Jelige: Tungsten – A titkos üzenet

Anyám tavaly halt meg, és hiába vártuk már, apámmal sokáig vakon, süketen kóvályogtunk új életünkben. Bár laktunk benne, a ház mégis bizarr emlékhellyé vált: a polcokon ott sorakoztak a hasztalan reménykedés orvosi kellékei, a fogason még lógott a kabát és régi nevetés ült meg a szögletekben.

Apám nagydarab, rabiátus ember, nemigen izgatja mások véleménye és nem sok képzelőerő szorult belé. Gyerekkoromban a szórakoztatásomat és gondozásomat jobbára anyámra hagyta, csak akkor ereszkedett közénk, ha úgy tartotta kedve, és csak kamaszkoromtól váltam érdemessé arra, hogy megvitassa velem a világ állását. Én persze szerettem, és persze ő is szeretett - csak szemlélődve, a távolból, míg anyám gyakran ölelt át zsigeri rajongással, nyakamba kiáltva: mi lenne velem nélküled!

Apámmal a betegség kovácsolt össze; vállvetve harcoltunk ellene, majd be kellett látnunk: vesztettünk. Apám, az én hahotázós, kötözködős apám összeroskadt, önmarcangolva kutatta, mit kellett volna másképp tenni, és minden héten órákra eltűnt a temetőben. Nárciszt és cirmos szegfűt vitt anyámnak - tudta, hogy még halálában sem kedvelné a komolykodó virágokat.

Eltelt vagy egy év, mire összeszedte magát annyira, hogy hozzá tudjon érni anyám holmijához: sötét, magányos tevékenység volt ez, nem hozott magával sem derűs emlékeket, sem feloldozást. Kérdeztem, segítsek-e, de elzavart.

Mikor végzett a ruhákkal, az iratokat bontotta meg, és azok között ismeretlen borítékot talált. Írás nem volt rajta, csak egy apró, piros szív a feladó helyén. Apám bősz, hitetlen haraggal bontotta fel. Az üzenet így szólt: vzvv qíöíp evíűgsw. Apám dühe felhorgadt, úgy érezte, kétszeresen is megcsalták, és még a bizonyosságot is eltagadták előle. Dacosan ment ki a temetőbe, hajította a sírra a csokrot, és vonta felelősségre a halott asszonyt. Felforgatta anyám fiókját, újraolvasta a részvétnyilvánító üzeneteket, fürkészte a szomszédok arcát. Nem bukkant semmi nyomra.

Én erről csak akkor szereztem tudomást, amikor gyászba süppedt arcán zaklatott vonás jelent meg, és egyre vallatott, láttam-e anyámon bármikor valami gyanúsat. Meghatott a kérdés. Talán anyám méltósága, ami már a halála előtt fél évvel végleg elveszett egy málló kórteremben, nekünk is bátorságot adott, hogy ha a legvégén úgy is ott fekszünk majd csupaszon, kiterítve, lelkünket se takargassuk feleslegesen.

Tagadtam, kérdeztem, miért támadt a gyanúja, erre szégyenlősen, mintha most ő csalná meg anyámat, kezembe adta a sokat forgatott-faggatott papírdarabot.

A világ megfordult, és egyszerre, réges-régen, ott ültem anyámmal a napcsíkos ebédlőben. Apám ebéd utáni sziesztáját töltötte, anyám pedig játszott velem. Minket nem kötött gúzsba a háztartás: gyakran ültünk nyargaló pormacskák között, és azt ettük, amit éppen találtunk. Aznap azonban némileg mégis irigyelhettem mások rendezett életét; az emléken mosolyogva tettem apám elé a titkos üzenet gyermekded megfejtését: süss nekem zserbót. Apám rámeredt, könnytelen szemében felhők gyűltek, meg nem ismert mókák, nem hallott nevetések, elmaradt ölelések utaztak rajtuk.

És kaptál-e zserbót, kérdezte nehézkesen. Hát persze, nem emlékszel? mosolyodtam el újra. Anyám gyakorlatlan keze vastag, cakkos szélű tésztát nyújtott, a szélére nem került se lekvár, se dió, a csokoládémáz pedig tajtékos tengerként haragvott felül.

Apám felkelt, régi szakácskönyvet vett elő. Hozzávalókat kutattunk, és életünkben talán először begyújtottuk a sütőt. Ő gyúrt és őrölt, én nyújtottam és a lekvárt kentem. Pár óra múlva az asztalon állt a zserbónk: rétegei imbolyogtak, a teteje pedig éppen olyan göcsörtös volt, mint húszéves emlékeimben. Apám nevetett, majd bicskája hegyével tétován belekarcolt egy M betűt. Azt hittem, titkos üzenetet ír, de mikor a kezembe adta a kést, ráeszméltem, hogy elmúlt már a játék, és az is elmúlt, akivel játszottam. Komolyan, betűről betűre, felváltva belevéstük a rettenetes mázba: mi lenne velem nélküled.