Jelszó: Fehér liliom – Megkésett levél

Kedves B…!

Tudom, régen meg kellett volna írni ezt a levelet, hiszen néhány dolog mindmáig tisztázatlan maradt közöttünk. Csak nem volt könnyű elkezdeni. Ezért is halogattam hónapról hónapra, évről évre. Ne félj, ennyi idő után nem fogok szemrehányást tenni, amiért elhagytál. Persze, megvolt rá az okod. Érthető az akkori türelmetlenséged is. Mégsem kellett volna meggondolatlanul szakítanod velem. Nagyon sajnálom, hogy csak akkor döbbentem rá, mit veszítettem, amikor már nem volt lehetőségem megváltoztatni döntésedet. Biztosan emlékszel rá, milyen sokan voltak körülötted a legutolsó találkozásunkkor. Közel sem mehettem hozzád, annyi ember előtt pedig hiába bizonygattam volna, hogy szeretlek, úgysem figyeltél volna rám. Ráadásul úgy rendezted meg az elválást, hogy csak nézhesselek, de meg ne érinthesselek, hozzád csak magamban beszélhessek. Azóta is előttem van, milyen szép voltál abban az alkalmi, hófehér ruhádban, a kicsit pirosítóval élénkített arcoddal, kezedben a csokor fehér liliommal. Szerettem volna elkapni a tekintetedet, amikor elvonultatok előttem, de az arcodat eltakarták. Azt hiszem, ha mosolyogtál is, az szomorú volt, nem úgy, mint korábban bármikor. Hogy mit éreztél, azt nem tudom. Én sírtam. Nagyon fájt, hogy így, s egyetlen szó nélkül hagytál el. Ezért aztán nem reménykedhettem abban, hogy fogsz még az ölembe ülni, foglak-e magamhoz ölelni, fogod-e még rúzsos kis szádat huncutkodva a homlokomhoz nyomni.

Te akkor huszonöt éves voltál. De régen is volt már! Azóta nem láttalak, és nem is adtál hírt magadról. Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem teheted. Sokáig a fényképed volt az egyetlen vigaszom, amit gyakran nézegettem. Aztán valamikor, valahogyan elveszett. De őrzök még néhány kedves tárgyat, amiket ajándékba kaptam tőled.

Ragaszkodásod sem tudom elfelejteni. Te nagyon szerettél engem. Bánt, és furdal a lelkiismeret, amiért ezt nem kellően viszonoztam. Sokkal több szeretetet érdemeltél volna! Akkor még nem igazán fogtam fel, hogy milyen nagyszerű teremtés vagy. Pedig másképpen is alakulhatott volna mindkettőnk élete. Biztosan másképp, hiszen a te nagy riválisod, „az a másik nő” nem olyan, mint te voltál. Veled meghittebb volt a kapcsolatom. Kérlek, ne kérdezd, hogy akkor mégis miért őt választottam. Ezt nehéz egy-két mondatban megfogalmazni. Viszont kitartott, nem hagyott el, pedig mellettem nem volt könnyű az élete. Neki is okoztam bőven bánatot. Sok-sok viharos év után azért már hozzá szelídültem. Közben persze megöregedtünk. Egyre gyakrabban járunk ki a temetőbe szüleink, nagyszüleink sírjához. Ilyenkor még mindig elszorul a torkom, ha találkozom veled. Sírod egészen közel van az övékéhez. Rajta a fényképedet már kifakította a Nap, de vonásaid még jól kivehetőek. Nem mulasztom el soha, hogy meg ne simogassalak. Csak ne látnám tekintetedben a szemrehányást! A legfájóbb mégis az, hogy már nem is számíthatok bocsánatodra. Sajnos, abban sem bízom, hogy valamikor, valahol még viszontlátjuk egymást!

De ennyi év után is még mindig szeretettel gondol rád

az a régenvolt Barátod