Történetünk hőse ijedten állt a kórház kapuja előtt: be volt zárva, nem lehetett belépni. A portást meg illetlenség hajnali négykor felzörgetni. Mit mondana, hol van a súlyos beteg, aki miatt felébresztette? Viszont neki azonnal be kell jutnia! Egyetlen megoldásnak az tűnt, ha átmászik a kerítésen. De létra nélkül ez lehetetlen. A mellékutcában talán könnyebben megoldható - gondolta. Elindult a kőfal mellett, s ment egészen a sarokig. Odaérve megállapította, hogy a fal ott tényleg alacsonyabb. Az utca szerencsére kihalt volt és csak gyengén világította meg egy gázlámpa imbolygó fénye. Így biztosan nem fogják messzebbről észrevenni, amikor bemászik.

– Te jó ég, ilyen nincs! - tört ki hirtelen belőle.

Két rendőr közeledett feléje lassan, komótosan. Most mit tegyen? Forduljon meg és fusson el? Ez őrültség! Ha marad, akkor igazoltatni fogják, és az igazolványa bent van a kórházban. Tegnap este, amikor eltávozott, elfelejtette magához venni. Nagy butaság volt, hogy erre nem gondolt. Ebben az országban megtörténhet, hogy bekísérik a rendőrőrsre, kihallgatják, kiderül a szökése, abból botrány lesz, le is tartóztathatják, meg ki tudja, mi jön még. A következő pillanatban ráköszöntek a rendőrök:

– Jó reggelt!

– Jó reggelt! – viszonozta nagy igyekezettel a köszönést, de biztos volt benne, hogy ezt a találkozást nem fogja simán megúszni.

Ám a rend őrei továbbhaladtak, nem törődtek vele. Megkönnyebbült. Megvárta, míg azok eltűnnek a fordulóban, aztán rálépett egy kiálló peremre s egyetlen mozdulattal fent termett a kerítés tetején. A másik oldalon belehuppant egy virágágyásba, s amint visszanyerte egyensúlyát, futott egyenesen a fertőző osztályig. Fellélegzett, amikor elérte az épületet. Szobája első emeleti ablaka sötét volt és ugyanúgy becsukva, ahogy hagyta. Nem szűrődött ki fény a többi ablakból sem. Megragadta a villámhárító vezetékét s a falból kiemelkedő köveken lépdelve felkapaszkodott az emeletig. Enyhe nyomásra kinyílt az ablak, s már bent is termett a szobában. Jaj, de jó, szerencsésen visszaértem, senki sem vette észre a szökésemet, lelkendezett magában. Így még aludhatok is egyet, amíg a nővér fel nem zavar a hőmérőjével. A sötétben az ágya felé tapogatódzva már csak alvásra tudott gondolni a megerőltető éjszakai kaland után. Amikor késő este köszönés nélkül távozott, a felesleges holmijait a takaró alá rejtette, hogy a nővér, ha az éjszaka folyamán véletlenül benyitna, azt higgye, hogy ott fekszik a paplan alatt. De az ágyat feldúlva találta. A takaró fel volt hajtva, a ruhadarabok szétszórva. Tehát lebukott! A szíve hevesen verni kezdett, a halántékában tisztán érezte a vér lüktetését. Elképzelni sem tudja, hogy most mi következik. A legszigorúbban megtiltották neki, hogy betegsége miatt elhagyja az elkülönítő szobát, nehogy megfertőzze az NDK valamelyik polgárát. Mert ez bűncselekmény lenne! Kétségbeesve és reményt vesztetten feküdt le, a takarót az álláig húzva reszketett az izgalomtól. Alvásról szó sem lehetett. Egyre csak fülelt, hallgatózott, de az épület teljesen csendes volt. Öt óra körül aztán megelevenedett a folyosó, ajtók nyíltak és csukódtak, s izgatott, rövid beszélgetések voltak hallhatók. Ezekben időnként a neve is elhangzott. Viszont a nővér nem hozta a hajnalban szokásos hőmérőt. Ez érthetetlen volt, de nem tehetett egyebet, várt. Fél hat körül aztán valaki óvatosan megnyitotta az ajtót, egy bizonytalanul előrenyúló kéz felkapcsolta a villanyt, és láthatóvá vált az éjszakás nővér sápadt, feldúlt arca. Az ágyban fekvő fiatalember láttán megdöbbent, egyszerűen nem hitt a szemének. Haragtól remegve kérdezte:

– Ön itt van?

