Olívia csalódottan méregette meztelen hasonmását a gardróbszekrény széles tükrében. Szemöldökei közé mély barázdát szántott az elégedetlenség. Fintorogva csippentette ujjai közé a hasán feszülő bőrt, majd egy keserű sóhaj kíséretében hátulról is szemügyre vette a testét.

− Katasztrófa, egyszerűen katasztrófa! Mintha egyben lenyeltem volna a Mikulást! – sopánkodott.

− Butaságokat beszélsz Kincsem, hiszen gyönyörű vagy! – próbálta Balázs megvigasztalni a sírás szélén álló kedvesét.

− Egy frászt. Gusztustalan, kövér, mohó jószág vagyok. Miért hagytad, hogy megegyem az utolsó diós bejglit? – kérdezte szikrázó szemmel Olívia.

− Mert tudom, hogy szereted – mentegetőzött a férfi. Tudta, hogy pengeélen táncol. Ha kedvese súlyáról volt szó, egyetlen rosszul megfogalmazott mondat is tragédiához vezethetett. A nő válasz helyett, csak rosszallóan összevonta a szemöldökét. Balázs elrebeget magában egy hálaimát, amiért ennyivel megúszta.

Négy éve ismerte és szerette Olíviát, pont olyan elragadónak találta most is, mint amikor először megpillantotta a könyvesboltban. Egyszerű fehér trikót viselt egy szűk farmernadrággal és piros tornacipővel. Éppen egy Lukjanyenko könyvért ácsingózott, amit túl magasra tettek az ő alacsony termetéhez képest. Balázs azonnal lecsapott a lehetőségre, és nem létező fehér lován a könyvespolchoz vágtatott, hogy leemelje bajbajutott hölgyének az Utolsó őrséget. A nő barna őzikeszemei és pajkos mosolya azonnal rabul ejtették. „Hát még az a formás hátsó” – nosztalgiázott mosolyogva a férfi, miközben elpakolta a karácsonyi ebéd maradékát.

Olívia épp csak összekoszolta a tányérját egy kis halászlével és túrós csuszával. Annak a bizonyos bűnös bejglinek is meghagyta legalább a felét. Balázs rosszallóan csóválta a fejét. Aggódott a menyasszonyáért, aki mostanában alig evett. A fejébe vette, hogy elhízott, pedig a férfi ennek semmi látható jelét nem tapasztalta. A tenyere ugyanúgy simult rá karcsú derekára, óvatosan ölelte magához, mint egy törékeny porcelánbabát, és amikor felemelte ugyanolyan könnyűnek érezte, mint korábban. Olívia azonban elégedetlen és boldogtalan volt. Ennek legközelebb másnap reggel adott hangot, amikor kétségbeesetten rontott be a hálószobába. Balázs épp csak magához tért, a nő sírásra görbülő szája, és kétségbeesett tekintete halálra rémítette.

− Valami baj van? Mi a baj? – kérdezte pityergő menyasszonyát.

− A mérleg. Nagyon meggonoszodott ma reggelre – felelte remegő hangon Olívia.

− Egy szavadba kerül, és kihajítom! – ajánlkozott Balázs. A nő a párnák közé vetette magát, és onnan szipogott tovább.

− Nem a mérleg hibája, hogy kövér vagyok.

− Dehogy vagy kövér – mondta a férfi kissé élesebb hangon, mert ezt a beszélgetést már számtalanszor végigzongorázták. – Valamiért bebeszéled magadnak, hogy az vagy, de ez nem igaz.

− Hogy beszélném be, 52,9 kilót mutatott a mérleg, én ötven kiló vagyok. Ezek tények, ezt nem lehet félremagyarázni – erősködött a nő.

− Ez egy közönséges fürdőszobai mérleg, még csak nem is a legdrágább fajta, arra nem gondoltál, hogy esetleg téved?

− És téved a tükör is, meg tévednek a nadrágok, amiket nem tudok becipzárazni?

− Tegyük fel, hogy igazad van, és felszedtél a télen kettő egész kilót, az olyan nagy tragédia lenne? – tette fel a kérdést Balázs, de kedvese reakcióját látva azonnal meg is bánta. Olívia a könnyeivel küszködve válaszolt.

