Jelige: Kőmíves – Téma nélkül
Voltál már úgy, hogy nem jutott semmi értelmes az eszedbe? Hogy hiába akartál írni, csak a végtelen bárgyúság, az elképesztő közöny, és az életben vetett hit teljes reménytelensége sodort magával? De tudod, hogy írni kell, mert író vagy, mert várják, és egyébként is belülről hajt valami. Mindig kérdezik. „Na mit dobtál megint össze? Ugye elküldöd? Már olvasnánk ám, mert megérintesz szívmelengetően, mélyen, kínzóan fájóan, vagy halálra röhögtetően”.
Szóval nekiállsz írni, és csak folynak a billentyűzetből az egymás után vetett keszekusza szavak. Nem is olvasod, csak pötyögöd a gombokat, mint mikor a kisded zongorázni tanul. Először szépek, harmonikusak a leütött hangok, de felbátorodik, hogy „hisz nekem ez megy”, a többiek is örvendenek neki, tapsolnak, dicsérnek, és elkezdi püfölni szegény hangszert, ami keservesen nyög, sikolt, feszeng az apró ujjak játéka alatt. A disszonancia veséig hatol és telibe találja a legkínosabb pontokat a fülben, a szívben, a lélekben, majd bejárva az őrületbe kergeti a hallgatóját.
Dőlnek a monitorra a betűk, szavakká ízesülnek és tengetik magukat egymás mellett. Nem, még nem mered elolvasni, mert rettegsz a szembesülés lehetőségétől, hogy a bukást vetíti önön belső hangod felé. Kegyetlen. Írod, de már máshol lebzselnek ki nem mondott gondolataid. Ez maga a téboly. Olvasd már el, zsarol a kisördög, tudván, majd jót röhög a képedbe, úgysem tudsz kitérni előle. Enni kéne. Vagy inni. Bort, pálinkát, teát, kakaót, bármit, csak nem odanézni.
Mennyivel egyszerűbb volt az írógép korában. Alaposan meggondoltad, amit írtál, és ha mégsem tetszett, kitépted az összemocskolt lapot, és laza mozdulattal gyűrve hajítottad az asztal lábánál álló szemetes habzsoló, kitátott szájába. Néha telefolyt és kiöklendezte magából, de kit zavart, a takarító úgyis kiüríti másnap reggel. Gondoltad. Csak azt nem tudhattad, hogy milyen jól él a te kidobott szösszeneteidből, melyet a helyi újság leközöl hétről hétre valami álnév alatt. Nem tudod, mert „Szennylapot nem olvasok” mottóval mindig a kukában landolt. De itt. Itt minden mentésre kerül. Persze törölheted, de félsz elereszteni a saját szüleményeidet. Lehetnek akármilyen gnómok, a tieid.
Kikukkantasz az ablakon. A néma éjszakában alig szűrődik át egy vinnyogó sziréna. Érted jönnek? Nem. Még nem. Talán majd holnap, vagy azután. Sosem lehetsz benne biztos. Kiszámíthatatlan. Nem tudsz egyességet kötni a kaszással, pedig jó lenne. „Hé! Mikor jössz? Csak tudjam, hogy ne kelljen életem végéig rettegnem téged”. Megfog a gondolat, a téma. Halál. Nem jó. Arról már annyian, oly sokféleképpen írtak. Nálad jobbak, magasztosabbak. Kicsi vagy a témához. Legyen a macska a párkányon, aki sosem fogott egeret, mert a panel nem élettér a rágcsálónak? Hülyeség. Kit érdekel egy egértelen nyávogó. Mi érdekli az embereket? Mikor érezheted, hogy igazán jó vagy? Olyan jó, mint még sosem.
Csak ne éreznéd a stressz bűzét. Brrr.. Le kell vedleni a szagodat, a bőrödet, a kiforduló lelkedet. Tényleg van lélekvándorlás? Hova fog menni? Kibe költözik? Lehetnél fűszálon billegő hangya. Azt nem érdekli, hogy tud-e írni. Csak az, hogy táplálkozzon, termékenyüljön, utódokat hozzon létre, majd eggyé váljon a talajjal, mely magába fogadja mikor ott az idő. Neked viszont írnod kell. Újra és újra. Bizonyítani valamit, ami a képtelenség határát súrolja. Hogy másként látsz, másként szemlélsz, másként létezel.
Talán a mese. Igen, az nagyon megy neked. Beléd bújnak a tündemények, általad megszólalnak ismeretlen lények, vajákos manók és döbbenet sárkányok. A gyerekek. Ők láthatnak hasonlóan. Egyszerűen, grimaszok nélkül csodálkoznak a világra, mely egy a mesével, amit apa olvas nekik.
Te is gyerek vagy, csak körbevetted magad a falakkal. Pedig nem védenek meg. Mert ki mástól kéne védekezned, mint magadtól?! Kívülről csak fricskák, némi sérelmek, idomtalan gúnyok fogadhatnak, de belül. Belül az önmagad megtalálása, a félelmeid, a szembesülés azzal, aki vagy. Nem könnyű, bár nem is lehetetlen. Lerombolni a bástyáidat, a légvárad kemény falait. Na ez a nem semmi.
Ülsz a gép előtt. Kezdesz lenyugodni. Kinek írsz? Másoknak vagy magadnak? Másoknak és magadnak. Talán. Könnyítesz a sötétségtől rettegő lelkeden, hogy tükröt mutathass az olvasók befalazott lelkének. Te magad vagy Kőmíves Kelemen. Csak te nem a társadat, hanem önmagad építed bele Déva várába. Lehet, most nem érted, de a jövő csodálni fog. Mindazt az erősséget, bátorságot, harcot, amit vívtál évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt, hogy lerombolt falaidtól még erősebben álljon az a vár. De azt már nem éred meg. Így írsz az ismeretlennek, bízva, hogy porladó testedet majdan dicsőítik. És hanem? Akkor már az is mindegy lesz. A jelen a fontos.
