Jelige: Első mondatok – A test tövise

Sok jó első mondat volna. Csak erre tudok gondolni, miközben nézem magamat a tükörben. Sápadt vagyok, arcomon viselem az egész heti fáradtságot. A pirosítóért nyúlok, amit nagy ecsettel viszek fel, próbálom az életteliségnek legalább a látszatát kelteni.

2019. március 21., péntek van. Az időjárás-jelentésben olvastam, hogy ma a nappal és az éjszaka az egész Földön egyenlő hosszúságú. A legmagasabb nappali hőmérséklet 13 és 18 fok között várható, élénk légmozgással. Este telihold lesz. Az óraátállítás csak a jövő héten esedékes, így ma még korán sötétedik, de alkonyatkor már érezhető kissé az édeskés akácillat. Dunát lehet jó első mondattal rekeszteni? Ezt kérdezem magamtól, és arra gondolok, hogy az időjárásról nem lehet beszélni, annál nincs kínosabb. A Duna vízállása tavaly ősszel rekordalacsony volt, Budapesten 43-44 centiméterre csökkent a vízszint, és a teherhajók közlekedését megtiltották. Az elrekesztés lehetőségeiről nem volt szó.

Ma este P.-vel találkozom. Évek óta nem láttam, ezért nem tudom, hogy mit fogunk mondani egymásnak. Csak az első mondatot nehéz megtalálni, el kell mozdítani a helyéről a hallgatást és minden rendben lesz, ezzel bíztatom magam. Valamikor 2010 őszén találkoztam először P.-vel. Abban az évben nagyon forró, száraz nyár volt, szeptember végi vénasszonyok nyarával. Az október hozta el a hűvös, esős, szeles, és ködös időt. Már nem emlékszem, pontosan mikor ismerkedtünk meg, melyik őszi estén, vagy mi volt az első mondat, amit váltottunk egymással, pedig általában jó a memóriám, szinte mindent első hallásra megjegyzek. P. olyan férfi benyomását keltette, mint aki sosem szakadt el véglegesen ettől vagy attól az életkorától. Egyszerre volt férfi, kamasz és gyermek, habár néhány évvel idősebb volt nálam. És szépfiú volt. Valami titokzatosság volt benne, amit meg akartam fejteni.

P.-vel a Tinderen akadtam újra össze. Nem hiszek a társkereső oldalakban, mert csak a személyes benyomásban bízom. A Tindert két barátnőm töltötte le a telefonomra, amíg én a kocsmában a pultnál egy újabb kör fröccsöt rendeltem. A lányok cinkos somolygását csak másnap délután értettem meg, az első ismeretlen értesítés hangját hallva. Szerettem volna letörölni az alkalmazást, de kaptam a lányoktól egy üzenetet: HARMINC ALATTI SZINGLIKNEK KÖTELEZŐ, LÉGYSZI NE TÖRÖLD!!! Megmosolyogtattak. Eddig csak lagymatag szerelmeim voltak, hát miért ne. A lányokkal egyidősek voltunk. G. huszonhét éves korára túl volt egy vagyonközösség megszüntetésen, az exe elvitt mindent, ami csak mozdítható, az ülőgarnitúrát, az étkező asztalt székekkel, a késkészletet és az evőeszközöket. G. egy napon az ürességtől félig tátongó lakásba tért haza. R. néha randizott, néha nem, néha összejött valakivel, néha szakított. Élete legrosszabb randiját is a Tindernek köszönhette, mégis hitt az alkalmazásban, és nem adta fel, hogy ott találjon rá az igazi.

Csak néhány üzenetet váltottunk, és megbeszéltük, hogy megiszunk valamit. Sört vagy bort. Közel lakom a belvároshoz, alig tíz perc villamossal, sietnem nem kell. Válogatok a rúzsaim között, van vörös, bordó, lila, narancspiros, barna, és két halványabb rózsaszín. Egyiket sem érzem az alkalomhoz illőnek. Közben egy barátom Youtube-csatornáját hallgatom. Szereti David Bowie-t, de a kedvenc lemeze a Cure-tól a Disintegration. Tizenöt évvel idősebb nálam. Folyton azon nevetünk, hogy a lemez 1989-ben jelent meg, én abban az évben születtem. Túl későn, jegyzem meg minden alkalommal, és ő erre azt válaszolja, te csitri.

Farmert húzok fel. Zs., aki az irodában mellettem ül, megkérdezte, hová megyek munka után. Hát, tudod… Van egy férfi, vallottam be, és ezután addig nevettünk, amíg azt nem mondta, hogy jó, de ne szoknyában menj. A bal térdemen egy nagy zúzódás éktelenkedik, munkahelyi balesetben szereztem. Megbotlottam és ráestem a kisebbik páncélszekrényre. Már négynapos folt, mégis reménytelenül sötétlila. Csípni kezd, ahogy az erős szövet összehúzza a bőrt. A test az, ami emlékezik, nem a lélek. Mikor P. először fogta meg a kezemet, végigsimítottam a hüvelykujja alatti dombocskát. Ez tetszett benne a legjobban. Akkoriban P. egy lánynál lakott, akinek nem emlékszem a nevére. A lánynak volt egy macskája, de abban az időben se a lány, se a macskája nem voltak ott. Tüzetesen átnéztem a lakást, de a macskának egy szőrszálát se találtam. Külföldre költöztek, valahová Dél-Amerikába. Macska híján egyedül a könyvespolcot találtam érdekesnek. Ennek a lánynak nagyon sok könyve volt, amiket az ösztöndíjából vásárolt meg, antikváriumokból és utazó ügynököktől szerzett be. Azon az estén, amit ott töltöttem, az Ulyssest olvastam, és P. álmában úgy szorított magához, hogy azt éreztem, reggelre megfulladok. Úgy tűnt, mégsem hagyott rajtam semmilyen nyomot.

