Jelige: Művelet – Ctrl-Alt-Del

A macskánk mindig is fura dolgokat művelt. Nem olyasmikre gondolok, hogy éjszakánként kihúzkodja a fiókokat, kibányássza a tartalmukat, és befészkeli magát a mélyükre, hogy sokszor úgy bámul egy pontot a falon, mintha lenne ott valami, a frászt hozva ránk, vagy ha nem a szájízének megfelelő tápot kap, akkor azt épp úgy próbálja eltüntetni, mint amikor a piszkát ássa el, így adva a tudtunkra a véleményét… Nem. A mi kis drágánk a számítógéppel ápol különös viszonyt. Pontosabban a billentyűzettel.

Azt mondják, a macskák magányos lények, nem igénylik az ember társaságát, de Mirandánk előszeretettel lóg ott, ahol én vagyok. A számítógép előtt. Elfekszik a klaviatúra mögött, és bámul. Nem én érdeklem, hanem az egér és a hozzá tartozó zsinór mozgása, az ujjaim játéka, a billentyűk kattogása… Ha odakap, nyit egy új ablakot, tálcára tesz dolgokat, vagy leokéz valamit, ha meg nyújtózkodik, azzal keres, frissít, vagy készít egy Print Screen-t. Jó esetben. Ha ugyanis gondol egyet és hirtelen felpattan – mert hazajött a kedvesem –, Alt+F4-el mentés nélkül bezárja a programot, amin addig dolgoztam, Control+V-vel beilleszti a korábban átmásolt filmet egy Word dokumentumba, amitől egy pillanat alatt lerohad a rendszer, de simán nyom egy Shift+Delete-et is, amivel azonnal, visszavonhatatlanul és végérvényesen töröl bármit a Winchesterről. Higgyék el, a macskáknak nem okoz gondot a Ctrl-Alt-Del gombkombináció, és ehhez csak három végtagjukat használják.

A legfurább, amikor olyan karaktereket és funkciókat hoz elő különböző billentyűparancsokkal, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Például szövegszerkesztésnél rengeteg gondom akadt az oldalszámozással, ha elhagytam az automatikus formázást. Az oldalak utolsó sora, ahol a mondat a következő oldalon folytatódott, leenterezve elvesztette a sorkizárt formát. Ezt sokáig úgy orvosoltam, hogy a szavak közti szóközök betűméretét állítgatva nyújtottam a sort, míg el nem értem a kívánt hosszt a margó széléig, aztán egyszer Mircsi lezongorázott egy olyan kódot, amivel egyből sorkizárttá tette a szöveget. Nem hittem a szememnek. „Mit nyomtál meg?” – akartam tudni, ám… Az utolsó lépésnél csak "Beírás" szerepelt. Előhívva a karakterjeleket, egy kis balra le nyilat láttam, amit kijelölve másolhattam, beilleszthettem – tehát megoldódott a probléma –, de hiába kerestem rá A Microsoft Office Word billentyűparancsai support alatt, erről semmit nem találtam.

Máskor filmet néztünk. Kivezettem a videojelet, hogy mégse a dolgozóban, a monitor előtt kuporogjunk, hanem a hálóban, ágyban fekve élvezhessük párommal a Flashforward epizódjait. A legizgalmasabb résznél hirtelen ugrálni kezdett a kép, majd tótágast állt a jelenet… Gyanakodhattam volna codec hibára, vagy hogy sérült a fájl a feltöltésnél, de Mircsit látva a klaviatúra mellet, ahogy a mancsát nyalogatja, rögtön tudtam, hogy ő a ludas. Lenyomott egy olyan gombkombinációt, amivel vízszintesen tükrözte a lejátszó képét. Nem tudtam rájönni, hogyan. A legtöbb galibát megoldotta a program újraindítása, vagy az alapértelmezett beállítások visszaállítása, máskor azonban csak egy reset segített.

