Jelige: Nakonxipán – Lajoska
Lajoska az NDK konyhakredenc tetején lakott, egy régimódi Kotyogó kávéfőző és egy mutatóit vesztett vekkeróra közvetlen szomszédságában. Élete párja, Berta lelkiismeretes háziasszony volt. A szekrény lakóit hetente gondosan leporolta, a tolakodó pókhálókat eltávolította, a polcokat legalább havonta egyszer lemosta, tisztára súrolta és a vekkert mindennap rendszeresen felhúzta. A kredenc tetejéről kiváló kilátás nyílt az egész nappalira, sőt a nyitott ajtón át még az előszoba sejtelmes körvonalai is kirajzolódtak. A lakást nehéz, vaskos sötétítőfüggönyök zárták el a külvilágtól. Lajoska hosszú évek óta titkos vágyakozással várta, hogy Berta egyszer végre elhúzza a függönyöket és szélesre tárja az ablakot. Régi emlékeiből néha felderengett, hogy az ablakon túl a kinti világ, a széles sugárút és a szemközti park ígéretes panorámája rejtőzik.
A szokásos, ebéd utáni konyhai motoszkálás, csörömpölés végeztével Berta visszavonult délutáni sziesztájára. Az ébredő tavasz fényei, hangjai, illatai fennakadtak a vastag függönyök védvonalán. A külvilágtól elzárt lakás megőrizte az egykori vasárnap délutánok nyomasztó hangulatát. A bútorokra régi veszekedések szitokszavai rakódtak és a falak rég elmúlt kelkáposzta-főzelékek áporodott szagát párologtatták ki. A mutató nélküli óra tétova, monoton neszezése az időtlenség érzetét keltette.
Lajoskát elmélyült gondolkodásra ihlette a lagymatag csend és félhomály. Reggel óta azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy Berta folytonosan gyarapodik élősúlyban és derékbőségben, míg ő maga az évek során egészen kicsikére zsugorodott. Nosztalgiával gondolt az ifjúkori, daliás időkre, amikor még lányoktól körülrajongott, jóképű fickó volt és egyáltalán nem hívták Lajoskának. Szülei eredetileg Ferdinándnak anyakönyveztették, ám egy szép napon megjelent az életében Berta. Az asszony kijelentette, hogy ő ki nem állhatja a Ferdinánd nevet és egyébként sem illik párjához egy ilyen tekintélyt parancsoló, férfias keresztnév.
A menyegző után Ferdinánd, alias Lajoska, boldogan hozta haza Bertát a két szoba összkomfortba. Az asszony csak a macskáját hozta magával, de aztán, különös módon, a lakás hirtelen benépesedett. Berta összes rokona folytonosan ott nyüzsgött, tolongott, akár az elzavarhatatlan piaci légy. Jelen voltak reggel, délben, este, ebédnél, vacsoránál, sőt még a hitvesi ágy körül is ott tolakodtak, kíváncsiskodtak. Berta nővére, a hihetetlenül kövér Karola mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban bukkant elő. Leánykája, a hisztis Bogyóka állandóan ott totyogott, gügyögött körülöttük. Lajoska határozottan úgy érezte, hogy Géza, a tudálékos após folytonosan a háta mögött settenkedik és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. No és persze Berta anyukája! A megmagyarázhatatlan képességekkel bíró kedves Mama, mint valami rejtélyes kvantumfizikai fenomén, a tér minden pontján egyszerre képes volt jelen lenni. Lajoska rosszmájú megjegyzése szerint néhány száz évvel ezelőtt a Mama különleges képességei bizonyára felkeltették volna bizonyos buzgó egyházi hatóságok érdeklődését. A kedves rokonok mellett Berta néhány barátnője, ismerősök, kollégák, Béla, a sarki hentes, Ica a fodrász, Vica a műkörmös, sőt még a tévés szappanoperák hősei is mind ott lábatlankodtak a lakásban. A férjecske lassan kiszorult a meleg családi fészekből.
