Ugrás a tartalomra

 

Nem húsvétnak való vidék

Olvasom Karl Ove Knausgård regénysorozatának első kötetét, a Halál – Harcom 1 címűt, és egy fura mondat kering, ismétlődik az agyamban, mint valami ördögi motolla, és nem hagy nyugodni: Mikor a szöveg teste vérré vált. Semmi értelme ennek a mondatnak, hacsak valami olyasmit nem képzelünk bele, hogy ez az én testem és az én vérem, persze, pont virágvasárnap, egészen véletlenül.

És mégis. Olvasom ezt a könyvet, és először roppant mérges vagyok. Idióta norvég, gondolom magamban, hogy tudnak ezért a marhaságért lelkesedni: félmillió garnélarák-zabáló olvasta ott fent északon, meg vannak bolondulva érte. Árnyékszék-realizmus, gondolom Szerb Antallal, aki Tolsztojt illette ezzel a fogalommal. Viszont Tolsztoj is úgy ír le mindent: gyerekszületést, esküvőt, halált, csupa hétköznapi eseményt, mintha ő, Tolsztoj látta volna azt először, és rajta, az ő személyiségén, szemgödrén keresztül látnánk mi, kései olvasók. Valami ilyesmit tud Karl Ove Knausgård is. Házasság, gyerekek, apa-fiú kapcsolat, első szilveszteri buli, első csók, első szerelem. Egyre kevésbé vagyok mérges. Egyre jobban befűz a norvég. Kezdem érteni a módszert, azt a látszatrealizmust, amivel minden eseményt, a fogmosástól kezdve a közös családi ebédekig és vacsorákig, továbbá minden benyomást, arcizomrándulást megörökít, leír, megszemlél, megcsócsál. Olyan Ingmar Bergman-i az egész, az első fehér-fekete filmekből, de nem A hetedik pecsét, inkább A csend vagy az Úrvacsora jut eszünkbe.

Továbbá vannak fontos mondatok. Az írásról és a modern emberről. És a modernitásban élő író írási nehézségéről. „Az ember túl keveset tud, és az sem létezik. Túlságosan sokat tud, és az sem létezik. Írni annyit tesz, mint kihúzni a létezőt annak az árnyékából, amit tudunk. Az írás erről szól.” A mondat kétértelmű, de ez is olyan knausgårdos. Mert a „kihúzni” magyarul ’kiiktatni’-t is jelent, bár a mi esetünkben inkább a másik értelemről van szó. A napvilágra „húzásról”.

Egy alapvetően baloldali és ateista gondolkodó regényét olvassuk. Ez sok mindent meghatároz, de nem arról van szó, hogy nincs igaza. Számos dolgot jól lát. Talán csak egy dologban nem értek maradéktalanul egyet vele. De arról majd később.

Jól látja, hogy a felvilágosodás óta minden dolog lényegét tekintve szellemivé vált. Közhely, de igaz: eltárgyiasult a világ, Isten és különböző attribútumai összetöpörödtek, és visszaszorultak a templomokba, ahonnét csak sátoros ünnepek idején merészkednek elő, nem úgy, mint a középkor lassú századaiban. És közhely a halál elidegenedettsége: hogy miközben a híradóban számolatlanul adagolják nekünk a hullákat, zombik seregei menetelnek felénk a horrorfilmek képkockáiról, és már nem veri ki a biztosítékot sem a nyilvános lefejezések, sem más szörnyűségek látványa, addig a környezetünkben elhunytakat – legyenek azok rokonok, ismerősök vagy csak utcai balesetek áldozatai – villámgyorsan letakarják és eltakarítják a kíváncsi pillantások elől szorgos kezek, mindezt az ember életét megkönnyítő, nagybetűs civilizáció nevében.

Már alig hal meg valaki otthon. Nem véletlen, hogy az író, aki főszereplője saját könyvének, csupán harmincéves korában lát először az életben igazi halottat. Nem, nem a tévé képernyőjén keresztül, hanem személyesen, testközelből, ráadásul saját apja személyében.

