Már megint felugrott a vérnyomása, nem pihen eleget. Hetente háromszor roráté, olyankor fél ötkor kel. Maga nyitja a hatalmas templomajtót, s mióta egy kollegáján bosszút álltak a hajléktalanok, amiért nem adott nekik ismét nagy összegű alamizsnát, s beragasztották rágógumival a kulcslyukat, azóta mindig lehajol és megvizsgálja a zárat. Aztán behúzódnak néhány öregasszonnyal az oldalsó imaterembe, csak azt fűtik télen. A templomhajó fűtéséhez nem kaptak pályázati pénzt.

A templom a harmincas években épült. A gyülekezetnek papíron ötezer tagja van. A legtöbbje nem jár templomba, a merevlemez eltárolja az adataikat. Jelenteni kell évente a létszámot, így nem törli azokat sem, akikről évek óta nem tud semmit. Egyházfenntartó belőlük pár száz, nagyünnepen alig százan járnak misére.

Megitta a citromfűteát, ami elhűlt a konyhaasztalon. Maga főzte még az este, reggel nem bajlódik vele, az ízületi panaszai miatt dagad a keze, előfordul, hogy a reggeli sietségben lever valamit. Az ujja ilyenkor érzéketlen, a múltkor is beleakadt a bögre fülébe, és a tea végiglocsolta a tűzhelyt meg a konyhapult oldalát. Mise után maga takarított.

Januárban alig pislogtak a hajnali csillagok a szmogos égen. A forgalom már elindult, a villamos távolról kattogott. A csillagok hívogatnak, megihletik, s gondolatait a tízperces prédikációba rendezik. Honnan jöttünk? Vágyunk-e a mennyei Atyához?

Februárban hatalmas fényrepedés az égen, mennyei játék, isteni kegyelem. Az ilyen percek adják az élet lényegét. Kapcsolat az Örökkévalóval.

 

Az édesanyja nincs tíz éve. A stroke után hazahozta a kórházból, otthon ápolta, s anyja engedelmesen, bár kínok közt még három évet élt a fia kedvéért. Hogy ne maradjon egyedül az egyedüli gyereke. Egy reggel szólt, hogy fiam, apáddal álmodtam, s délután csendesen távozott. Egy nagynéni jár hozzá, figyeli az életét, ami tiszta, eseménytelen. Néha elutazik szerzetesházakba, kirándulást szervez kórházi munkatársakkal. Gyereke nincs, unokája nincs. Vele a hatalmas templomboltozat és az ég örökös mezeje. Vajon meddig bírja?

A harmincas éveiben még buzgón szolgált. Betegeket látogatott, feladta az utolsó kenetet. Most ötven múlt és fáradt. Szót fogad az orvosnak, szedi a gyógyszereket, eljár fogászatra. Még lefutja a kilométereket a futópályán. Újabban szétszórt, mindent elfelejt.

Mindent elért, amit csak akart. Mégis elégedetlen.

Megküzdött az elhivatással, amikor Isten szólította. Isten is megküzdött érte, s Ő győzött. Kamaszkorában pilóta szeretett volna lenni, de mikor 190 centinél sem állapodott meg a testmagassága, elszorult szívvel gondolt arra, hogy másképp kell az égbe röpülnie…

 

Ma délután nem misézik. Egy könyvet keresett a neten. Egyik weboldalról a másikra kattintott, míg rátalált egy szerzőre. Nem tudott erről a kiadványról, új volt. Az egyik közösségi oldalon rábukkant a szerzőnőre, akinek fotói pezsgő életet sugároztak. Beszélni akart vele.

Kiküldte megrendelő e-mailjét a kiadónak, aki a szerzőhöz irányította. Harmadnap a nő e-mailje ott volt a levelei között.

– Utal és postázza, vagy személyes átvételt kér?

– Utalok és postázást kérek.

– Dedikálást?

– Igen, a nevemre.

Megadta a lakcímet a nevével. Átutalta a könyv árát, és várt.

Másnap a szerzőnő szívélyes hangú levelet írt: egyházaknál is tart könyvbemutatót, látta, hogy plébánia utalt.