Lajoskának egykor volt egy nemes szenvedélye: rajongott a régi pénzekért. Az évek során tekintélyes gyűjteményt halmozott fel muzeális érmékből, bankjegyekből. Bertát azonban érintetlenül hagyták a numizmatika szépségei. Ő csak az érvényes fizetőeszközök iránt érzett olthatatlan vonzalmat, és férje "ócska, haszontalan, penészes vacakjait" nem tűrte meg a szobában. Lajoska éjnek idején kiosont a konyhába és ott rendezgette, tisztítgatta gyűjteménye becses darabjait. De késő éjjel, amikor a tévében az utolsó sorozat is véget ért, az ajtóban megjelent Berta és olyan szigorúan, szemrehányóan nézett, mintha férjecskéje legalábbis három-négy alulöltözött táncosnő társaságában dorbézolna a konyhaasztalnál. Rövid, de annál hatásosabb monológjában megkérdőjelezte férje mentális épségét és azonnali hatállyal beszüntette az éjszakai "vircsaftot". Attól fogva Lajoskának be kellett érnie béketűrő, szelíd alkatához egyébként is igen jól illő, csendes szemlélődéssel és töprengéssel.
A régmúlt visszaidézését megzavarta Berta, aki ismét megjelent a konyhában és a jelekből ítélve a szokásos délutáni kanaszta parti előkészítésén fáradozott. Az elmaradhatatlan kártyacsaták állandó résztvevője volt Berta három kebelbarátnője, Katóka, az öregecske kotlóstyúk, Krisztike, a szende libuska és Matild, a mérges pulyka. Lajoska, tiszteletlenül, csak baromfiudvarnak nevezte ezeket az összejöveteleket, természetesen olyankor, amikor neje hallótávolságon kívül tartózkodott. Meg mert volna esküdni rá, hogy a kártyapartik után a lakásban szellőzetlen falusi tyúkólak szagát lehet érezni, és a szőnyegek rojtjai között elhullajtott baromfitollak maradványait vélte felfedezni.
Berta apró, fehér porcelántálakat vett elő a konyhaszekrényből. A tálkákra gyakorlott mozdulatokkal pirított napraforgót, csicseriborsót és kendermagot adagolt. Egy nagyobb cserépedényt tekintélyes mennyiségű pattogatott kukoricával töltött meg, majd az egész kollekciót tálcára rakta.
Ekkor különös dolog történt. A hirtelen támadt huzat kivágta a rosszul záródó ablakszárnyat és a nehéz sötétítőfüggöny félrelibbent. A résen pajkos tavaszi napsugár és dallamos rigófütty szökött be a szobába. Az élénk, kristálytiszta hangok játékosan ide-oda szökelltek a falak között, végigsiklottak a bútorokon, megcirógatták az otromba porcelánfigurákat, végül elpihentek a kopott szőnyegek bolyhai között. A madárénekbe emberi lárma vegyült. Az utcán megsokasodott a tömeg, jókedv, nevetés, gyerekzsivaj, ünnepi készülődés hangjai lopakodtak be az ablakon. A pecsenyesütők és italmérések sátrai felől csábító illatokat hozott a szél. A napsütötte járdán nehéz téli ruháiktól megszabadult, rövid szoknyás lánykák kacarásztak önfeledten. Dob és cintányér erősödő, ütemes hangfoszlányai fúvószenekar közeledtét sejttették. Az út közepén makulátlan fehér szoknyácskába öltözött, kipirult arcú, vidám mazsorett lányok csapata masírozott. Mögöttük elegáns, sötétkék egyenruhás tűzoltózenekar pattogó ritmusú indulót játszott.
Lajoska mohón szívta magába a kinti világ képeit, hangjait. Berta pillantása találkozott férje átszellemült tekintetével. Az asszony arcán először csodálkozás, majd döbbenet, végül felháborodás és harag tükröződött.
– Ezt neked, Lajoska! - sziszegte és kijelentését öklének félreérthetetlen mozdulatával nyomatékosította. Mérgesen becsukta az ablakot. Megragadta férjecskéjét, bevágta a szekrény legalsó, sötét, poros, naftalin szagú rekeszébe és hangos csattanással rácsapta az ajtót. Bosszúsan gondolt arra, hogy csak ősszel lesz esedékes a legközelebbi lomtalanítás.