Mindössze négy megálló az út. Ahogy felszállok a villamosra, valami furcsa érzés fog el, régen nem éreztem már. Zsibbasztó, vándorfájdalom. A testem tövise. Aznap este, amikor P.-t utoljára láttam, egy barátnőmnél aludtam, aki szerb. Lefekvéshez házi pálinkát hozott, reggelire török kávét főzött és virágot tűzött a hajamba, hogy ne legyek szomorú. Akkor éreztem először a minden végtagomat bejáró fájdalmat. Tövisként adatott, hogy gyötörjön. Néha szúrt, néha karistolt, máskor meg csak kevéssé sajgott. Sokáig hordtam magamban, míg egy nap megszűnt zsibongani.

P. semmit sem változott. A leghangsúlyosabb vonása a határozott arcéle. Talán túlzottan is határozott. Nem ismerek senkit rajta kívül, akinek ilyen metszésű arca van. Anyám szerint az én vonásaim nagyrészt az ő vonásai, főleg akkor hasonlítok rá, ha csípőre teszem a kezemet. Nemrég adott egy fényképet, amin ő van, trapéznadrágban, pólóban, csípőre tett kézzel. Visszaköszönök magamnak a hetvenes évekből. Ezután egy másik fényképet nyújtott: ezen apám látható, egy haverjával, fecskében, csípőre tett kézzel, mögöttük a Balaton, a víz kristálytiszta. Ez is én vagyok. Jobb kezemben az anyám, bal kezemben az apám, én meg mindkettőjük tökéletes másolata vagyok. De kire hasonlít a testvérem?

Egyik helyről megyünk át a másikra, valamiért P.-nek egyik sem tetszik. Engem nem izgat, hogy hová ülünk le, úgysem a környezetre vagyok kíváncsi, hanem rá. Nem érdekel a fal színe, a csempe a söntésben, a kiszolgálás, az árak vagy a dizájn. A bulinegyedben ma este minden zsúfolásig telt. Végre leülünk valahol, és beszélgetni kezdünk. Elmesélem neki, hogy befejeztem az egyetemet. A szakdolgozatomat a Kádár-korból írtam, de nem tanultam tovább. Pályaelhagyó lettem. Irodában dolgozom reggel nyolctól délután ötig, szigorúan harminc perc ebédszünettel. Esténként szakkönyveket olvasok, és néha írok egy recenziót egy folyóiratba, ami társadalomtörténettel foglalkozik. Elárulom neki, hogy szeretnék majd megpályázni egy phd-ösztöndíjat, noha a fizetésem most is olyan kevés, hogy a lakbér kifizetése után nem igazán van mit beosztani a hónapra. Ezután ő is mesél, elmondja, hogy merre járt az elmúlt években, hová utazott és milyen emberekkel találkozott, és azt is, hogy most mivel foglalkozik. Budapesten él. Így mondja, Budapest, és tetszik, hogy nem pars pro toto beszél, mert a legtöbb ismerősöm csak azt szokta mondani, hogy Pest. Mindig is imponált az, hogy vidéki, mint én, de a városban jobban szeret létezni. Vidéken lassan telik az idő, mondogatja a testvérem, miközben kisétálunk a temetőbe apánk sírjához. A temetőben katolikusok, reformátusok és baptisták külön helyre temetkeznek. Apám sírja közel van egy nagy hársfához, amin rendszeresen csörögnek a szarkák és épp odalátni a zsidó temetőre is. A zsidó temető csak néhány éve járható be újra. Évtizedekig belepték a gallyak, bokrok, mindenféle hajtások, kacsok és kusza ágakat hozó növények, míg valaki az egészet kivágta. Körülbelül huszonöt sírkő látta meg újra a napvilágot. Azóta se jár oda senki. Nem maradt, aki gondozza.

P. szinte mindennap az éjszakát járja, próbál ismerkedni, és csak az első mondat az, amit igazán nehéz kinyögnie. Nem találok jó első mondatokat, mondja, mire én csak arra tudok gondolni, hogy kutya nehéz dolog úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot. A végtagjaim zsibbadni kezdenek, P. azt mondja, hogy szép vagyok, én meg erre nem mondok semmit, mert a mama jut eszembe. A mama fiatalkorában a legszebb lány volt a faluban. Olyan szép volt, hogy egyszer a leggazdagabb fiútól kapott egy szál virágot. Én nem szeretnék szép lenni, csak kedves, és megállapodni valaki mellett, aki ugyanazt szeretné, mint én. P. közben tovább beszél arról, hogy milyen nehéz megszólítani a másikat, a töviseim meg igyekeznek új éleket növeszteni magukon.

Amikor kiürül a poharunk, a mondanivalónk is elfogy. Nincs újabb kör, mert nem találunk szavakat. P. elköszön és valami olyasmit zagyvál, hogy még biztosan összefutunk valahol. Az Astoria felé indulok gyalog, a metrópótló buszmegállója pár perc sétára van. Alig észlelem az embereket magam körül. Mind külföldi és hangos, ordibálnak egymásnak, meglöknek a vállukkal, de én oda se figyelek. Ma este nyoma sincs akácillatnak. A buszra várva a megállóval szemközti épületet bámulom, a nagy molinón friss reklám lengedez. Ultraerős fájdalomcsillapító, ha nyilall, ha éget, ha kínoz. Mosolyognom kell. Mert akármilyen tövis adatott az én testembe, csak a test az, ami emlékezik rá, de nem a lélek.