Jelszó: Színesfém – Az ingaóra
Az apa kitűnő tanuló volt, amolyan igazi mintagyerek. Iskolás korában gyönyörűen festett, rajzolt, tanárai jóval átlagon felüli tehetséget láttak benne. Emellett még sok minden más érdekelte, és ügyesen barkácsolt. Izgatták a kor találmányai, főleg az elektromosság. Készített villanycsengőt, telefont, rádióvevőt. Viszont élete végéig nagy szívfájdalma maradt, hogy tehetsége és sokirányú érdeklődése ellenére nem tanulhatott tovább. Szülei annak idején nem tudták magasabb iskolába járatni, így apja mellett a kovácsmesterséget tanulta ki. De sohasem dolgozott kovácsként, hanem egész életében mint vasárukereskedő kereste kenyerét.
Fia sok mindenben örökölte tehetségét, az iskolában nyújtott teljesítménye mégis elmaradt az apjáétól. Festegetett ő is, a legtöbb gyerekhez képest talán jobban is, de képei így sem vehették fel a versenyt az apja munkáival. Ő is készített működőképes modelleket, de színvonalban azok is gyengébbek voltak. Apja, ha meg is dicsérte időnként, saját képességeinek tudatában nem sokra becsülte az igyekezetét. Gyerekként ő ezt nem igazán érzékelte. Szerette az apját annak ellenére, hogy szigorú ember volt. Ám egy koratavaszi napon történt valami, ami erősen megrendítette benne az apja iránt érzett szeretetet, és nem csekély mértékben járult hozzá, hogy soha többé nem volt felhőtlen a kapcsolatuk.
A tél vége felé névnapi meglepetésként ingaóra modellt készített az apja számára. Hetekig dolgozott rajta, s ügyelt rá, hogy a dolog titokban maradjon. Fából fabrikált fogaskerekeket és mutatókat, de fából szerkesztette meg az óra vázát és burkolatát is. Ezeknél nehezebben megoldható feladat volt az ellensúly előteremtése. Szerencséjére hevert a padláson egy köteg soha fel nem használt forrasztóón. Kivett ebből egy ujjnyi vastagságú, s nagyjából háromarasznyi fémrudat, megolvasztotta, majd az olvadt fémmel feltöltötte a téglában erre a célra kialakított üreget. Ez tulajdonképpen az óramodell készítésének utolsó lépése volt. Mikor az olvadt ón megszilárdult, széttörte a téglát, s izgatottan akasztotta fel a súlyt a lelógó zsinórra. És az óra beindult, és a mutatók ütemesen egyet-egyet léptek előre.
Ezt a szépen ketyegő kis szerkezetet kezében tartva meglátta az ablakon át, hogy éppen hazaérkezett az apja. Szinte repült eléje, hogy minél előbb megmutathassa alkotását a belépőnek. Várta a dicséretet, mert mindig boldog volt, ha az apja elismerte. Ám ezzel a munkájával most nem aratott sikert. Apja gyanút fogva ingerülten kérdezte:
– Honnan szerezted ezt az ellensúlyt?
– Hát, a padlásról. Azokból a rudakból olvasztottam meg egyet - válaszolta megszeppenve, mert a hang nem sok jót ígért.
– Hogy mertél az engedélyem nélkül hozzányúlni?
– Nem mondhattam meg, mert meg akartam lepni vele Édesapámat.
Válaszként az apja kiütötte kezéből az órát, s fényes, fekete bőrcsizmájával rátaposott.
– Jegyezd meg egyszer s mindenkorra, hogy az engedélyem nélkül nem nyúlhatsz semmihez!
A fiú, pofonoktól tartva, ijedten lehunyta a szemét. Nem látta a taposást, de hallotta a reccsenést. Tudta, hogy vége az órának, amit ő olyan szeretettel készített. Nem sírta el magát, nem tiltakozott, de szívében nagyon megharagudott az apjára. Akkor még nem tudta, hogy ez a harag egy életre szól.
