Jelige: Tánc – Tangó
A tányér fülsértő csörömpöléssel hullott apró darabokra, ahogy a felesége földhöz vágta. „Megmondtam, ugye megmondtam a múltkor, hogy legközelebb nem kiabálni fogok, hanem valamit odavágok?! Örülj, hogy nem a fejeden törtem szét!” – kiabálta a felesége, önmagát megcáfolva. Ő csak bámult bután, fogalma sem volt, hogy miért veszekednek már megint, csak azt tudta, hogy ez őt bántja. Élete szerelme ismét őt okolja valamiért, és ettől egy senkinek érezte magát. Ismét. Ami rossz érzés volt, nagyon rossz. Ki akart szabadulni ebből a bénító gúzsból, de nem tudott, pedig biztos volt benne, hogy a megoldás az ő kezében van, neki kellene tenni valamit. De a kiszolgáltatottság lefelé nyomta, az őrjítő tehetetlenségbe. Felébredt. Az ágy melletti szekrényén nem égett a lámpa. Ezek szerint már éjszaka van. Ivott egy kortyot a pohárból, ami minden éjjel gondosan kikészítve ott virrasztott vele az ágya mellett. „Milyen soká lesz még világos!”- sóhajtotta és megpróbált a másik oldalára fordulni, hátha úgy el tud aludni. „Vajon ő is álmodik? Sose beszélt erről. Ő folyton csak kérdezett”-mormolta magában és lassan süllyedt vissza az öntudatlan sötétségbe.
„Azok a kezdeti harcok! Iszonyú veszekedések! A semmiért. Bezzeg utána, amikor valóban ordítani és botrányt csinálni kellett volna! Akkor csak a néma gyilok. Évekig. Na jó, csak egy évig. Ami legalább tíznek tűnt.” Megrázta a fejét, mintha ezzel el tudná tüntetni azokat a súlyos, ólomlábon haladó napokat. Most is percenként nézte az óramutatót, az éjszakák nagyon lassan teltek. De akkor, hány éve is már? Harminc talán. Az esték nyomasztóan közeledtek és ő belülről megdermedve leste, hogyan jön haza a férje. Bizonytalanok a léptei? Túlzott jó kedve van? Némább még a szokásosnál is? Ivott vagy nála volt? Ki is ő? Ebben a városban vagy abban a másikban lakik, ahová a férje dolgozni járt? Munkatársa vagy egy volt iskolatársa? Vagy csak egy nő az utcáról? Egy utcanő. Talán az még megnyugtató is lett volna. Elmosolyodott. Mindig is jó humorérzéke volt, a fiával de sok szóviccet találtak ki! Szerencsére a férje is fogékony volt ezekre, néha ki lehetett billenteni a holtpontról a vitáikat egy-egy kétértelmű utalással. Érdekes, ahogy öregedtek, egyre inkább szerettek a veszekedések során minél előbb eljutni valami feloldozást hozó könnyed megjegyzésig. Mindketten féltek, hogy már nem elég rugalmasak a feszültség végletekig való fokozásához. Elszakadt volna a vékony fonál és oly könnyen visszafordíthatatlanul különvált volna az életük.
Most a gyerekeiről álmodott. Érdekes módon már felnőttek voltak, egyetemisták, épp kirepültek otthonról. Az első látogatásaikkor tele voltak élménnyel. Megszűnt a középiskolás szótlanságuk, az állandó sértődött hangulat a vacsoraasztalnál, amikor két kérdésnél többet mert feltenni nekik. Amelyekre egyébként sem kapott választ. Akkor a feleségét okolta. Ő nevelte őket ilyennek. Ajtócsapkodós, tiszteletlen és maguknak való kamaszokká. De aztán az első egyetemi évükben visszakapta őket. Sőt! Vele nemcsak beszélni akartak, mint az anyjukkal, hanem beszélgetni. Hosszan fejtegetve valami szemináriumon felmerült problémát, amiről kikérdezték a véleményét. Ő próbálkozott a magánéletükkel is, na nem mintha tanácsot akart volna adni, csak tudni szerette volna, mikor kivel hogyan kell majd viselkednie, mire számítson, ha elhozzák a barátjukat, barátnőjüket. De erről sosem tudott meg semmit. Kész tények elé volt állítva mindig, amikor a fia megjelent hol egy botsáska szőkével, hol egy gömbölyded barnával. Az utóbbit el is vette feleségül. Most éppen róluk álmodott. Kézen fogva andalogtak egy virágos sétányon. A lány éppúgy nézett a fiára, mint rá a felesége, amikor megismerte. Mosolygott a szeme.
