A végtelen készenlét

Lászlóffy Aladár (1937–2009) „életműve olyan szövegkorpusz vagy szövegfolyam, amelynek minden műfaji megnyilatkozása – a jellegmeghatározó lírán kívül a regénytől a novelláig (…) publicisztikától a tanulmányig (…) erudíció és nyelvteremtő ethosz bámulatosan szuverén egységében lélegzik.” – olvashatjuk egyik legutóbbi jellemzésében (Bertha Zoltán, 2014). Az „örök kultúra létteremtő és létfenntartó lényegét sugallja”. Ahonnan fakad, s amit teremt, az az „össztörténelmi és történelem fölötti, természeti és természetmélyi, kulturális és kultúrateremtményi univerzum”. „Transzhisztorikus, transzkulturális lírai enciklopédizmus”– folytatódik a kitűnő összefoglalás.

A költő halála után gazdag hagyaték maradt hátra, köztük ötszáznál több vers, amely nem található életében megjelent köteteiben. A kötet célja ezek közreadása. Felmerült a kérdés, hogy mi legyen a publikálás alapelve. Bizonyára tetszőbb képet mutatna, ha csak a versanyag javát válogattuk volna ki. De a távolibb, alaposabb, irodalomtörténeti perspektívát tartottuk/tartottam szem előtt. Így arra törekedtünk, hogy legalább elvileg „minden papírcetli” olvashatóvá legyen. Ezért bőven akad az olvasnivaló között zsengébb, kevésbé sikerült darab is. Ez abból is adódik, hogy amit a kezünkben tarthatunk, az nagyrészt – de nemcsak – a költő ezredfordulón, majd ez után született lírája, élete utolsó napjáig. Előkerültek korábbi, sőt egészen korai versek is, amelyek szándékosan vagy szándéktalanul kimaradtak az eddigi szemlékből. Ezzel a két pólussal nemcsak és nem elsősorban a költészet kezdeteiről és végéről tudunk meg újat, hanem arról is, ami keletkezésének, létezésének egyedi forrása és fenntartó ereje. Így mintegy rivaldafénybe állítható az, ami a legláthatatlanabb, miközben legátütőbben lényegadó, sokszor rejtélyeket adó a versekben. Ilyen például a Lászlóffy Aladárnál jelenlévő „személyes madártávlat”. Az a merész szemszög, az a magaslat ez, ahonnan néz, láttat. Legszembetűnőbb ez a történelem, antropológia, kultúrtörténet képeinél. Ebben a versegyüttesben felbukkan, előtérbe kerül maga az az életfordulat is, amikor a fiatal költő megrendülten megéli és megörökíti ennek az adománynak mint elhivatottságnak a megjelenését. A „szél” az, ami felkapja és viszi, „messzibbre vitt, mint amennyim / jut a végtelenből. / réges-régen kirepített / már az életemből” (Szél, 1960). De ugyanennek a megrendülésnek folytatása, elfogadása, beteljesülése az, hogy maga „a végtelen” élete, lénye részévé lesz. „beengedtem magamhoz a végtelent”, „Elfogadott, rám lehelte üvegét”, „nagyravágyó, óriás eszméletem / Félálomban ültet itt a végeken”, „Aki ember, végre itt a végtelen / Fókuszában érzi magát jó helyen.” (Visszhangok). Nem véletlen, hogy egymás után szerepelteti ezt a két verset a pályameghatározó Színhelyek kötetében (1965). Előkerült és ebben az új kötetben új hangsúllyal kaphat helyet az idézett Szél (1960). Maga a költő veszi elő harminc év múltán, hogy Versek párhuzama címen friss párverssel egészítse ki, hangsúlyozza újra (Esti szél, 1990). Szintén a korábbi versek közül itt található az Aki a költő (1986), ahol ez a „szél”–„költő” asszociáció metaforikusan közeli, mintegy azonosítás, azonosulás: „A szél a költő.”

A hagyatékban talált kéziratanyag válogatás nélküli publikálása azt is magával hozta, hogy homloktérbe kerülhet a Lászlóffy-költészetnek másik, szembetűnő jellegzetessége is. Az, hogy nem riad vissza a meghökkentő elme- és képzeletszökellésektől sem, a talányos, rébuszszerű versektől. Afrikám, finnugorok földje – szólítja meg hazáját (2001). „Az egybe lehet visszaesni / vagy kiindulni kell az egyből” – teszi fel máskor a kérdést (Akadémia, 2001); „Alföldi strucc nagyságú varjak / és kalahári kiskutyák” – kerül egymás mellé két kép a Kommunikáció (2001) című versben. Az ilyenfajta versek is helyt kaptak a jelenlegi gyűjteményben.

