Jelige: Muskátli – Forralttej

Két kisfiú játszott a családi ház hátsó udvarában. Látszólag békésen, bár együttlétük nem volt mindig felhőtlen. Időnként összekaptak valamin, majd kibékültek, s játszottak tovább, mintha semmi sem történt volna. Augusztus volt, a forróságot alig enyhítette az akácfák leveleinek ritkás árnyéka. A fiúk nem figyeltek erre, igazából nem is érzékelték a külvilágot. Csupán egyik vagy másik kakas kukorékolásából fogtak fel időnként valamit. Az egész nyarat itt töltötték, erősen lebarnulva, hiszen a rajtuk lévő kis rövidnadrág alig takarta testüket. Anyjuk ilyenkor a konyhában szorgoskodott. Időnként kinézett rájuk az ablakon át, csak úgy futólag, mert nem kellett attól tartania, hogy valami baj éri őket. Ott hátul, a tyúkok között biztonságban voltak. Az asszony éppen tejet forralt, ami mellől egyébként sem lehet elmozdulni, hiszen könnyen kifuthat. Amint az emelkedő tejhab elérte a fazék peremét, levette a tűzhelyről, s kisietett vele az udvarra. A konyha előtti verandának széles párkánya volt, megfelelő hely egy tejesfazék számára. Máskor is ide tette hűteni a forró ételeket. Elővigyázatosságból ilyenkor azonnal figyelmeztette a gyerekeket, nehogy megégessék magukat. Most is odakiáltott hozzájuk:

– Vigyázzatok fiaim, kitettem a tejet hűlni!

A fiúk tudták, hogy ez veszélyes, s nem szabad odamenni. De a bennük lappangó kíváncsi kisördög nem hagyta nyugodni őket. Egymásra néztek, s szó nélkül megindultak a veranda irányába. A zománcfazék hatalmas mályvaként vöröslött a párkányon sorakozó cserepes virágok között. Odaérve az idősebb testvér belepillantott, megállapította, hogy a tej tényleg ott van benne, s félreállt, hogy a kisöccse is meggyőződhessen erről. Ám öccse még túl kicsi volt. Ő úgy nézhetett a fazékba, ha lehúzza. Megfogta tehát a füleit, s húzta maga felé. Bátyja előbb figyelmeztetni akarta, hogy veszélyes, de az a benne megbúvó gonosz szellem lehetőséget látott az ármánykodásra. Azonnal átvette az irányítást, s kényszerítette a fiút, hogy nyúljon a fazék aljához és billentse azt meg. A következő pillanatban egy rettenetes sikoly hallatszott. A fiú, mintha eszméletét vesztette volna, semmit sem érzékelt tovább. Mikor visszanyerte tudatát, anyja éppen akkor merítette bele kisöccsét az eresz alatt álló esővizes kádba…

Ezt a szörnyű élményt az idősebb testvér soha nem tudta feldolgozni, lelkiismerete évtizedekig képtelen volt megnyugodni. Bár szülei nem vádolták, mégis kínozta időnként a bűntudat, hogy leforrázta öccsét, s csupán az orvosokon és a szerencsén múlt, hogy nem lett testvére gyilkosa. Senkinek sem beszélt erről a lelki teherről, akkor vallotta be bűnét az öccsének, amikor már idősek voltak. Abban bízott, hogy megérti őt, megbocsátja tettét, s végre megkönnyebbülhet. Ám testvére érzéketlen volt a bűnbánatra, ridegen elutasította a vallomást, megfosztva ezzel bátyját a feloldozás lehetőségétől. A tettest így tovább kínozta a bűntudat.

Töprengései közben egyszer mégis meglepő következtetésre jutott, s nem is értette, hogy erre miért nem gondolt korábban: ha az ő beavatkozásával borult volna öccsére a forró ital, akkor puha kis gyerekujjai megégtek volna az érintéskor. Ez biztosan fájdalommal járt volna, amire emlékeznie kellene, de ilyenre nem emlékszik. Az azt követő eseményeket viszont percről percre vissza tudja idézni. Arról sincs emlékképe, hogy sérülés miatt be lett volna kötve a keze. Ezt felismerve már nem is látta helyzetét annyira reménytelennek..

Egy éjszaka aztán tisztázódott minden. Félálomban elkezdett egészen jól emlékezni az addig homályos részletekre. Ugyanígy teszi egyre láthatóbbá a felkelő Nap a sötétségből kibontakozó tájat. Egymás után került helyére minden mozaik. Az is ugyan, hogy valóban benne volt a gonosz szándék, de látta azt is, hogy keze még nem ért az edényhez, amikor öccse azt magára rántotta. Tisztán látta, amint megcsúszik, majd megbillen a fazék és a tej ráömlik testvére arcára, vállára, mellkasára, s folyik végig a combjain. Látta, amint anyjuk odarohan, felkapja a fiát és az esővizes kádhoz szalad vele. Hallja a hangját is, ahogy beszél a kicsihez, nyugtatóan, csitítóan, de már nem emlékszik a szavakra. Azok talán örökre kihulltak emlékezetéből.

Csak az ártó szándék igazi okára nem talált azóta sem elfogadható magyarázatot.