Fenyegettek engem már sok mindenfélével. A magyarságom miatt, aztán, mert ukrán tannyelvű iskolába jártam a Szovjetunióban, meg az átköltözés miatt. Pedig nálam elvhűbb kommunistát ritkán találni. Én aztán kitettem magamért mindig. És akkor jönnek ezek a szakállas, hosszú hajú fiatalok, és azt hiszik, jobban tudnak mindent. De majd én megmutatom nekik! Hogy megváltozik a rendszer, azt mondják. Nem lesz kommunizmus, sem úttörőszervezet, aminek egyébként én vagyok a titkára. Mindenesetre a minap odamentem Gézához – nyilván hozzá, mert ő a történelem tanár –, hogy megkérjem, rendezze meg a rádiós megemlékezést november 24-re. Akkor lesz hetven éve, hogy megalakult a kommunista párt. Ezt én is tudom, pedig csak érettségim van. Azt is még kint szereztem, a Szovjetunióban. Hogy akkor mit keresek itt, egy budapesti általános iskolában? Hát, én vagyok az orosztanár! Senki nem beszél olyan jól oroszul, mint én. Meg persze úttörő vezető is vagyok, de ezt már mondtam. Nincs annál szebb, mikor április negyedikén, a kora tavaszi szélben lobogó zászlók alatt felsorakozik a sok kis úttörő és az egyikük, a legtalpraesettebb kiáll eléjük és nekem jelent. Olyankor én is úttörő egyenruhát öltök, kezemet a sapkámhoz emelem és rámosolygok a kis pajtásra. Ő meg mondja:

– Csapatvezető pajtásnak jelentem, a kétezer-kettes számú Kafka Margit úttörő csapat felsorakozott az ünnepségre!

És akkor elénekeljük a himnuszokat. Először a szovjetet, majd a magyart.

És aki nem rendesen viselkedik az ünnepély alatt, beszélget, vagy a tökét babrálja, azt behívatom a szertárba, és felhúzom a pajeszát, és amikor már a lábujjhegye alig éri a földet a gazembernek, akkor adom a pofont. Mert rendnek kell lenni. Hogy is változna meg minden… Hogy ezentúl majd nem lehet verni a gyerekeket. Eddig sem vertünk. Csak pofoztunk. Kivéve persze Csutkát, a tornatanárt, aki előszeretettel ugratta ki a békát. A rendetlenkedő kis féregnek oda kellet tartani a karját, ő meg rávágott a tenyere élével a bicepszére. A kis pöcsnek azonnal kiugrott a helyéről a bicepsze, vagyis a békája. Hogy a Csutka szadista lett volna? Nem hiszem. Egy hibája volt csak: leplezetlenül dugta a nyolcadikos lányokat. Még dicsekedett is velük a tanáriban. Hogy először a fenekükbe dugja be, aztán a szájukba. És élvezi, hogy szaros a pofájuk. Nem csoda, hogy kirúgták. Nekem kapóra jött, így az én nőügyeim el lettek mismásolva. Mondhatnám: háttérbe szorultak. Nem mintha annyira féltem volna…

Emlékszem, még egészen kezdő tanár koromban, megvárt az egyik a buszmegállóban. Legalább tizenhat éves volt – a bukások miatt mindig előfordultak túlkorosak az iskolában –, gyönyörű fekete haja a kebléig ért, és folyamatosan mosolygott. Magas volt, talán még nálam is magasabb.

– Maga is erre lakik tanár úr? – kérdezte vigyorogva, és kidüllesztette a mellét. Én zavartan nemet intettem, és szinte elrohantam a helyszínről. Nem fordultam hátra, mégis, még egészen messziről is az ő ledér kacaját hallottam.

A nevére már nem is emlékszem.