− Hogy mondhatsz ilyet? Hogy lenne mindegy? Tudod ki legyintett, amikor felszedett két kilót? Tamás felesége, az Ági, és nézd meg most, minden este fut, meg tornázik, de már késő, akkora a segge, mint egy ifa fékdob. Én nem várom meg, hogy úgy nézzek ki, mint egy ogre. Inkább nem eszek egy falatot se!

− Enni kell! Különben legyengülsz és megbetegszel.

− Ha lefogyok, akkor megéri – közölte Olívia elszántan. Balázs nem bírta tovább cérnával, ledobta magáról a takarót, és kimasírozott a szobából.

− Azt csinálsz, amit akarsz. Felnőtt ember vagy, ha nem akarsz enni, valami képzelt baromság miatt, akkor nem eszel, de én nem hallgatom tovább ezt a hisztit – vetette oda az ajtóból.

Olívia magára maradt, sírva gubbasztott a paplan alatt. Nem elég, hogy meghízott, még Balázs is, akinek segíteni és támogatni kellene őt, kiabál vele. „Biztosan nem tart elég vonzónak” – gondolta kétségbeesve. „Nem hibáztatom. Kövér vagyok és csúnya, nincs mit szeretni rajtam.”

A következő napok szigorú diétával teltek. Olíva különböző, neten található kalkulátorok segítségével kiszámolta, hogy napi ezerötszáz kalóriát kell bevinnie ahhoz, hogy meglegyen a szükséges energiamennyiség, de a fogyás is elinduljon. Szomorúan tapasztalta, hogy ezt egy kolbászos pizzával és egy pohár kólával egy fél óra alatt el tudja intézni. Hanyagolni kezdte a kenyeret, a péksütiket, tésztákat, az édességet, és nagyjából mindent, amit szeretett. Néha napján megengedett magának egy-egy kakaós palacsintát, amit szörnyű bűntudat követett. A várt eredmény azonban elmaradt.

Balázs összerezzent, amikor becsapódott mellette az ajtó. Olívia fúriaként rontott be a nappaliba és levetette magát a kanapéra.

− Semmi, hetek óta koplalok, és semmi eredmény. Mintha beragadt volna a kijelző ötvenkettőnél – háborgott a nő.

− Már sokszor elmondtam, de elmondom még egyszer: nem vagy kövér. Nem tudom hová került az két kiló, mert nem látok rajtad semmi változást. És különben is, két kiló, az semmi.

− Két kiló a különbség az S-es és az M-es méret között. Tudod, mi az M? Medium, vagyis közepes, még két kiló és már L-es ruhákat hordasz, ami azt jelenti, hogy nagy. Érted? Nagy méret! − Az utolsó szavakat már szinte kiabálta.

− Nem értem, miért vagy ezen ennyire kiborulva, én is M-es méretet hordtam, amikor megismerkedtünk, most pedig L-eset. Én nem két kilót szedtem fel, hanem vagy tízet és mégsem hisztizek miatta.

Olívia nemtetszése jeléül horkantott egyet.

− Persze, mert neked könnyű. Te pasi vagy. Ha te felszedsz pár kilót, az emberek azt mondják mackós lettél, meg hogy jól tart az asszony. De ha egy nő kicsit kikerekedik, azt mondják: Nézd a tramplit, hogy elengedte magát!

− Na, ez azért nem igaz – ellenkezett Balázs, és igyekezett valami ellenpéldát találni. Sikertelenül.

− Nem? Férfiakról szóló cikkben olvastál már olyanokat, hogy az „Ötven az új harminc”? Ha te nem borotválkozol egy hétig, akkor macsó vagy, ha én nem borotválom le a lábam, akkor igénytelen. Neked elég, ha megvan a hajad, meg az összes fogad, máris főnyeremény vagy a többi kopasz, fogatlan, sörhasú negyvenes között.