Értelmetlen volt a kérdés, betegünk nem is tudta, hogy erre mit válaszoljon. Nyugalmat erőltetve magára így csak annyit mondott, hogy: „Igen.”.

– De ez képtelenség! Ön egyszerűen nem lehet itt! – dadogta a nővér.

A fiatalember ezt még kevésbé értette.

– Hogyhogy nem?

– Úgy, hogy ön eltűnt az éjjel, mi átkutattuk az egész épületet, de ön nem volt sehol, és a bejárati ajtó be van zárva, ön ide nem jöhetett be, ezért ön nem is lehet itt!

Ez az egyszuszra elhadart szóáradat világosságot gyújtott barátunk fejében: ezek nem jöttek rá, hogy az ablakon át közlekedtem, emiatt van ez a nő dilemmában. Kissé pimaszul jegyezte hát meg:

– Ha nem jöhettem be, akkor valahol itt kellett lennem. Csak talán nem találtak meg.

Ez már túl sok volt a nővérnek, majdnem felrobbant a dühtől. Sarkon fordult és elviharzott, de közben még megfenyegette a beteget:

– Ha megjön a főnővér, meg fogja tudni tőle, hogy mekkora bűnt követett el! De azt is, hogy ennek milyen következményei lesznek!

A főnővértől nemcsak beosztottjai, de a betegek is rettegtek. Alacsony termetű nő volt, de katonás megjelenésű és rendkívül energikus. Nem tűrt ellentmondást, sem rendetlenséget a kórtermekben, mindenütt mindig jelen volt, és pontról pontra megkövetelte a házirend betartását.

Fiatalemberünk már két hete ismerte, pontosan tudta, hogy nem számíthat irgalomra. De nem volt vele irgalmas a fantáziája sem, egy percre sem hagyta megnyugodni. Hét óra körül már odáig jutott gondolatban, hogy megbilincselt fogolyként kísérték a börtönbe. Mert esetleg megfertőzte az NDK valamelyik állampolgárát.

Várakozás közben egyszer csak belépett a főnővér félénken, megtörten, s majdnem bocsánatot kért a zavarásért. Egyáltalán nem nézett ki olyan félelmetesnek, mint ahogyan várható volt. Épp ellenkezőleg. Szinte könyörögve kérdezte:

– István! Mondja, mit tett? Hol volt az éjszaka?

A szelíd hang és magatartás meglepte hősünket. Egyértelmű lett számára, hogy nem lesz szidás, számonkérés, börtön meg pláne nem. Beismerte a főnővérnek, hogy az éjszakát a barátnőjénél töltötte. A válasz kielégítette a kérdezőt, nem volt kíváncsi a részletekre, s megjegyzés nélkül távozott. Fiatalemberünk így mégis bizonytalanságban maradt, de hátra volt még az osztályvezető orvosnővel való találkozás. Ez nem is váratott sokáig magára.

Reggel kilenckor kezdődött a nagyvizit, s hamarosan felsorakozott ágya körül a fehérköpenyesek csapata. Kérdéseket tettek fel a betegségével kapcsolatban, és egy nagy fehér lapot tanulmányoztak, amit az egyik nővér tartott a kezében. Ezt a nővért jól ismerte, időnként elbeszélgettek, ha a munkája megengedte. Tekintetével jelezte, hogy tud a történtekről, de most nem beszélhet. A doktornő közben referált a főorvosnak a páciens állapotáról és az alkalmazott gyógymódról azzal a megjegyzéssel, hogy már túlzottan is jól van a beteg. A hangsúlyból kihallható volt, hogy nem kell tartani büntetéstől.