Aztán teltek az évek és én jóval okosabb lettem. Már ötödik-hatodikban kiszemeltem a kislányt, aki majd a szeretőm lesz egyszer. Jó szemem volt ehhez, kiszúrtam őket. Megláttam a szemükben a fényt, az átlagnál vastagabb ajkukon az erotikus izzást. És akkor felajánlottam a szülőknek, hogy szívesen tanítom a gyereket angolra. Természetesen a lakásukon, mert ez nem egészen szabályos, tanár nem fogadhat el plusz pénzt, ez nem fér össze a szocialista erkölccsel. És hívtam a kislány mellé még két fiút is, hogy végképp minden gyanút eloszlassak. Megvetettem velük az angol tankönyvet. Hogy én egy szót sem tudtam angolul? Azért ez nem igaz. Egyszer elmentem egy tanfolyamra, ott elmagyarázták, hogy mindent másképpen ejtenek, egy-két alap dolgot megtanultam. Elkezdtem őket tanítani, lehetőleg ötödikben, rögtön az év elején, hiszen azzal tisztában voltam, hogy a langyos alsó tagozat után most majd mindnek leromlik a tanulmányi eredménye. És akkor a beijedt szülők majd maguk kérik, hogy egyelőre ne a hasznavehetetlen angol nyelvet tanítsam, hanem inkább a fontosabb tantárgyakból korrepetáljam ostoba csemetéjüket. Úgy sem fogják soha megjegyezni, hogy az Old Firehandot „fájörhendnek”, a Death-et „desz-nek” mondják.

A korrepetálás meg ugye, csak addig fontos, amíg a fafejű nebuló nem hoz jobb jegyeket. Utána akár el is maradhat néha-néha. És néhány év múlva, mikor a zsenge kislányból érett nő serdült, a két fiúnak egyre sűrűbben mondtam le valamilyen hivatalos teendőre hivatkozva a korrepetálást, hogy a kislánnyal kettesben lehessek.

A szülők kora délután még dolgoztak, és különben is megbíztak bennem. Párhuzamosan futtattam az ügyeket, előfordult, hogy két nyolcadikosom is volt, és négy-öt ötödikes „csoportom”. Mert, ha az ember rászokik a lépes mézre…

Nem mondom, néha adódtak veszélyes helyzetek, mikor éppen az ágyban henteregtünk, és ránk tört a kislány osztálytársa, de valahogy mindig kimagyaráztam magam.

Hiába, no: fiatalkori szemérmességem már rég a múlté, kéjvágyam pedig egyre erősebb. Hacsak meglátok egy kislányt, a bájos arcocskáról azonnal eszembe jut a sima, hófehér has, lelki szemeimmel látom a meztelen, még alakuló kebleket, és odalent a rózsaszín, őszibarackra emlékeztető gyümölcsöt, mely csak énrám vár…

Mi tagadás, pedofil lettem. Nem érdekelnek a tizennyolc év felettiek. Ha mégis lebukok, és az apa feldúlt arccal rohan be az iskolába, hogy számon kérjen, akkor megzsarolom. Mindenkinek van vaj a fején, ahogy ezt egy humorista találóan megjegyezte. És én mindig igyekszem jó kapcsolatot ápolni kiskorú szerelmeim szüleivel. Eljárok hozzájuk, csak úgy, barátian. Kvaterkázunk, megiszunk valamit, aztán majd csak kibökik, hogy a  begyükben van a rendszer. Hogy nem szeretik sem a Szovjetuniót, sem az elvtársakat. Hogy én vagyok az úttörővezető? Ez túlzottan nem érdekli őket, inkább azt gondolják, ezzel fedezem magam. Hogy én is úgy gondolkodom, mint ők. A mi kutyánk kölyke, vélik, szegénynek biztosan a kárpátaljai származása miatt kellett elvállalnia az úttörővezetést. Még mindig jobb, mintha párttitkár volna… Ezt gondolják. Azt álmukban sem hinnék, hogy ügynök vagyok. Hogy csak az alkalomra várok. Az alkalom pedig akkor jön el, amikor in flagranti érnek a kislányukkal, és fel akarnak jelenteni. Akkor magyarázom el nekik, hogy én fogom feljelenteni őket az óvatlanul elhangzott rendszerellenes kijelentéseik miatt, ha sokat ugrálnak. Bebizonyítom, hogy csak rám akarják fogni az egészet. Viszont, ha csöndben maradnak, hálából bejuttatom a lányukat valamelyik jobb gimnáziumba, van, aki segít.

Ez persze nem igaz, de ettől mindig elgyengülnek. Utólag meg majd mosom a kezemet, mondván: másoknak is volt protekciójuk. És jót röhögök az egészen.