Egy nap aztán arra mentem haza az edzésből, hogy kedvesem lelépett. Mármint… Ezt ott és akkor még nem tudtam, csak a hűlt helyét találtam. Próbáltam elérni telefonon, de nem vette fel, csupán üzenetben reagált: „SZEMÉT!!!” Értetlenül álltam a dolog előtt, el nem tudtam képzelni, mi baja, amit válaszom is tükrözött: ?!. „Megtaláltam a felvételeketek” – jött azonnal a feldúlt zagyvaság. Miféle felvételek? Kiről? Hol? Első gondolatom az volt, hogy biztos valamely exemmel készült közös fényképen húzta fel magát, amiben nem láttam logikát, mivel róluk egyrészt tudott, másrészt messze a digitális kor előtt születtek, nem húrcibáltam magammal őket, ott pihennek a szüleimnél egy szekrényben, valami doboz mélyén… ?! – küldtem újfent a korábbi döbbent értetlenség karaktereit az éterbe, amire „felesleges a hülyét játszanod. Láttalak a gépen!”, érkezett a felelet.

A gép a számítógép, természetesen. Nem kellett keresnem, elsőre megtaláltam az ominózus felvételt a legutóbb megnyitott dokumentumok közt. Egy kétperces video fájlt… A szobában készült, a monitorra szerelt USB kamerával, nagyon rossz fényviszonyok mellett, ám így is tisztán kivehető volt, hogy szemben a kanapén, egy pucér nő lovagol valakin. És a karcsú test egyértelműen jelezte, hogy bizony nem a barátnőm… Hogy ki a szerencsés csődör, az nem látszott a nő takarásában, leginkább mégis Miranda zavarta a látványt, aki végignézte a műsort, mert a feje töltötte ki a kép alsó traktusát. Világos volt, hogy ő indította el a kameravezérlő programot, majd az időzített rögzítést valami billentyűparanccsal, a felvételen azonban nem én szerepeltem. Ezt tudtam. Az adatok tanúsága szerint a video hónapokkal korábban készült. Igyekeztem felidézni a dátumot, hogy vajon milyen apropóból, merre járhattunk akkor, s ezalatt mely haveromnak adhattam kölcsön a kérót – ez tűnt az egyetlen racionális magyarázatnak a számomra –, de sehogy sem jutottam közelebb a megoldáshoz, mert nem tudtam felidézni ilyet.

Kedvesem felindultságában hazaköltözött az anyjához. Hiába magyarázkodtam mailben, vagy üzentem, hallani sem akart felőlem, csak hetek múltán, Skype-on sikerült felvennem vele a kapcsolatot. Ijesztően nézett ki. Fakó bőr, beesett arc, karikás szemek…

– Figyelj, ugye tudod, hogy ennek semmi értelme – kezdtem a mondandómba. – Nem tudnálak megcsalni, hiszen szeretlek…

– Hogy tehetted? – eredtek el a könnyei. – Hogy tehetted, te utolsó, mocskos szemét! – üvöltött rám. – Azóta se nappalom, se éjjelem, csak hányok és fosok… Nézd meg, mit műveltél velem! – hajolt közelebb. – Jól nézz meg, mert utoljára látsz!

Váratlanul Miranda szaladt be a hangjára, és ugrott fel nyávogva az asztalra végigtrappogva a billentyűzeten… Mire elkaptam onnan, párom eltűnt a monitorról. Úgy hagyott ott, hogy ki se lépett. Csak bámultam döbbenten az üres szobát, és nem akartam elhinni, ami történik. Ahogy azt sem, amikor másnap a szülei keresték rajtam. Merthogy lelépett otthonról, és azóta senki nem látta. Két napra rá meg már a rendőrség faggatott, hogy mit tudok az esetről…

Hogy mit tudok?

Egyik este megint a computert buzeráltam, mert Mircsi újfent lerohasztotta nekem. Ezúttal komolyabb volt a probléma, drasztikusabb megoldást kellett választanom. Éppen a művelet sikerességét ellenőriztem, amikor kedvesem hívott az automatikusan induló skype-on. Elgyötörten, csont soványan, kisírt szemekkel…

– Jézusom, mi történ? – faggattam egyből. – Hol voltál?

– Nem tudom… – hüppögte. – Anya szerint eltűntem, de… Ez lehetetlen! Én… Itt voltam… Nem értem… Mi történik velem?

Azonnal leesett. A művelet!

– Gyere haza – kérleltem. – Mutatok valamit…

Aznap éjjel úgy szeretkeztünk, ahogy soha előtte. Azaz… Ahogy a felvételen láttuk, amit Mircsi rögzített. Rólunk.

Azóta nem Skype-olunk. Nem azért, mert félnénk a jövőt látni, hanem mert nem szeretnénk, ha más macskája újra kitörölné valamelyikünket a valóságból.

Mert nem biztos, hogy akkor is visszahoz majd bennünket egy rendszer-visszaállítás…