Nekem több „szerencsém” volt, mint a norvégnak, bár csupán tizenegy évvel vagyok idősebb, de a külvárosban, ahol felnőttem, gyerekkoromban még normális volt a halott látványa a nyitott koporsóban, a ravatalon. Ha jól emlékszem, így is csak hármat láttam egész életemben, s ezekből egyik a nagymamám, a másik pedig édesanyám volt. Nyilván a harmadik viselt meg legkevésbé, egy kecskeméti kórházban, és ott szűrhettem le ugyanazt a megállapítást, amit a Harcom című sorozat első részének írója: vagyis azt, hogy a halottnak már semmi köze nincs ahhoz az élőhöz, akit ismertem. Elröppent belőle a lélek.

A szöveg teste viszont egyre inkább vérré válik, amint az ember beleereszkedik ebbe a knausgårdi világba. Már szinte várjuk a közhelyes párbeszédeket a minimáldizájnos-ikeás norvég–svéd lakásokban, ahol a garnélarákon és halakon kívül csak gyorséttermi kaja van, no meg persze sör, kávé és az elmaradhatatlan tea. Természetesen dohányzik a főhős, meg focizik a gimnazista évei alatt, és bosszantja a reál tantárgyak tanárait. Aztán megnősül, és elválik, és újranősül, és több gyereke lesz, három vagy négy, nem is tudjuk pontosan – mint ahogy azt sem, hány lakásuk van ezeknek a bolond skandinávoknak. És imádja a gyerekeit, de nem tud tőlük írni, pedig meg akarja valósítani az álmát. A Regényt.

Mindez közhelyes, de közben a beszúrt filozófiai fejtegetésekben feltárulnak az élet nagy kérdései. Ezek mentén a szerző ugyanoda érkezik meg, ahová a hinduk és a buddhisták, csak épp az ellenkező irányból: mivel mindent meghatározunk, mindent ismertté teszünk ezen a világon, pont emiatt irracionálissá, fiktívvé válik az egész. Májá, mondaná egy hindu, szamszára, így a buddhista.

„Szinte vérfertőző érzés, hogy a világ kicsi, szűk, hermetikusan körülzárt, nem nyit semmi más felé, és még ha tudnám is, hogy mélységesen hamis, mivel valójában semmit sem tudunk semmiről, akkor sem szabadulhatnék tőle.” Ez a lényeg. Hogy semmit sem tudunk semmiről. A halálról és az életről sem. Mindennap leözönlünk a metróba, hogy aztán a mélyből tömegével öklendezzen fel bennünket a földalatti sárkány, melynek a torka a munkaidő végeztével újra visszaszippant. Megint vásárolunk, és újra berúgunk, és szeretkezünk, és gyereket szülünk, és meghalunk. De ha nem hiszünk Istenben (hazában stb.), ez is közhely. Fontos mondatok? Már nem is tudom. Mégis oly könnyedséggel és gyermeki rácsodálkozással írja ezeket a szerző, hogy elhisszük neki. Ha nem is lett Tolsztoj Knausgård, de hasonlítani akar hozzá.

Ez lehetne az írásom vége, ha az elején nem szellőztettem volna meg, hogy valamiben nem értek egyet a skandináv szerzővel. Abban nem, amit a művészetről állít. Hogy tudniillik: „A művészet nem ismeri a kívül esőt, ahogy a tudomány és a vallás sem.”; „A művészet vetetlen ággyá vált, néhány fénymásolóvá egy szobában, egy motorkerékpárrá a plafonon. És a művészet maga lett a közönség, a mód, ahogyan reagál, ahogy az újságok írnak róla; a művész szereplővé válik.” Minden szellemivé vált, állítja az író, kivéve a halált. Pedig maga Knausgård cáfol rá saját filozófiájára: a könyvével. Hogy a test, a szöveg teste vérré vált. Vagy az ige testté.

Persze, ha hinne Istenben, vagy a sok közhelyes párbeszédet és filozófiai fejtegetést némi humorral adagolná a norvég (Bergmannak sem volt; úgy látszik, a humor nem az északiak asztala), meg ha valami megrázóbb is történne vele, mint az alkoholista és maga alá piszkító apa halála, akkor azért nem tűnne olyan végtelen hosszúnak a több mint négyszáz oldal.

 

Karl Ove Knausgård: Halál – Harcom 1. Magvető, 2019.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.