A vizit után ismét bejött hozzá a főnővér, s szavai teljes megkönnyebbülést hoztak. Ám megígértette vele, hogy nem fog többször elszökni, mert ez nekik nagyon kellemetlen. Barátunk ezt megértette, bár tudta, hogy nem lesz egyszerű betartani. Azt viszont elmulasztotta megérdeklődni, hogy aznap reggel miért nem kapta már azt a kis sötétlila tablettát? Gyanította ugyanis, hogy ennek mellékhatásaként lett egyre erősödő, majd állandósult erekciója. És május volt, az idő meg gyönyörű! Barátnője naponta meglátogatta, de csak a nyitott ablakon át beszélgethettek. A lány lent állt az udvaron, ő meg fent sóvárgott az ablakban. Mint Rómeó és Júlia, csak éppen fordítva. Egy ilyen alkalommal feltűnt neki a villámhárító lefutó vezetéke az ablak mellett. Akkor bolondos ötletnek tűnt, hogy belekapaszkodva és a fal köveire lépve könnyen leereszkedhet, majd ugyanott vissza is mászhat. A legutóbbi látogatáskor tehát megsúgta ötletét barátnőjének, aki nem ellenezte a rendhagyó találkozást. Sőt, kifejezetten örült a várhatóan sokkal forróbb májusi éjszakának.

Tette, ahogy elgondolta, minden az elképzeléseknek megfelelően alakult, csak arra nem számított, hogy a nővér éjszaka még bekukkant a szobába és felfedezi az eltűnését. Most ráadásul meg kellett ígérnie a főnővérnek, hogy nem adja fejét újabb kalandra. Kimerülten az izgalmaktól, végre nyugodtan aludhatott. Késő este arra ébredt, hogy valaki áll az ágyánál: a nővér volt az, aki időnként elbeszélgetett vele.

– Nos, kipihente már magát, fiatalember? – érdeklődött némi kötekedéssel a hangjában.

A fiú bólintott, de nem értette, hogy a nővér miért jött be éjszakára?

– Azért, mert kíváncsi vagyok, hogy hogyan tudott az éjjel visszajönni. Senki sem volt képes ezt eddig megfejteni. A bejárati ajtót tíz után bezárjuk, a földszinten pedig rács van minden ablakon. Éjszaka ide senki sem jöhet be, vagy mehet innen ki úgy, hogy a nővér ne vegye észre. Hogy tudta ön ezt megtenni?

– Elárulom, ha beleegyezik, hogy ugyanazon az úton ismét elmenjek – válaszolta a fiú félig tréfásan, de egy percig sem gondolta, hogy ez lehetséges.

Ám a nővér hozzájárult. Sohasem derült ki, hogy miért. A kíváncsisága lett volna olyan erős, hogy nem tudott nemet mondani? Hiszen ezzel hatalmas kockázatot vállalt!

– Tényleg megengedi? – kérdezte a fiú hitetlenkedve.

– Meg.

Emberünk kiugrott az ágyból, átöltözött, aztán az ablakhoz lépett és kinyitotta. A nővér egy ideig szótlanul nézte a készülődést, de ekkor már meg kellett szólalnia:

– Itt ment el? Na nem, ezt nem teheti meg még egyszer!

– De hiszen ön megígérte, hogy…

– Persze, elmehet. Csak nem itt! Kiengedem a főbejáraton, ha öt órára pontosan visszajön.

Fél órával később a fiú már ölelte barátnőjét, és öt óra előtt néhány perccel ismét ott állt a fertőző osztály ajtajánál. A nővér beengedte, s gyorsan felkísérte a kórterembe, nehogy a többi beteg megsejtsen valamit.

Délelőtt váratlanul megjelent nála a főnővér:

– Ugye, nem érzi itt jól magát és szeretne már elmenni? – kezdte a beszédét. Nos, a doktornő megengedi önnek, hogy napközben lemenjen a kertbe. De hat órára mindig vissza kell térnie. Mi pedig nem fogjuk ellenőrizni, hogy hol töltötte a közben eltelt időt - tette hozzá szokatlanul barátságosan. (Arra sincs magyarázat, hogy miért lett az orvosnő és a főnővér egyszerre ennyire megengedő?)

Egy héttel később barátunk megkapta a zárójelentést, és végleg elhagyhatta a kórházat. Csak azt a rengeteg izgalmat okozó sötétlila tablettát nem írták fel neki receptre…