Jelige: Kőszeghy Béla – Ötmilliós lány

A lányon látszott, hogy reggeli sminkjét tovább tartott elkészíteni, mint amennyi időt addig jószántából könyvek olvasására fordított. Egymást nem ismerve, elmentünk egymás mellett, miközben magamban hozzátettem: nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a megyeszékhelytől negyvenpercnyi vonatútra lévő faluban, az állomástól még jó húszperes gyaloglásra található kockaházukban a tankönyveken kívül soha sem bukkant fel kötött, nyomdaipari termék. Ha bármit is tudtam volna róla, talán megértően bólogatok, hogy a magát húsz év kitartó munkájával a negyvenedik születésnapja előtt koporsóba piáló apa, a titkolt pofonok között, alkalmi munkákból életben maradni próbáló anya, meg a két lusta testvér között, minták hiányában, már a középiskola napi látogatása is a rögvalósággal szembeni dacolás. Rosszkedvemet elkerülendő, inkább egyetlen percig sem töprengtem azon, miként juthatott túl a lány tizenegy osztályon anélkül, hogy egyetlen kötelezőolvasmányba belekezdett volna.

Nem tudtam róla semmit. Csak azt láttam, hogy erős és kirívó színekkel operáló sminkkel, házilag szőkített hajjal lépkedett a megyeszékhely vasútállomásától az iskolája felé. Gőzöm sem lehetett arról, hogy azon a fázós reggelen is hajnal ötkor kelt, és mint minden hétköznapon, fél hat után kilépett a földes utcájuk vékony járdájára, és a ritkás falusi lámpák fényénél elbotorkált a soha fel nem újított százéves állomásépületig. Ott, immár negyedik éve, sok fiatalabb és idősebb helybélivel együtt felkapaszkodott a menetrend szerint hat tíz körül befutó piros dízelszerelvényre. Minden ülés fejét ismerte, és már egyikkel sem akart beszélgetni. Ahogy a többiek, úgy ő is csak arra vágyott, hogy a langymeleg, embergőzös vagon műbőr ülésén még legalább fél órát lophasson az ébrenlét és a valódi alvás közé csúszó, kómás szendergésből. A helyén ülve, talán én is átgondolom, hogy a saját ágyban lenne a legjobb az a lopott harminc perc, csakhogy az egy órával későbbi vonattal esélytelen lenne hallani az első becsöngetést.

Hatóra ötvenkor már ott hömpölygött az ingázók között az aluljáróban. A csarnokban aznap ő vette a szelet pizzát, amin barátnőjével osztoztak, keresve az egyensúlyt az éhség csillapítása és a vonaton megigazított smink őrzése között. Mivel nem álltam mellettük, nem tudhattam, hogy a 199 forintos pizzaszeletet hetente felváltva veszik, és a késő délutáni hazaindulásig az minden, amit esznek. Meg azt sem, hogy az a nap jól indult, hiszen a csillagszemű srác a szomszéd faluból megosztotta velük a legolcsóbb fajtából való energiaitalát, így néhány visszafojtott büfögéssel elkerülhette, hogy a hideg, zsíros pizza egész nap bántsa a gyomrát.

A lánnyal, akiről csak képzeltem, hogy tovább tartott reggeli sminkjének az elkészítése, mint amennyi időt addig önszántából mondjuk, szépirodalom olvasásával töltött, az iskolája felé vezető úton, a lottózó előtt találkoztunk. Nem ismertük egymást, miként a megyeszékhely sok száz vidéki diákját reggelente elnyelő iskolasor épületei felé özönlő tömegben vele tartó társasaival sem. Csak arra lettem figyelmes, hogy egy vékony női hang férfiak becsületére szolgáló káromkodással kiemelkedik az emberáradatból, és visítja: jó napja van, érzi a szerencsét, kaparós-sorsjegyet kell vennie. Egy másodpercre satufékezett az idő. Megdermedt a pillanat, jól láttam a lányt. Aki előttem keresztbevágott, és belépett a helyre, amiről nem tudhattam, hogy azt gondolja, az egyetlen lehetőséget kínálja a kitörésre mindabból, amibe a gyökerei, az ősei elkeserítően beleragasztották.

Nem fordultam hátra. Szem elől veszítettem, megfeledkeztem róla. Csak akkor ugrott be ismét az a megmerevedett pillanat, amikor az egykori kolléga, aki nem adta fel, hogy örök életére a nemzet napszámosa maradjon, a szombati sörözésnél mesélni kezdte a hét egyetlen, nem rutintörténetét.

A tanítványáról, akit a kötelező oktatásban más lehetőséget nem kínáló, harmincfős, szakképzős osztályban negyedik éve próbál bárminemű kapcsolatba hozni a számokkal. Akiről az első találkozásuk óta sejti, a másodiktól pedig tudja, hogy már az eredmény, ha legalább fizikailag jelen van az órákon, és nem várhat többet, mint a táblára írt példák és megoldások aprólékos lemásolását a kockás füzetbe. Ami bármiféle mérce alapján nemhogy az érettségihez, de a tanévek sikeres befejezéséhez is kevés. Ám igazgatói nyomásra, a kedvező statisztikák parancsára, és a felesleges magyarázatok elkerülése érdekében, náluk inkább elégséges az átcsúszáshoz. Miközben magukat azzal áltatják, hogy az érettségin majd átügyeskedik az ilyeneket, mint minden évben sokakat, akikből ettől még akár remek nővérke is lehet majd.

