovátkáiba ékelődve.
Mint egy gobelin hemzsegő
hernyóiban kirajzolódó szűzleány,
vagy maga a titok: unikornis.
 
Lásd, én már látom:
vaddisznót szaggatnak széjjel
tarka ebek túl a vizesárkon.
 
Nem is a terek.
Hanem, hogy szívem tüdővé változott,
és belélegezte a szabadságot,
a kötődés pedig mindeközben egyre leplezhetetlenebb.
 
                        *
 
Magam is csodálkozom fölényes mosolyomon.
Gyerekes trapp a kies futtatón.
Minden, ami szándékos – ormótlan és elnagyolt.
Csak a félrehallások érthetőek igazán,
a félreértésekből születnek lépések.
Toporog a szívem. Jó volna félreérteni.
 
Ez már a Gilles-völgye, ahol
súlyos kezek csüngenek esetlenül
vaskos fehér combokon kívül.
 
Az esendőség állandó felmutatása –
hogy azt a filigrán kis hálózatot,
azt a tévedésekből tökéletessé szövődött csodát,
ami a lelket tartja bennünk,
megóvjuk mindentől.
 
Bizalmába fogad a tökély, kifejti magát:
hibáin keresztül a szimmetriát.
A törzs nélküli királyfőkön csak csonk az orr,
de a szemek sarkában leheletnyi finom
legyezőívben szarkalábak,
a száj sarkában roppant félmosoly.
Vörös mezőn aranyvirágok,
a levelek tövében ezüstnyulak.
Mint egy kitűző, úgy különül el
tárgyától, amelyet önmagán visel
az ámulat.
 
Megfigyeléseid pontatlanok.
Összekaszabolod
az eléd terített finom anyagot.
Nem látod a mintát,
a séta rejtett nyitját.
Széthullt térképedet
összeölti majd az emlékezés
vagy a képzelet.
 
                        *
 
A föld alatti fényes birodalom – zenéből a falak.
Ott állsz, kitisztultan,
arra vágyva, hogy az űr betöltsön.
Egy hátad mögötti alibivel
szemmel tartom gyanútlan arcodat.
 
A lakatoktól súlyos híd előtt
egy férfi megcsókol egy fiút.
Az ólmos ég,
mint egyetlen, nagy sörét,
átüti kettejük szívét.
 
Állunk a fehér szavakon, és nem lesz szavas a cipőnk.
Ez a folyam is igazi, noha nem tudtuk, hogy létezhet ilyen.
Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés.
Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt.
De ez mindenképpen lehetetlen.
 
                        *
 
Nyílnak-e még a jégvirágok a homlokzatok feliratán?
Csemegéznek-e még a rigók a festőszobor mellkasán?
Tartja-e magát a meleg szobánkban, mely most már a tiéd egészen?
Mozgólépcső fut bennem egész nap, hogy téged utolérjen.
 
                        *
 
Mert ott minden úgy volt, ahogy a létezés egyszerű öröme megkívánja.
Az utcákon emberek,
a tereken gyermekek,
a termekben szellemek,
a réteken fellegek árnya,
öregek tekintete az égen.
Behatolás a miniatúrákba.
 
A derengő székről tudom már: helyem hajnalodik az ablak alatt.
 
Napok – átlátszó rétegek.
A pikkelyekről éj pereg.
Mintha hidegvízben tisztálták volna ki.
Félek elfelejteni.
Ami elmúlt tőlem, térkép maradt,
összehajtogatva kabátom alatt.
 
A piros kör a város szívében:
Vous êtes ici. /vagy csak hiszi/
Ott: voltam.
Itt vagyok, c’est fini.
 

Lőnhárt Melinda
Rózsaujjú hajnal

 
Tudod, a rózsaujjú Hajnal

is egy szajha,

de néha mégis rádtalál,
látja Párizst, és benne téged.

Kétélű kardvirág a július,
elgurult aranyalma a nyár.
Hány születés és hány halál,
amíg a szó, a sebészkés,
a kindzsál felszeletel,
szíven talál.


 
Vesztergom Andrea
Az álomfogó
 

Álomfogó lebben a kilincsen,
az árnyak teste elnyúlt, úgy merül:
az alkonyra szederszínt terítsen
az éj, s lélegzik lustán, emberül.

Fény most ne legyen. Elég a bája:
játsszon a sötét, amint itt leül,
ne olvasszuk el, mert hátha fájna,
s a hiánya húzna kellemetlenül.

A hold még kifli. Pár nap és kalács,
s a láthatatlan felhő ráharap,
fodros testének szinte csak falás,
csalóka hold, de mindig vártalak.

Az árnyak még egyre kergetőznek,
szórakoztatóan szürreális,
lehetnek erdők, szép szemű őzek
és városok: Orléans vagy Párizs,

a Szajna partján mindig él az éj,
fruskák nevetnek, talán úgy öten,
hangjukból felfakad a szenvedély,
amint a vízbe kiáltják: zsötem,

s kacagva billegnek tovább várván,
a folyó vajon mit felel nekik,
mert szívükben, mint amolyan zárvány,
mindnek egy-egy titkos arc rejtezik.

A szél átkarol. Furcsa lendület,
mellyel a szürreálból átemel,
de meghagy minden villanást, tüzet,
és végre most mosollyal alszom el...

Varga Melinda
szent Mihály útján a tél

 

Szent Mihály útján magára maradt a tél,
az ég párnás tenyeréből csepeg a hideg,
a dér márvány ujja hozzád ér, beleremegsz.
Szajna partján vacogó könyvárusok,
ingük alatt szív helyett kövek.

Grandiózus terek, beszélő történelem,
fürdőszobai vad szeretkezés,
repülőtér, ahol örömtől remegett a lábad,
majd két és fél óra visszaút az ég tenyerén,
amikor gleccserré dagadt benned a sírás.

A párizsi utcákon bolond szél szalad,  
betér melegedni a Café de Flore-ba,
kávét s vörösbort rendel,
de a pincér nem veszi észre,
az emlékeket nem szolgálják ki,
és nem ülnek le velük csevegni,
akár a történelem, mozdulatlanul állnak,
szobor is lehetne belőlük az Eiffel-torony mellett
vagy apró szuvenír a meghitt Sacré-Coeurből.

Szent Mihály útján a tél levetkezett,
azon tűnődik, elfelejted-e az ölelést,
ami gyorsabban utazott feléd, mint a fény.
A szív katedrálisa ma zárva, tatarozzák,
nem tudni, mikor  lesz újra látogatható.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.