− Oké, oké, te nyertél. Kettős mércével mérünk. A kettős mérce rossz, fuj! De te is tudod, hogy azért zúdítják rátok ezt a sok szarságot, mert ez iszonyatos üzlet. Ha minden nő elégedett lenne a külsejével, csődbe mennének a kozmetikai cégek, a plasztikai sebészek, meg az a sok sarlatánvállalat, akik fogyiteákat, meg fogyiporokat árulnak, meg fogyasztó szappant! Hallod, amit mondok, van fogyiszappan, és megveszik, mert elhiszik, hogy a zsírt le lehet mosni, mintha csak kosz volna. – Most már Balázs is felemelte a hangját, teljesen belelovalta magát a védőbeszédbe. – Ez a rengeteg vállalkozás a hülyeségetekből él, mert elhiszitek, hogy a narancsbőrnél rosszabb nem történhet veletek…

− Egek, a narancsbőrt, ne is emlegesd, olyan a combom, mint egy karfiolültetvény – vágott a férfi szavába Olívia.

− Te tényleg csak ennyit fogtál fel az egészből? Jól nézel ki, a rohadt életbe! Ha a szemednek nem is hiszel, higgy nekem. Hazudnék én neked? – kérdezte Balázs, már békülékenyebb hangon.

− Azt hiszem, nem – válaszolta a nő, miközben odalopta magát a férfi mellé, és fejét a mellkasára fektette.

Beszélgetés ide vagy oda, Olívia nem hagyott fel a koplalással, sőt reggelente tornázni, esténként pedig futni kezdett. Bármit is mondott a vőlegénye, ő továbbra is pocsékul érezte magát pohosnak vélt testében. Ha nem is egyik napról a másikra, de szép fokozatosan megmutatkozott az eredmény. Mire kitavaszodott, a mérleg egy szép kerek számmal örvendeztette meg Olíviát. A változás szemmel látható volt. A nő arccsontja és álla kihegyesedett, korábbi lapos hasa, most kissé befelé horpadt, és a combjai sem értek össze. A tükörkép azonban továbbra is elégedetlenül fintorgott vissza rá. Már nem látta magát kövérnek, mégsem volt elégedett. A bőre megfakult, a karjai mintha elvékonyodtak volna, egyáltalán nem találta magát szépnek. Hogy megnyugodjon, felpattant a mérlegre, majd mintha égetné a talpát, le is ugrott róla.

− Negyvennyolc – kiáltotta Balázsnak, aki éppen azon fáradozott, hogy felszerelje a konyhában a LED világítást. Ijedtében kiejtette a kezéből a csavarhúzót. Mire Olívia odaszaladt, már újra a kezében volt a szerszám. – Negyvennyolc, a mérleg negyvennyolc kilót mutatott – ismételgette elképedve.

− Ja, igen. Szólni akartam, hogy kicseréltem benne az elemet, és újra kalibráltam – mondta büszkén a férfi.

− Ez mit jelent?

− Azt, hogy most pontos, és hogy valószínűleg sose voltál több ötven kilónál. Örülhetsz, nem vagy elhízva.

− Tehát nem vagyok ötven kiló, csak negyvennyolc? – kérdezte kétségbeesetten a nő?

− Igen, de az jó nem? – tette fel a költői kérdést Balázs. Hiszen vékony vagy, szép vagy… Szeretlek – próbálkozott.

− Lecsórósodtam – jelentette ki Olívia megsemmisültem. – Egy gebe liba lettem, egy vállfa, aki gyerekruhákat hord.

Balázs értetlenül nézett végig szerelmén. Éppen olyan csinosnak látta, mint ötven vagy ötvenkét kilóval. Csak a szeméből tűnt el a pajkosság, és mosoly helyett egy apró ránc bujkált a szája szegletében. Boldogtalanságát látva a férfi szíve összefacsarodott. Tehetetlennek érezte magát. Igyekezett óvatosan fogalmazni, kerülve a „testkép zavar” meg a „beteg” kifejezéseket.

− Van egy ismerősöm, olyan életmód tanácsadó féle. Tudod, hogy ez mostanában milyen trendi. Tartozik nekem egy ingyenes alkalommal, mit szólnál, ha elmennénk hozzá?

­Olívia vállat vont.

− Felőlem – mondta, és keserűen kisétált a kis helyiségből.

Balázs aggodalmasan nézett utána. „Bárcsak nekem hinnél, és nem annak a sok baromságnak, amit a neten olvasol!” – gondolta.