A vasrács éles kattanással becsukódott és Melák kint találta magát az utcán. Visszanézett a városszéli, komor épületre, melynek homlokzatán jellegtelen felirat hirdette: RESZOCIALIZÁCIÓS INTÉZET. A köznyelv többnyire csak átnevelő lágernek tisztelte a baljóslatú intézményt. A "beutaltakat", hivatalos megfogalmazás szerint, javító-nevelő tréningre küldték ide. Akit rossz sorsa ide vetett, bizton számíthatott jó néhány évi, súlyosabb esetben akár húsz esztendei bent tartózkodásra, teljesen elszigetelve a külvilág kártékony hatásaitól.

  A kihalt utcát hűvös szél söpörte végig. Melák fejébe csapta egykor jobb időket látott barett sapkáját és vállára igazította hátizsákját. Ebben a kopott, megfakult zsákban hurcolta egész eddigi életét: egy-két ruhaneműt, személyes okmányokat és a régi időkből megmaradt néhány apró holmit. Tétován körbepillantott, vaksin hunyorogva a szokatlan napfényben. Megköszörülte a torkát és egy jól irányzott köpéssel viszonozta a hosszan tartó állami gondoskodást, majd határozott léptekkel elindult a városközpont felé.

   Elpusztíthatatlan derűlátása lassan legyűrte nyomott hangulatát. A hosszú tompultság után ébredező tudatában egy jó ebéd gondolata derengett. Visszagondolt a sok év előtti zavaros időkre, amikor a fanatizált tömegek éttermeket romboltak le a városban. Megrohanták a vágóhidakat és szabadon engedték az állatokat. Megvadult marhacsordák rohangáltak a forgalmas utakon, sok baleset történt és napokig tartott, amíg minden állatot be tudtak fogni. Akkoriban a Tulok kocsmája volt az egyetlen hely, ahol még igazi steaket lehetett enni.

  Melák bizakodott, hogy az eltelt évek alatt valamelyest rendeződött a helyzet és az emberek élete visszatért a rendes kerékvágásba. Egy út menti ócskásnál pénzzé tette egyetlen vagyontárgyát, egy vékonyka ezüst nyakláncot. Fütyörészve ballagott tovább a hosszú úton és mohó kíváncsisággal szemlélte a régen látott környezetet. A változások lassan, cseppenként szivárogtak el tudatáig. Egy elhanyagolt park rácsos kapuján messziről virított a felirat: RENDSZABÁLYOK. Alatta  hosszú lista. Távolabbról csak a piros nagybetűkkel kiemelt, sokszor ismétlődő "TILOS!" szót lehetett kibetűzni.  A férfi elhűlve bámulta a tűzfalakra pingált jelszavakat:

                      TÁRSADALMUNK ALAPPILLÉREI: CSEND, REND, FEGYELEM!

                                EGÉSZSÉGES TÁPLÁLÉK = ÉLETERŐS NEMZET!

  A buszmegálló bódéjából néhány mogorva arc nézett a semmibe. Melák örült, hogy végre embereket lát, s bizakodva közeledett feléjük.

– Kézcsókom asszonyom, elárulná nekem, merre találok valami itatóhelyet, ahol egy pofa jó sört lehet kapni? - fordult egy igénytelenül öltözött, fakó arcú fiatal nőhöz, aki  fiacskája kezét szorosan tartva álldogált a megállóban.

  Az asszony riadtan kapta fel a fejét. Tekintetében gyanakvás, harag, elutasítás tükröződött. Némán hátrább lépett és gyorsan másfelé fordult. A gyerek ügyetlenül toporgott anyja mellett és véletlenül rálépett Melák lábára. Ijedten pislogott a nagydarab, idegen bácsira.  - Semmi baj, kisöreg! - vigyorgott rá cinkos kacsintással Melák és lapát tenyerével megsimította a fiúcska haját.

– Nahát, hallották? ...Látták? Megszólította a nőt!... Megérintette a gyereket!

– Milyen őrültek rohangálnak a nyílt utcán... és fényes nappal...

– Hívni kellene az őrjáratot!

 Melák tisztán hallotta a tömegből érkező félhangos megjegyzéseket. Sietve feltűrte gallérját és az erősödő szélben gyalog folytatta útját. Egy kirakat üvegében megnézte magát, de a szokásos börtönsápadtságtól és néhány őszes hajtincstől eltekintve semmi különöset nem vett észre.

– Kíváncsi lennék, ezek a fapofák hogy fickándoznak lefekvés után az ágyukban - dünnyögte magában.  - Sótlan város, sótlan emberek... - dúdolgatta egy régi dal csaknem elfeledett sorait.

  Tulok kocsmáját nehezen találta meg. A régi, jól ismert cégér eltűnt, helyette igénytelen felirat lógott az ajtón:  118. sz. Állami Étkeztető Egység. A kollégiumi menzára emlékeztető, sivár helyiség teljesen néptelen volt.  Melák úgy tartotta, hogy nincs rosszabb egy üres vendéglőnél és kissé bizalmatlanul telepedett le az ablak mellett. Az asztalon vizeskancsó poharakkal, a falakon körbefutó felirat: NEM AZÉRT ÉLÜNK, HOGY EGYÜNK, HANEM AZÉRT ESZÜNK, HOGY ÉLJÜNK! 

  Merev tartású, nyurga, pókerarcú pincér közeledett kimért léptekkel és tisztes távolságtartással megállt az asztalnál. Melákot határozottan lakájnak öltöztetett paszulykaróra emlékeztette. A főúr néhány másodpercig szótlanul várakozott, majd diszkrét köhintéssel érzékeltette jelenlétét.