Most viszont úgy tűnik, jobban kell vigyáznom. Valami készülődik, valami földindulásszerű ijesztő izé, ami véget vet a biztonságos éveknek, az ünnepélyeknek úttörőruhában, a délutáni pásztoróráknak, a rózsaszín pinákkal való enyelgéseknek. A tartótisztem is ideges, legutóbb, amikor a sarki kávéházban találkoztunk, egy újság mögé burkolózott, s nem vette le a kalapját. Pedig meleg volt, szeptember eleji kánikula.

– Ne ismerjen meg, Elek – suttogta felém az újság mögül, s közben a cigarettáját szívta. – Üljön le ide, kissé féloldalt, és maga is vegyen egy újságot. Tegyen úgy, minta olvasna.

És mikor leültem, így szólt:

– Szörnyű idők jönnek, nagy változások. Még az is lehet, hogy a szovjetek is kimennek… Ne keressen a jövőben. Majd én jelentkezem, ha szükségem van magára. És felejtsen el mindent rólunk, meg a találkozásainkról. Én például magát soha nem láttam – mondta, és a pincérhez fordult: – Fizetek!

Na, akkor lett világos, hogy a kezembe kell vennem a dolgokat. Nem számíthatok ezentúl senkire, legkevésbé a pártomra. A szakállas Géza, ez a senki csak röhög a markába, még egy jó kis fejmosást sem kapott azért, mert azt mondta, hogy elég baj. Baj, hogy megalakult a kommunista párt. És nem csinálja meg a rádiós megemlékezést. Próbálta volna ezt tíz évvel ezelőtt…

– Szóval, te ezt így gondolod – félig kijelentettem, félig kérdeztem.

– Így – felelt Géza és röhögött.

Azonnal bementem a főnöknőhöz.

– Eszter, kérem – mondtam neki –, tudna rám szakítani néhány percet?

Így kezdődött. Hogy nem csak a Gézát mártottam be, hanem a magam ügyét is intéztem.

– Mindenesetre, ezentúl, ha telefonon bejelentkezik, ne mondja azt, hogy maga az úttörővezető – intett az igazgatónő búcsúzóul.

– Hát mit mondjak? – értetlenkedtem.

– Okosabb maga annál, Szatmári elvtárs, hogy ilyeneket kérdezzen. És az elvtársat se mondja, én is ma mondom magának utoljára.

– Igazából reformátusnak kereszteltek Fancsikán, a szülőfalumban – mondtam, kis szünet után.

– Na, látja – veregette meg a vállam bizalmasan a főnöknő. – Tudja maga, mit kell tenni. – És még az ajtóból utánam szólt: – Ha túl akarjuk élni, ami jön, meg kell tanulnunk a vízen járni.

Ettől a naptól, ha felvettem a telefont az irodában, azonnal áldás, békességgel köszöntem. Eszter, a kommunista igazgatónő segítségével helyettes lett belőlem. Mindig tudtam, hogy van bennem spiritusz, hogy hiába fenyegetnek, átkozódnak, vagyok olyan tökös legény, hogy minden bajból kikecmeregek egyszer. És azt is, hogy az Isten is Főnöknek teremtett. A reformátusok istene. Néha álmodom is róla. Nagy üres tér közepén ácsorog, és úttörő egyenruha van rajta. Én szabályszerűen állok előtte és jelentek neki. Most én mondom, hogy a kétezer-kettes számú Kafka Margit úttörőcsapat, mert álmomban én vagyok a kis úttörő.

Isten bácsi mosolyog és megsimogatja a hajamat. Aztán hirtelen lehajol, és obszcén szavakat súg a fülembe.

Erre riadok fel. Azért valami nem stimmel itt, gondolom magamban, és visszarévedek a régi szép időkbe, amikor még számolatlanul hempereghettem a rózsaszínű őszibarackokkal a paplanos ágyakban. Mert ugyan igazgatóhelyettes lettem, és így megvédtem az állásomat, de a „cég”, ami a súlyosabb dolgoktól védett meg engem, nincsen többé.

A tisztet is csak egyszer láttam, mikor kimentem a Duna-partra horgászni. A vízen jött szemben velem.