Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Áfonyás pite – Gondűző áfonyás pite

Fárasztó napom után ott bóbiskoltam karosszékemben, az álom édes csápjai nyújtóztak felém. A nyitott ablakon át éreztem a meleg őszi szél cirógatását, s akkor megláttam őt, ahogy ott ásítozott az ablakpárkányon. Régen találkoztunk, sóhajtottam felé álomittasan. Szélkezek alkotta alakjával elém huppant, s megragadta karomat. Eljöhetnél hozzám, gondűző áfonyás pitét fogunk enni – nevetett rám azokkal a huncut gombszemeivel. Gondűző áfonyás pitét? kérdeztem, de akkor már ki is ugrottunk az ablakon, kecses szélruhájába belekapott a szellő. Persze. Amikor az emberek együtt esznek, azonnal elszáll minden gondjuk, nem vetted még észre? Ezt a részét sosem értettem a vendégségnek – válaszoltam kurtán. Lábunk tompa puffanással ért földet az őszi avaron. Minek enni mindig, mikor elmegyünk valahová? Mi értelme van? Megvonta a vállát. Pedig egyszerű, felelte. A közös evés feloldja a gátakat. Pont olyan ez, mint mikor ismeretlen emberrel futsz össze. Kell egy kapocs, ami összeköt, hogy majd másodszor is találkozzatok. Valamiféle szövetség. Bármilyen egyszerű dolog lehet az: akár egy étel is, amit csak ti ketten esztek. Emlékszel? Kedden mindig édes bundáskenyeret ettünk. Bizony, válaszoltam, jó régen volt. Miért is hagytuk abba? Mert te elmentél, fejtágítónak, nevetett rám. Tudod, hogy utálom ezt a kifejezést, bosszankodtam, majd hozzátettem: tanárnak lenni igenis nehéz dolog. Tudom én, hogyne tudnám – karolt belém a hideg utcán édes kacajával. Csak a hiányérzet beszél belőlem. Nekem is hiányoznak ezek a keddek – nyúltam vissza az emlékképhez. Bár ennyi bajunk lenne csak, mint hogy elfogyott a cukor, s nem ehettük édesen azt a bundáskenyeret, nosztalgiáztam. Tényleg van gondűző pitéd? kérdeztem reménykedve. Egy egész tepsivel, derült fel kedves arca. Talán valami baj van? pillantott rám fürkészőn szív alakú álla fölött. Csak egy gyerek, feleltem. Új még, most jött az iskolába. Egy szót sem ért abból, amit beszélünk – külföldi. Egész nap bájosan mosolyog, minden tetszik neki. A többi lurkó nem tudja, mihez kezdjen vele. Félek, kirekesztik magukból. Miért tennék? vonta össze szemöldökét. Hiszen ők egészen más szemmel néznek, a belső kincset, s nem a külső héjat látják, tette hozzá. Igazad lehet – feleltem. Kinyitottam a kertajtót, s hamar a meleg étkezőben találtuk magunkat. Rizi néni elénk tolta a pitét, s magunkra hagyott minket. Tudod mit kéne tenned? hunyorgott rám kanalát nyalogatva. Lehetne ő a tanárotok – tanítson meg titeket a saját nyelvére. Felírná a táblára, ő hogyan mond valamit, s mindig egy másik gyerek menne oda hozzá, és odakanyarítaná ugyanazt a mi nyelvünkön. Így azonnal köttetne egy szövetség közte és az egész osztály között. - Fürtjei lelkesen meglibbentek fején. Okos gondolat – s már mosolygok is, látod? – mutattam neki mosolyomat, mire elismerően bólintott. Hiszen mondtam, hogy gondűző – kacagott ismét. S látod, még ettünk is, pont úgy, mint régen. Bizony – válaszoltam – Most épp úgy érzem magam, mint azelőtt. S még a bundás se kell hozzá. – Felderült a szeme. – Gyere, mutatok valamit – húzott magával, s a tükörhöz vezetett. Látod, hiszen még mindig ugyanaz vagy, aki voltál. Csak kicsit megváltozott az arcod. Lesütöttem a szemem. Tényleg én voltam. Ő én voltam, ez az édes gyermek, aki mindig nevetett és kacagott. S most is én vagyok. S ahogy Rizi néni belépett az étkezőbe, szótlanul karomba zártam őt. Végre hazatértem hozzá, az Anyukámhoz.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.