– Egy marhasteaket kérek jól átsütve, héjában sült burgonyával, és hozzá Cabernet Sauvignont. Lehetőleg 96-os évjárat legyen!

  A karót nyelt pincér arca rezzenéstelen maradt, csak bozontos szemöldökei rándultak meg alig láthatóan.

– Uram! - szólalt meg felülmúlhatatlanul gépies és személytelen hanghordozással - Ha jól emlékszem, a régi időkben ezt humornak nevezték, ami mai, fejlett társadalmunkban haszontalan és értelmetlen jelenség, s mint ilyen, mélységesen elítélendő és üldözendő.  - majd  hátraarcot csinált és visszasietett a konyhába.

  Melák mindenekelőtt elcsodálkozott azon, hogy ez az ember beszélni is tud, majd azt latolgatta, hogy ha most gyorsan kioson az ajtón, talán még ép bőrrel megúszhatja. De ebben a pillanatban már vissza is tért a Paszulykaró és egy gőzölgő tálat helyezett az asztalra.

– Ez a mai ebéd. Parajfőzelék csicseriborsó golyócskákkal. Rendkívül finom és tápláló eledel.

  Melák úgy bámult az ételre, mint  legyőzendő ellenségre. Elszántan belekóstolt.

– Pincér! Ez az étel sótlan! Sőt, egyáltalán semmilyen íze sincs!

– A főzelék szigorúan az Egészséges Táplálkozás Minisztériuma által meghatározott mennyiségben tartalmaz ásványi sókat, vitaminokat és tápanyagokat. Pontosan annyit, amennyit az ön szervezete igényel. Továbbá mentes mindenféle fölösleges ízesítőtől és káros anyagtól.

– Legalább egy tükörtojást... ha lehetne...

– Ember, honnan jött maga?  A Holdról?

– Nem éppen. Izé... külföldön voltam. Tíz éve nem jártam itthon.

  A pincér némileg megenyhülve pillantott Melákra és magyarázni kezdett, mint amikor a gyógypedagógus igyekszik valami nyilvánvaló dolgot megvilágítani csekély értelmű nebulóinak.

– Az életmód megreformálására indított mozgalmakkal kezdődött a történet.  Évekkel ezelőtt egy ügyes és tehetséges  aktivista az egészséges táplálkozás jelszavát tűzte a zászlajára. Pártot alapított, majd kitartó propagandával megszerezte az emberek többségének támogatását és ezzel együtt a politikai hatalmat. Ma már alkotmányba foglalt alapvető jog, hogy minden állampolgár kizárólag egészséges táplálékhoz jusson.  Vége az egészségromboló, hedonista zabálásnak. A szakácskönyveket manapság már nem világhírű séfek, hanem orvosok, biológusok írják. Társadalmunkban minden ember boldog és elégedett.

– Valóban boldog lehet az az ország, ahol a marhapörkölt a legfőbb ellenség...

– Mint minden társadalomban, természetesen nálunk is akadnak deviáns elemek. - folytatta előadását a Paszulykaró, Melák megjegyzését figyelmen kívül hagyva - Bölcs és humánus vezérünk megszüntette a régi, kegyetlen börtönöket. A társadalmi rend ellen vétő, eltévelyedett egyéneket reszocializációs intézetekbe utalják, ahol gondos orvosok és ápolók mintaszerű állampolgárokat nevelnek belőlük. 

  A pincér pillanatnyi hatásszünetet tartott, mintha le akarná aratni az elismerést ügyes szónoki teljesítményéért, majd folytatta az előadást: - Én magam is szemtanúja voltam egy igen kirívó és felháborító esetnek. Egy házaspár, négy-ötéves fiúgyerekkel, letelepedett az egyik asztalnál. Később, a kamerafelvételek visszajátszása után bizonyítani lehetett, hogy a kölyök, szülei szeme láttára, egymás után négy darab kockacukrot tömött a szájába. A szülőket, kiskorú veszélyeztetése miatt, természetesen átnevelő lágerbe küldték. A gyerek állami intézetbe került, talán még nem későn. Nemrégiben egy köztiszteletnek örvendő asszonyságról kiderült, hogy éveken át állati zsiradékkal mérgezte családját. A városban legendák keringenek emberekről, akik állítólag az erdőben állatokat ölnek meg és megeszik a húsukat. De ez már annyira hihetetlen, abszurd történet, valószínűleg csak az emberek romlott  fantáziájának a terméke.

  Melák kedvetlenül kanalazgatta az ételt.

– Egy kis sót legalább... nem kaphatnék?

  Esdeklőn nézett fel a Paszulykaróra és közben diszkréten egy bankjegyet csúsztatott az asztal szélére.

  A pincér gyorsan körbepillantott, majd mellénye zsebéből apró szelencét húzott elő és szertartásos mozdulattal egy kevés sót hintett a főzelékre. Hanyag eleganciával zsebébe gyűrte a pénzt és elvonult a konyha felé, azzal az előkelő testtartással és flegmatikus ábrázattal, melyet angol grófi főkomornyikok is csak sokévi gyakorlással képesek elsajátítani.

  Később, amikor Melák távozni készült, a kijáratnál a pincér, merevségét immár levetkőzve, cinkos ábrázattal vigyorgott rá és a füléhez hajolt:  - Ha jót akar enni, jöjjön este, záróra után! A hátsó bejáratnál kopogjon!

  Az utcán Melák megkönnyebbülten sóhajtott fel:  - Talán mégsem veszett el minden remény... Egy régi slágert fütyörészve, az utca napos oldalán folytatta útját.