Jelige: Múzsa – Idő

Újév napján felhívtam Johny barátomat. Régen gyakrabban tartottuk a kapcsolatot, ifjakként közös álmokat dédelgettünk, de a hétköznapok nyűgei valahogy megritkították ezeket a beszélgetéseket. Csak amióta felfedeztük a VIBER-t, kezdtünk újra hosszabb, tartalmasabb diskurzusba. Én erőltettem. Nekem volt fontos. És nem magam miatt. (Egy másik barátom megszakított minden kapcsolatot a régi ismerőseivel, kollegáival sőt, a családjával is, mert elege lett abból, hogy mindig csak ő keresi őket. Próbáltam vele megértetni, hogy ezzel a hozzáállással vénségére magányos lesz, de makacs maradt. Én nem tudok ilyen lenni. Ha máskor nem, hát karácsonykor, vagy újév napján rácsörgök az ismerőseimre, hogy halljak felőlük, függetlenül attól, hogy ők megteszik-e ugyanezt értem. Engem érdekel, mi van velük.)

Johny egy kallódó zseni. Nem a meg nem értett fajtából, hanem aki maga nincs tisztában önnön zsenialitásával. Ontja magából a sztorikat. Mármint ontaná, ha egyszer venné a fáradtságot és nekiállna az írásnak. Nem olyan nyögvenyelősen szüli őket, mint én, hosszú órákat gondolkodva, ezerszer átírva ugyanazt, hanem ösztönből, zsigerből fogalmaz. (Írt egy 700 oldalas regényt! Ha nekem két életem lenne, talán akkor sem tudnék összehozni egy ilyen terjedelmű kötetet.) Ezért csesztettem időről-időre, évről évre. Az élet elszáll felettünk könyörtelenül, és mindaz, aminek ma, élete teljében még birtokában van, holnapra elvész. Senki nem írhatja meg helyette azt, amit ő nem vet papírra.

Folyton az idővel mentegetőzött. Mármint, annak hiányával. Egy családfenntartó, hivatalban dolgozó embernek, miután letudja napi kötelességeit előbb a munkahelyén, majd otthon, már nincs energiája a hobbijára. Mire regenerálódna bugyuta filmeket, sorozatokat bambulva, addigra meg ideje nem marad magával foglalkozni. „Ha csak tíz évet visszakaphatnék az életemből!”, sopánkodott. „Tíz aktív évet…” Rám ezért irigykedett. Amiért a világ minden ideje az enyém. Szellemi szabadfoglalkozású egyéni vállalkozóként a magam ura vagyok, nincs családom, nem gyűjtöttem össze vagyontárgyakat, se lakásom, se kocsim… Másom sincs, mint végtelen időm, amivel azt kezdhetek, amit akarok. (Chuck Norrishoz hasonlóan én is elszámoltam végtelenig. Kétszer.)

Tudják, mivel töltöttem az ünnepeket? A Plants vs. Zombies 2-t nyomtam. Már végigjátszottam, de idegesített, hogy nem nyílik meg az utolsó pálya és az istennek nem jöttem rá a nyitjára. Mi a titka? Összegyűjtöttem mindent, amit lehetett, birtokomban van a kulcs, amivel beléphetnék az új világba, végigvittem az „endless” pályákat a tizenötödik szintekig, mert az elsőn ott oldott fel egy addig rejtett képességet, de… Semmi. Hát újra végigjátszottam. Elölről. Hátha… Karácsony és szilveszter között napi 16 órában zombik seregeit irtottam kukoricákkal és káposztákkal hasztalan, mert ezzel sem jutottam közelebb a megoldáshoz. A kérdőjeles pálya továbbra is kérdőjeles maradt. Ó, hogy az a…

Mindig tisztességesen játszottam, sosem csaltam „GOD”, vagy egyéb módokkal, büszke voltam rá, hogy képes vagyok megoldani az ügyességi és logikai feladványokat, egyszer nem kértem segítséget… Mostanáig. Ezúttal felmentem a netre és utánajártam, hogyan lehet megnyitni azt a zárolt, ismeretlen világot. Mondanom sem kell, nem én voltam az egyedüli, aki ezzel a problémával küzdött, így kérdésemre hamar választ kaptam. Kiderült, a játék folyamatos fejlesztés alatt áll, ahogy elkészül egy újabb pálya, azonnal elérhetővé válik a következő frissítéssel, addig csupán egy kérdőjel jelöli… Így szabadult fel megint egy kis időm és foglalkozhatom újra azzal, amivel akarok. Felhívtam Johnyt.

