Jelige: Horgászkaland – Vadat és halat, s mi jó falat…

A víz hideg és mély, és én nem tudok úszni. Nem ér le a lábam, semmiben nem tudok megkapaszkodni. Süllyedek. Fellököm magam, levegő után kapkodok. Kézzel, lábbal hadonászok és nem értem, apám miért nem húz ki a stégre, ahonnan belökött. Elmerülök. Víz megy a számba, a szemembe, a fülem eldugul, már semmit sem látok, mikor végre utánam kap. Azon nevet, hogy rácáfoltam arra, amit egy könyvben olvasott, hogy a gyereket be kell lökni a mélyvízbe, úgy tanul meg úszni.

Én nem olvastam azt a könyvet…

Innen, a magasból jól belátni a deltavidéket. A megduzzadt folyó lassan hömpölyög a völgyben. A kanyarulatban három részre szakad, kisebb-nagyobb szigeteket, zátonyokat megkerülve. Köd lebeg a vizek felett, mint az idők kezdetén. Csend van. Szellő sem rezdül.

A folyó grafitszürkén tükrözi vissza a márványos égboltot. A part mentén kikötött ladikok mintha örök időktől fogva himbálóznának, halkan kotyogva a füzek árnyékában. Festőien békés és idilli a táj. A túlpart közelében, egy kis öbölben motoros horgászcsónak vesztegel. Két pufajkás férfi ül benne mozdulatlanul, szótlanul, kapásra várva. Cigarettájuk füstje egybeolvad a hajnali köddel. Láthatólag nem sok halat fogtak eddig. A víz gallyakat, uszadékfákat sodor, melyek lassan megpördülnek a tengelyük körül egy-egy apróbb örvényben. Egyszer csak hirtelen minden megélénkül. Enyhe szél támad, felragyog a nap. Sugarai bevilágítják a vizet, az ártéri erdő mögötti réteket. A magasban ölyv köröz, a víz fölött fecskék cikáznak. A folyó távoli, felső szakaszán megjelenik egy lassan közeledő, kuszán összefüggő gallyrakás. Mintha egy hódvár leszakadt, elszabadult része lenne. Valami még mozog is benne. Őz lenne vagy maga a hód? Szabad szemmel nem látok el odáig, ezért előveszem a fényképezőgépemet és rázoomolok a farakásra. Egy süldő vadmalacot sodor a víz. Ki tudja, mióta küszködik már az árral. Elmerül, fölbukkan, csak a feje látszik. A part felé igyekezne, de onnan is csak újabb gallyak sodródnak a közelébe. Szinte körülveszi az uszadék. Rövid csülkeivel próbál felhágni a farakásra, de az mindannyiszor összeroppan, szétcsúszik a lába alatt. Fogytán az ereje. Felneszel a csónakban ülő két férfi és gyorsan bevonják a horgokat, mielőtt a közeledő uszadékhalom elsodorhatná. Csáklyával közelebb húzzák a gallyakba gabalyodott, ellankadt állatot és nagy üggyel-bajjal bevonszolják a billegő csónakba. A süldő nem tiltakozik, kimerülten terül el a csónak fenekén. Megmenekült. Vannak még jó emberek! A horgászok begyújtják a motort és lassan eltűnnek szem elől. Nyilván keresnek egy alkalmas helyet, ahol kitehetik. Mindig meghatódom, amikor állatmentő filmeket látok a videó megosztókon. A szánalom és a könyörület még nem veszett ki az emberekből. Jó érzésekkel eltelve folytatom utamat és néha újranézem a mentőakciót megörökítő fotósorozatomat. Este majd megmutatom a háziaknak.

…ez volt az utolsó dolog, amit még az emlékezetembe véstem. Ez a csodálkozás… és én hiába védekeztem eszeveszetten, odaszögeztek a padlóhoz…

– Miért-miért?... Miért-miért-miért? – mormogtam.

És egyenesen a torkomba döfték az árjukat…

Nem is tudtam, hogy létezik a világon ekkora fájdalom, testem megvonaglott a kínszenvedéstől…

És azóta nem tértem magamhoz, és már nem fogok magamhoz térni soha többé. ­ (x)

A szállásra térve benézek az ivóba, hogy felmelegedjek egy kupica házi pálinka mellett, mielőtt fölmennék a szobába lefürödni. A sarokasztalnál mulató társaságban felismerni vélem a reggeli pufajkás „vízimentőket”. Nagy a hangzavar, emelkedett a hangulat. Nem hallom jól, de valami vidám horgászkalandot mesélhetnek. Egymás vállát lapogatják, nagyokat csapnak az asztalra, ahol már jó pár kiürült sörösüveg sorakozik, s jókat kacagnak az újra és újra előadott történeten. A jókedv átragad rám is, és már éppen megszólítanám őket, hogy megmutassam a fényképeimet, mikor harsány röhögés üti meg a fülemet: „Mondok, Józsi bácsi, meghoztuk a húst! Igaz, hogy halér’ mentünk, de vad lett belőle!”

Este változás állt be az étlapon. Halpaprikás helyett vaddisznópörköltet szolgálnak föl.

(x) A megjelölt szöveg Venedikt Jerofejev: Moszkva-Petuski c. regényének végéből való.