Erről megfeledkezett…

Ismét e-mailt írt:

– Nagyobb mennyiség is rendelhető? Azzal szeretném megköszönni munkatársaimnak az éves munkájukat. – Ha már megtudta, hogy egyház rendelt, tudja meg, hogy ő a pap!

– Érte jön?

– Igen.

 

Harmincfokos kánikulában érkezett a százhúsz éves bérházhoz, nehezen talált parkolóhelyet. Halásznadrág, póló, szandál. Amikor lehajolt a könyvcsomagért, feneke szinte a nő orráig ért. A fóliába csomagolt könyveket a karjára akarta venni, amikor a nő megszólalt:

– Foglaljon helyet. Kávét, teát, vizet?

– Egy pohár vizet.

Leültek. A nő beszélt, és közben az arcát fürkészte, mintha az emlékeiben keresgélne, honnan is ismerik egymást. Kedves fecskemintás selyemruha volt rajta, nem is gondolta, hogy ilyen csinos valaki, aki könyveket ír. Még jobban tetszett neki, mint a közösségi fotókon. Már ha szabad neki tetszeni…

– A kutatást szívesen folytatnám – hallotta távolról a hangját –, de be kellett rekesztenem az anyag tekintélyes mennyisége miatt.

Nagyot nyelt.

– Én sem tudtam befejezni a kutatásomat – tette hozzá halkan, és kortyolt a vízből.

– Milyen intézményhez kapcsolódik a kutatása?

– Az orvostudományi egyetemhez… - s oldalról pislantott a nő arcára. Az rezzenéstelenül tovább kérdezett.

– Milyen témában írta?

– Mentálhigiéné…

Nem, nem mondta, hogy teológiát végzett. Kiitta a vizét, karjára vette a könyvcsomagot, az ajtó alatt oldalt hajtotta a fejét megszokásból, hiszen minden ajtó alacsony volt neki. A lépcsőfordulóból visszanézett.

Gyülekezeti alkalmakat írt ki. Lelkesen vetette magát a munkába, családokat vont be. De a nő nem jött a gyülekezetébe. Persze, nem katolikus, olvashatta a könyvében. Filmvetítést szervezett, de arra sem jött.

Elérkezett a nyaralások időszaka. Fotókat kért a közösségi oldalon, ki merre jár, milyen templomokat látogat. Látta, hogy a nő a déli országrészben képeket oszt meg a gyerekeiről. Nem, férfit nem lát mellette sehol.

Felkereste régi ismerősét, aki egy déli repülőpályán pilótákat oktatott. Megbeszélték, hogy ellátogat hozzá, és felszállnak. Megkérte, hogy videózza, amikor a gépet vezeti. A videót feltöltötte a közösségi oldalra. Fiatalnak érezte magát, mint mikor a húszas évei elején mentőrepülőzött.

A nő lájkolta a képeket. Ősszel meghívót kapott tőle egy könyvbemutatóra. Nem tudott elmenni, kimentette magát. Utána találkozni hívta. Meglepődött, nem válaszolt.

Karácsony közelgett, s a nő egy vasárnap megjelent a templomában. Késve ért be, látta, ahogy behúzta maga mögött az ajtót, és feltűnés nélkül leült a hátsó sorba. Elakadt a prédikációban, s a torkát köszörülte. Szerette volna, ha mise után ott marad pár percre beszélgetni, de nem mert szólni neki. A bejáratnál ernyedten fogott vele kezet, s amaz elsietett. Messziről jött, egy órát utazott a város másik végéről.

Elborult a kedélye. Délután kutyát sétáltatott.

Az adventi koncertre ismét eljött. Azon az alkalmon nem szolgált. Amikor kiment a templomból, hogy vecsernye előtt gyorsan átöltözzön, érezte, hogy a nő tekintete úszik utána. Könnyűnek érezte magát, súlytalannak. Szinte repült.

Tél végére megszervezte a könyvbemutatót. A nő felkérte, hogy a betétszövegeket olvassa fel. Úgy érezte, mindig együtt dolgoztak. Orchideát vett neki és bonbont, megköszönte a munkáját, és a nő megpuszilta az arcát. Élénk volt, mint egy kismadár, csevegett, s ő önkéntelenül behúzta a hasát, amikor a könyvespolcnak támaszkodva hallgatta. Nevettek.

