Jelige: Felettünkazég – Bosszú

A Sanyai nővére egy olyan kacskabéka volt, de a Sanyi imádta. Mikor a Nagyjocó azt mondta a nővérére, hogy hülye nyomorék, hát helyből nekiugrott. Persze a Nagyjocó simán leverte, de a Sanyi meg felkapott egy követ és úgy hozzávágta a Nagyjocóhoz, hogy annak felrepedt a homloka aztán meg csak ült a porban bőgve, pedig már benga nyolcadikos volt.

A Sanyi nővérét mi is szerettük, mert mindig megengedte, hogy csumán bőgessük az ájron médent meg az észidiszit, meg azt is elnézte ha boroztunk a Sanyi szobájában. Néha bejött közénk, leült a Sanyi ágyára és csendben nézte, ahogy hangoskodunk, meg zrikáljuk egymást. Volt, hogy megsimogatta a kezünket vagy végigsimított a fejünkön, és ezt egyedül csak neki türtük, már az anyánknak se, de a Sanyi nővérének muszáj volt engedni, mert mikor rádnézett azzal a nagy barna szemével, hát akkor teljesen kisgyereknek érezted magad, és még a Sanyi is szót fogadott neki azonnal, pedig egyébként meg mindenkinek visszapofázott.

Mikor a Sanyi nővérének eltört a csipője és kórházba került, akkor a Sanyi teljesen kibukott. Azt modta kinyírja azt a fasz motorost, aki elütötte a nővérét. Teljesen betege lett a dolognak, napokig nyomozott a faszi után, kiderítette, hogy hol lakik a lakótelepen, azt mondta, hogy az egy tök szemét alak, látszik a pofáján, hogy biztos veri a gyerekét. Otthonról ellopott egy nagy konyhakést és még az iskolába is behozta. Azt mondta azzal öli le azt a disznót, de a Kesa mondta neki, hogy az mégse jó ötlet, mert mi van ha elkapják, meg egyébként is a nővére nem halt meg, és így azért túlzás lenne, ha a Sanyi meg megölné a fickót. A Sanyi persze elküldte a Kesát a fenébe, de azért látszott rajta, hogy elgondolkodik a dolgon, mert mégiscsak a Kesa volt köztünk legokosabb, a Panni néni is mindig őt szólította, ha már senki sem tudta a választ az osztályból.

Mondta is neki a Sanyi, ha már akkora esze van, hogy mindent tud, akkor mondja meg, hogy mit csináljon, mert azért azt ő sem gondolhatja, hogy nem fog bosszút állni a nővéréért. A Kesa meg mondta neki, hogy inkább öntsön a fickó motorjának a benzintankjába cukrot, mert az biztos tönkre vágja a gépet. És az is lehet, ecsetelte a Kesa, hogy éppen menetközben megy galyra a motor a cukortól, a fickó meg pofára esik és eltöri valamijét, és akkor ugyanazt kapja, mint a Sanyi nővére, ha meg nem, a motor akkor is tönkre megy. Így is úgy is meglesz a bosszú, mondta Kesa, de mégse gyilkosság. A Sanyi persze puffogott, de azért látszott rajta, hogy ez jobban tetszik neki mint a késelős dolog, mert azt azért tudtuk mindannyian, mégha nem is mondtuk neki, hogy nem fog ő senkit leszúrni azzal a konyhakéssel, nem olyan gyerek ő, akármekkora pofája is van.

A cukrot persze a végén nekem kellett beleszórni a fickó motorjába, mert a Sanyi begyulladt és be sem mert jönni a tárolóba, ahol a fickó motorja volt, pedig este mentünk, mikor már mindenki aludt, a bérház kihalt volt és sötét, csak a biztonsági világítás halványvöröse pislogott a folyósokon.

Aztán később hallottuk, hogy történt valami motoros baleset a környéken, de nem néztünk utána, hogy a mi fickónk volt-e vagy sem, mert addigra a Sanyi nővére kijött a kórházból, és nem érdekelte már egyikünket sem a dolog.

Aztán szétszéledtünk, mert az élet már csak ilyen, és csak annyit tudok, hogy a Sanyiék azóta elköltöztek, a Kesa meg egyetemre ment, én meg összejöttem Zitával, akit gimiig észre sem vettem, pedig ott lakott ő is a lakótelepen meg egy általánosba is jártunk, csak ő cés volt én meg bés.

A Zita félidős terhes volt, mikor kibukott belőle, hogyan halt meg az apja. Egészen addig nem beszélt róla. Azt tudtam, hogy tizennégy évesen félárva lett, de arról sohasem beszélt, hogyan veszítette el a faterját. Csak azt tudtam, hogy istenítette őt. Néha néha elejtette, hogy az anyjával sohasem volt olyan igazán mély a kapcsolata, mint az apjával, amit nem is csodáltam, mert az anyja egy kiállhatalan perszóna.

Aznap sokára értem haza és nem szóltam neki, elfelejtettem felhívni, közbejött egy hirtelen meló, gépleállás, a főnök üvöltött, hogy nem lesz kész a megrendelés, mindenki szaladgált a nyomdában, mint pók a falon, azt sem tudtam, hol áll a fejem, persze, hogy nem telefonáltam. Mikor beléptem már teljesen kibukott, üvöltött velem és ököllel verte a mellkasom, hogy hogy lehetek ilyen disznó, aztán csak görcsösen zokogva kapaszkodott belém. Nem tudtam mást csak szorosan ölelni.

Mikor a zokogás elcsukló hüppögéssé szelídült, akkor kijött belőle az egész. Hogy ugyanez volt, mikor az apja meghalt, hogy várták haza, a vacsora ott volt az asztalon, de csak nem jött, csak hajnal kettőkor a rendőr, hogy baleset történt és nagyon sajnálja. S kiderült, hogy valaki cukrot szórt az apja motorjának a benzintankjába és mikor jött hazafelé a motor leblokkolt és ő átesett a kormányon és kitörte a nyakát és hogy most azt hitte, hogy velem is valami olyan történt. Mert ott volt a vacsora az asztalon és neki hirtelen olyan déjá vu érzése támadt, ahogy várt rám és csak bámulta az órát és hiába hívott, mert csak az üzenetrögzítő kapcsolt, hogy hagyjon üzenetet, pont úgy ahogy azon a napon is.

Van, hogy nem tudsz mit mondani. Csak ültem ott, öleltem a Zitát, simogattam a dudorodó pocakját, amíg halkan szuszogva el nem aludt a vállamon.

Van, hogy nem remélhetsz megbocsátást és a dolgokat úgy kell elfogadni, ahogy vannak. A kezem Zita hasára simult, éreztem, ahogy megmozdul a gyermekem.