Természetesen nem mondtam el neki, hogy én mivel lopom a napot, helyette megvitattunk film- és könyvélményeket. Olyan témákat, amelyek elterelik a figyelmét a hétköznapi gondjairól, témákat, amelyek lelkesítik és talán megihletik. Hogy ha ő írta volna ezeket a történeteket, mit és hogyan oldott volna meg másképp. Kapva kaptam az alkalmon: „uccu neki! lássuk! mire vársz?”, bíztattam, amire nyomban „ó, ha visszakaphatnék tíz elvesztegetett évet az életemből…” Egy hirtelen ötlettől vezérelve – az emberek sosem látják tisztán a saját problémáikat, ehhez egy kívülálló szeme kell – azt válaszoltam, „barátom, én megadom neked, amire vágysz”, s azzal csettintettem, majd „íme, ott áll előtted a tíz elvesztegetett év!”, mondtam. Hallottam a hangján, hogy nem kap szikrát, kellett egy kis idő, míg újra fel tudta venni a beszélgetés fonalát.

Talán hülyén hangzik, de jó ideje úgy létezem a világban, hogy csupán "múzsálkodom". Saját lustaságomat és dologtalanságomat arra használom, hogy másokat inspiráljak. És mi ennek a legjobb módja? Művészeti iskolákban, művészpalántáknak modellkedem ürügyet szolgáltatva az alkotásaikhoz. Mozdulatlanul ücsörgök, többnyire pucéran, és bámulok ki a fejemből. Így teszek szert a végtelen időre! Amiben vagy olvasgatok, vagy elvagyok a gondolataimmal. Mondhatnám: meditálok. És elhihetik, 25 év meditálásával lassan eljutottam a megvilágosodáshoz. Mi a létezés értelme? A létezés maga. Ezzel rajtunk kívül minden élőlény tisztában van a Földön. (A macskák különösen!) És mi a boldogság kulcsa? Ha mindenki azzal foglakozhat, amihez a legjobban ért. (A macskák például dorombolva hántolják a bútorokat, ehhez nagyon jól értenek. Bár az én Xénám inkább a kupakokért van oda. Épp most hozott egyet, és itt nyávog a fülembe, hogy dobáljam neki. Míg fajtársai a szövetek szaggatásában lelik érthetetlen örömüket, ő attól a legboldogabb, ha műanyag kupakokért szaladgálhat – csakis rózsaszínért! –, hogy visszahozhassa azokat. Szerintem egy kutya reinkarnálódott benne. Csóválja a farkát, liheg, és pont úgy "tutul", ha valamivel elégedetlen.)

Ma benézek a fiókomba, és mit látok? Johny írt:

„Barátom!

A tegnapi (újévi) beszélgetésünk igen nagy hatással volt rám…

…Arra jutottam, hogy írnom kell, és arra is, hogy MOST kell írnom.

A felismerést egy újabb követte: az írást az alapoktól kell kezdeni, ahogyan házat építeni sem a tetővel kezdünk.

Megszületett az ötpercesek gondolata. Mellékelem az elsőt. Vedd ezt felhívásnak, és inspirációs ujjgyakorlatnak.

Következő az első feladat:

Egyetlen szót kapsz tőlem feladat gyanánt. A kapott szóból alkotnod kell egy "ötperces" novellát! A terjedelem kötött: max. 6000 karakter (szóközök nélkül), vagy ha úgy jobban tetszik két a4-es oldal (nem, ne trükközzünk a betűmérettel, meg a sorközökkel, margókkal, tessék betartani a megkötést!). A stílus, és a forma szabadon választott.

A feladat (könnyűt választottam): IDŐ

Várom válaszod, te múzsa, te!”

Idő… ízlelgetem a szót, és jut eszembe róla rögtön, hogy az idő és a tér összekapcsolódó fogalmak. „Minél szebb az idő, annál többen tartózkodnak a téren”, vihog az agyamban lapuló infantilizmó. :)

Idő… „A megfigyelt rendszer entrópiájának növekedéseként a múltból a jelenen keresztül a jövőbe való haladást írja le”, mondja a racionális énem.

Idő… „Számunkra méretre szabott. Mi nemhogy lógna rajtunk, szorít”, mereng bennem a költő.

Mi a francot kezdjek ezzel?