Aztán mindenki elment, ő kikísérte. A kapuban búcsúzóul a nő végigsimította a karját. Amikor a keze a csuklójához ért, ő hirtelen mozdulattal elkapta az ujjait. Reflexei újra a régiek voltak. Pár másodpercre egymás szemébe néztek. Aztán a nő nevetve elköszönt. Elment, s a helyén csengő nevetés maradt minden résben, minden hézagban. Az idő sarkai kitágultak. Mintha kis harangok játszanának a lelkészi lak folyosóján.

A papi lak hűvös volt. Teát főzött. Kitöltötte, lassan kortyolgatta. A könyvet simogatta, amit a nő nála hagyott. Mintha az írás nyomán a lapokról megelevenedne apró lénye, megcsendülne a gurgulázó kacagás. Igen, mint egy gerle, úgy nevetett. Hogy örült az orchideának! A karjára vette, mint egy pólyás babát, és megsimogatta a kaspóját.

Régmúlt energiák lepték meg. Abból az időből, amikor nem volt lelkipásztor, és megfordult a fejében, hogy gyereke lehet.

Még lehet. Nincs fizikai akadálya. A nagynénje látta őket, s kérte, hogy a nő mutatkozzon be.

Tulajdonképpen bemutatta a családjának.

 

E-mailezni kezdtek. Írásról, könyvekről. Novellákat küldött neki, prédikációkat, s egyszer csak azt érezte, hogy a nő belesimult az életébe. A virtuális tér mindent elbír. Megegyeztek, hogy találkoznak.

Egy cserép gyöngyorchideával egy papírszatyorban felült a buszra, és közel egy órát utazott. Melege volt a bőrdzsekiben, a halványkék kötött mellényben. Körbejárta a teret, lépései a hosszútávfutót idézték, aki egykor volt, s ettől a térde kissé megrogyott. Avatár a járókelők közt. A nő a melléig sem ért. Nem baj. Vele van baj, hogy ilyen magasra nőtt.

Egy órát beszélgettek a parkban, de mintha pillanatok teltek volna el. Aztán mennie kellett, a vacsorázás ideje szűk. És nem történt semmi. Miért is jött? Mit is várt? A lépcsőn a nő egy fokkal fölötte állva hozzásimult, átölelte a karját:

– Örülök, hogy eljöttél, gyere máskor is.

Belülről mosolygott. Egymás mellett ültek a buszon, s ő a nő lábához szorította a lábszárát. Próbálgatta, mit hoz fel benne az érintés. Semmit? A rágondolás veszélyesebb otthon! Az utolsó percekben még elmondta, mert el akarta mondani, hogy egyedül van, sok a munka, nincs segítsége.

Meglepődött a saját kitárulkozásától. Ha eddig nem keresett senkit maga mellé, most mi lelte? Egyszerűen vágyott rá, mindennél jobban vágyott rá, hogy egy évre, csak egyetlen egy évre kiléphessen, mint a jezsuiták, akiket minden hetedik évben felmentenek a szolgálat alól. Csak egy évre, hogy pihenjen, és átgondolja az életét. Meg lehetne szervezni. Az orvos is írhatna javaslatot. Magas vérnyomás, fáradtság, kiégettség. Ha az egyház jövőjére gondol, hogy itt is elkezdődik, ami Nyugaton már húsz éve, hogy bezárják a templomokat, átalakítják koncert- vagy kiállítóteremmé, vendéglátóegységgé… Teológus korában el sem tudta képzelni, hogy ez itt is bekövetkezhet...

Másnap ott várta a nő e-mailje. Elolvasta, de nem válaszolt rá. Harmadnap megkereste a lelkiatyját, s engedelmesen meggyónt. Amikor a gyöngyorchideát említette, hogy ő maga szaporította, abból ajándékozott neki egy cseréppel, a gyóntatópap hangja egy fekvéssel magasabbra váltott, irónia bujkált benne.

– Ki a virágot szereti…

Nem, rossznak nem tartotta magát. Csak kishitűnek, mivel aggasztotta, hogy nem látja, mi következik. S most a gyónással elvégezte magában, hogy többet nem fürkészi a jövőt.