A tanítvány a szokásosnál is üvegesebb tekintettel ült az első órán. A másodikon meg se moccant. Ha olykor nem pislog, azt hiszik, nyitott szemmel alszik. Vagy meghalt. Miután a kollégáknak is feltűnt a fura viselkedés, a harmadik szünetben rá várt a feladat, hogy kiderítse, előző este túl sok volt a faluban kevert drog, avagy, ami hasonlóan gyakori, teherbe ejtették a lányt. Csak sokadik szólításra vagy talán lökdösésre ocsúdott fel a tanítvány, aki aztán azt kérte, kettesben beszélhessen a tanárával. A folyosón átadott egy apró, színes lapocskát, amiről először a volt kolléga sem tudta, micsoda. Csak amikor a lány rábökött, és azt kérdezte, az a szám tényleg annyi-e, amennyit ő gondol, akkor kezdte alaposabban megvizsgálni a sorsjegyet. Mint mesélte, neki is többször el kellett olvasnia az apró betűkkel nyomott szabályokat, de végül meg kellett állapítani, hogy ugyanazt látják. Az a lekapart sorsjegy ötmillió forintot ért.

A sörözéskor elsőre senki sem hitte el a történetet, hiszen senki sem ismert olyasvalakit, aki valaha is pár ezer forintnál többet nyert. De még az ismerősök ismerősei között is csak egy volt, aki hallott valakiről, akinek egyszer összejött egy négyes. Ötmillió forint? Bólintott a volt kolléga. Majd hozzátette: kétévi fizetése volt a kezében. És aztán? Aztán visszakísérte a lányt a lottózóba, ahol reggel iskolába menet vette a sorsjegyet. A lottózós kisasszony csodálkozott, hogy miért, hiszen reggel már elmagyarázta a lánynak, miként veheti fel az ötmillió forintot. Sőt, együtt hívták fel az anyukáját, aki először nem válaszolt, majd csak zokogott. A lány ebből semmire sem emlékezett. Visszafelé azt mesélte a volt kollégának, hogy neki legalább három óra kiesett abból a napból. Az utolsó emléke, hogy felkiált, jó napja van, szerencséje lesz, és egy szembe jövő, őt bámuló pasast majdnem fellökve, bevágódott a lottózóba. A következő pedig, hogy a tanár úr bökdösi.

Senki sem hitte el, hogy én voltam a majdnem fellökött pasas, és emlékszem a lányra, akinek a sminkjét valószínűleg tovább tartott reggel elkészíteni, mint amennyi időt addigi életében irodalommal töltött. Röhögtek, de jobban érdekelt mindenkit, hogy aztán mi lett. Mi lett volna? Értetlenkedett a volt kolléga. Az elmúlt két napban nem volt iskolában a lány. Bólintottunk, és másik téma borult a sörök közé.

Így soha sem tudtuk meg, hogy a lány mindenki tanácsát meghallgatta arról, mit is csináljon azzal a rengeteg pénzzel. A megyeszékhelyen való lakásvásárlásról egy napig álmodozott, aztán amikor kiderült, hogy ahhoz legalább kétszer annyi hitel kellene, mint a hatalmas nyereménye, arra pedig nemhogy neki, de az ismerősei között se lenne senkinek esélye, lemondott a kitörésnek erről a módjáról. A faluban nagy portán álló kockaházat vehetett volna, de úgy érezte, akkor örökre ott ragad, ahonnan minden reggel menekül, és ahová minden délután farkaséhesen hazavágyik.

Csak a falubeliek beszéltek egy darabig a lányról meg a nyereményéről. Amiből kifizette az anyja évek óta halmozódó közmű tartozásait, hogy aztán újra gyűlhessenek. A munkakerülő bátyjának megvette a vágyott, használt sportkocsit, amivel pár hónappal később, egy részeg szombat estén felcsavarodott egy út menti fára. Az öccse megkapta a falu legszuperebb számítógépét, és elhitte, hogy ettől gazdag e-sportoló vagy legalább influenszer lehet, de évek múlva is heteket gubbasztott ugyanabban a ruhában a kék fényben úszó szobában. Ami maradt, azt elvitte néhány mámoros éjszaka, a kisebb-nagyobb kölcsönöket kérő alkalmi barátok, pár nagyobb, addig csak vágyott feleslegekkel végződő bevásárlás. Az utolsó százezreket pedig a pár hónapos szerelem gyümölcsétől megrémülő apajelölt tartotta meg, mintegy kárpótlásul, mert szerinte becsapta a lány.

Akivel soha többé nem találkoztunk a reggeli vonattal érkező tömegben. Pedig kerestem, mert olyan jó lett volna mesélni a hétvégi sörözésnél, hogy láttam a lányt, aki valamikor sokkal több időt töltött a reggeli sminkje elkészítésével, mint bármilyen könyv olvasásával, de aztán egyszer az életben szerencséje volt. És olyan mesébe csöppent, amit soha sem olvasott.