Jelige: Nárcisz – Sétáltatás

Szokványos áprilisi délután volt. Az eső már vagy fél órája elállt, egyre többen merészkedtek ki az utcára, úgyhogy gondoltam, én is megyek, és megsétáltatom kicsit a nárcizmusomat.

Végigpásztáztam a lakást, hogy vajon merrefelé pöffeszkedik. A kanapén. Nyilván, hol máshol. Úgy szétterpeszkedett rajta, hogy szegény kis gátlásaimnak szokás szerint már nem is maradt mellette hely. Odamentem hát, hogy letegyem a földre – magától jövőre sem szállna le.

– Indulás! – mondtam neki, a nyitott bejárati ajtó felé mutatva, és tizenkét perc múlva már kint is voltunk a lakásból.

Felkerült a póráz is. Anélkül el vagyok veszve. Próbáltam úgy tenni az utcán, a lakóközösség előtt, mint egy normális gazdi, aki ura az olyan komplikált helyzeteknek is, mint például egy sétáltatás. Úgyhogy egyszer-egyszer határozottan rászóltam: – Lassan! Ne rángasd a pórázt! Ül. Mondom ül!

Végül persze feladtam. Mindig feladom. Nehéz vele. Parancsszavaimra csak gúnyos és lesajnáló mosollyal nézett fel rám. Végül is jogos. Minek tettessem magam. Úgyis mindenki látja, hogy nálunk ő irányít. Megyünk, amerre elrángat.

Mentségemre legyen mondva, ekkora testet nehéz is lenne megzabolázni. Minden bizonnyal kölyökkora óta túl lett etetve zacskós magánnyal és a kedvencével, a szégyenkonzervekkel. Pedig milyen cuki volt még csökkentértékűség-korában! Kuporgott a sarokban egész nap, semmi problémát nem okozott. Mutogattam is rendszeresen a többieknek, hogy milyen kis aranyos. Ha akkor sejtettem volna, hogy felnőve ilyen debella nárcizmus lesz  belőle, én biztos fel nem nevelem... Most már persze szabadulnék tőle, de egyik ismerősömre sem tudom rásózni.

Pedig az utcán igazán könnyen megnevetteti az embereket. Na ja, mindenkinek produkálja magát. Azon a kedd délutáni sétán is, mikor szembejött a szomszéd Hirsliger néni, egyből ment a vidámság, a zsonglőrködés, és persze a híres-neves hátrabukfenc félfordulattal. Óriási ováció, Hirsliger néni nem győzött tapsikolni. De aztán elköszönt tőlünk, és széles vigyorral arcán egyhamar eltűnt a lakótelep kavargó porában. Előbb-utóbb minden járókelő továbbmegy, hiszen ettől járókelők. Mi meg végül mindig kettesben maradunk. Én és a nárcizmusom. Ketten, mégis magányosan. És olyankor már nyoma sincs a bukfenceknek. Akkor már csak a színes-szagos járdacsuszinak van nyoma, amit fel kell utána szednem. Hol a járdáról, hol a kanapéról.

Épp ezen a magány-dolgon gondolkodtam, amikor megláttam azt a lányt a sarki ABC mellett, aki már 3 éve tetszett. Összekapartam minden bátorságomat, és odavonszoltam hozzá a nárcizmusomat. Megkérdeztem a lánytól, mennyi az idő. Ő megmondta. Negyed három múlt öt perccel. Ennyi, megy ez! – gondoltam.

De még mielőtt ennél is mélyebb beszélgetésbe bonyolódhattunk volna, a nárcimusom fogta magát, és újabb produkciót mutatott be: lehugyozta a lány mindkét lábszárát.

– Hát nem valami jól nevelt nárcizmusod van! – mondta kissé ingerülten, miközben egy papírzsebkendővel próbálta menteni a menthetőt. Aztán továbbállt. Ahogy mondtam, végül mindig kettesben maradunk. Én és a nárcizmusom.

Gondoltam, ebből a sétából elég is lesz ennyi. Hazamentünk. Az első dolgom volt, hogy kerestem a neten egy menhelyet neki.

Másnap kocsival elvittem oda. Szerencsére nem volt messze. Ahogy benyitottunk az ajtón, több tucatnyi kennelből vicsorított-vonyított ránk a sok kiebrudalt fóbia, paranoia, nárcizmus és dependencia.

Otthagytam, valamilyen besorolhatatlan korcs személyiségzavar melletti kennelbe zárva, és hazavezettem.

Azóta nem vagyok önmagam.