Tehát sokféle és tág skálán helyezkedik el az adott lírai sorozat. De átfogó megjelölésként kínálkozott az egyik, jellemző költemény címe: A végtelen készenlét (2001). A korábbi gondolatok jegyében értelmezett „végtelenségre” nyitott poézis és személyiség képe bontakozik ki, eddig ismert mivoltában és ehhez új vonások, új mélységek járulnak, tárulnak fel. A gondolatilag, poétikailag egyaránt szerteágazó lírai anyag rendezésénél az vezérelt, hogy az egész életmű viszonylatában legyen áttekinthető a szemle. Ezért szerepet kapott az időrend is. Lászlóffy Aladárnál szokatlan ez, mivel ő maga, tapasztalhatóan, nem tartotta szem előtt a kronológiát. Egyes verseinél nem tüntetett fel dátumokat, (szemben például Petőfivel), csak nagyon ritkán adott meg napra pontosat, rikító kivételként. Kötetbe válogatásainál is ez figyelhető meg. Jó példa erre, az időrend kezelésére az először 1988-ban megjelent Felhősödik a mondatokban, amely ciklus-darabként született (Benned az őszi erdő), majd tíz év múlva, 1998-ban, utolsó előtti kötetének címét adó darabjává lett. Hasonlóképpen az 1993-ban írt a Hó az időben, hó a hóban kompozíciójának ötödik részét változatlanul, önálló versként válogatta be kései, meghatározó A repülés a zuhanásban kötetébe (Északi szél, 1997). A 2009-ig megírt, előkerült versekből kirajzolódó új képhez magának az itt összegyűlő lírának a belső természetéhez fordultam, azt kerestem. A karikírozó, kiemelkedő szellemi-, képzeleti-, ihletforrások fő áramlatai szerint alakítottam ki az egyes verscsoportokat. Mindegyiknél egy-egy jellegét adó, felmutató vers a központ és cikluscímadó. Így jött létre az összesen tizenegy ciklus: I. A végtelen készenlét, II. A tűfok kapu 2000, III. Gutenberg-temetők, IV. Poeta nascitur, V. A bőralatti én, VI. A vár közel, VII. Országimázs, VIII. A lépegető ember, IX. Ami átsegít a havon, X. Messze az ég, még nem is tudja, XI. Literator ludens. Az egyes ciklusokon belül viszont a lehetőleg kideríthető időrendet követtem. A többszörös olvasás során úgy véltem, hangsúlya lehet annak, hogy milyen szellemi, képzeleti utak, irányok kísérik el legkitartóbban a költőt.

[…]

A lírai hagyaték nemcsak mennyiségileg gyarapítja az eddig megjelent kötetekből ismerhető Lászlóffy Aladár-verseket. Megkülönböztető jelentősége, értéke fakad már abból is, hogy a költő élete utolsó évtizedében, éveiben írta az itt található sorok nagyobb részét. Így akarva-akaratlan visszapillantó, összegező művészi, emberi testamentum áll a szavak mögött. Mindez a költői világ mással össze nem téveszthető, „lászlóffyaladáros” jellegzetességeivel, karikírozottan mutatkozik meg. Rá vall az az elemi szélsőségesség, hogy legbensőségesebb, legáhítatosabb megszólalásai váltakoznak, érintkeznek, sokszor szomszédosak a legjátékosabb, (szentségtörő?) profanizálásokkal. […] Utólag felbukkant, elfelejtett, kötetekből kimaradt lírai darabok is kerülhettek a megmentettekhez, így „kései” költemények „korai” párhuzamokkal egészülhetnek ki. Az életmű panorámájának körvonalait láthatjuk. S mindezeken belül jól követhetővé válnak egyedi belső törvényszerűségei.

A végtelen készenlét gyűjteménye mindenekelőtt megőrzi a költő búcsúját. Jelképesnek is érezhetjük, hogy élete utolsó évének verse 2009-ből a Szórvány („Hetven magyar és hét harang. / Ennyi maradt, ahol ti álltok”). Egybecseng ez azzal, hogy az önvallomások időben utolsó darabja a hű apródé (Pengeti sírván). „Fel-feldobva, visszahullva / síneken az énekem. / Előtt, alatt, közbe-múlva / két apród az életem.” S a magánember, az oly komplex művészi világot alkotó én sírfelirata végtelenül, letisztultan egyszerű: „Könyvtárról könyvtárra haladva / rágtam ki magamat a napra, / hogy elhagyhassam ezt a bábot / s bepillonghassam a világot. / Most rám került a dolgok sora: / leszek mi voltam – Ádám pora.” (Epitáfium, 2008).