Háromnegyed kettő volt. Hallotta, ahogy a szobatársa nehézkesen fölkel az ágyból és elindul a mosdó felé. „Megint takaríthatok utána, nem győzöm kivárni, amíg a gondozók reggeli után elkezdik a felmosást”- gondolta bosszankodva és egy kicsit ismét elcsodálkozott magán, hogy milyen dolgok tudják foglalkoztatni. Élete első önálló öt évében egyáltalán nem érdekelte a háztartás és súlyos időpocsékolásnak tartott minden percet, amit takarítással, főzéssel, teregetéssel töltött. Szerencsére a gépek sok mindenben segítettek. Na és persze akkor még egyedül élt. Senki nem kérte számon, hogy gazdálkodik az idejével, mikor mit hová tesz és milyen állapotban. Az edények mosatlanul álltak egész héten a mosogatóban. A szennyes a hálószoba sarkába hajítva várta türelmesen, amíg hétvégén bekerül a mosógépbe. Mégis mindent megtalált, és minden fontos dologra volt ideje. Gőzfürdőbe járni a hajnalig tartó bulik után. Barátokkal kávézókban ücsörögni. Velencébe utazni minden karneválra, mindig mással. Amikor a férjével összejött, egy évig ugyanígy éltek. A férfi átvette ezt az életstílust, bár szürke eminenciásként alázatosan állt mögötte, ha valamire rá kellett találni, rendbe kellett tenni, ki kellett javítani, meg kellett oldani. Összeházasodásuk után gyors egymásutánban megszületett a két gyerek. Akkor jött rá, amíg velük otthon volt, hogy mennyire idegen a bohém nemtörődömség a férjétől. Ő, aki a két csecsemővel együtt járó állandó káosztól megőrült és kifordulni látszott önmagából, valójában csak visszatért igazi énjéhez – a pedáns, kínosan pontos, precíz, rendmániás jófiúhoz.
Felnyögött, ezúttal a fájdalomtól, ami a jobb oldalába hasított. De nem akart felébredni, folytatni akarta az álmot a mosolygó szemű feleségéről. Niki szeme most szelíd pillantásból dévaj tekintetbe váltott. Érezte, ahogy elveszíti az önuralmát és a vágy, hogy beléhatoljon és maga alá gyűrje, elsöprő erővel árasztja el. Ismét negyven éves volt és őrült szeretkezésbe estek Nikivel. Egymásba akartak olvadni és megsemmisíteni mindent, ami elválasztja testüket és lelküket. Ő a démont akarta leküzdeni, azt, aki egy éve minden álmában kísértett és minden napjában jelen volt. Aki tizenöt év testet-lelket elszürkítő házasság után ismét ráébresztette, hogy életerős és tetterős, kívánatos férfi, akiért érdemes küzdeni. Először csak a hiúságát legyezgette a fiatalon sugárzó, mindig csinos, érzékeket felkorbácsoló kolléganő ráirányuló csodálata, aztán szépen lassan befészkelte magát a szívébe is. Ekkor kezdett el Niki feltűnően szexi lenni. Megváltoztatta a haja színét, váratlanul vadító fehérneműben jelent meg az ágyban a kinyúlt szoptatós hálóingek után, az újrakezdett torna ruganyossá tette az alakját. Újra kívánni kezdte. A veszekedéseik, amelyek régebben annyira hevesen zajlottak, ekkor egyre inkább mélylélektani elemzésekké kezdtek válni, miközben Niki egyre több kérdést tett fel az álmairól, az érzéseiről. Ha nem is válaszolt rájuk bőbeszédűen, mert az ő terepe inkább a testbeszéd volt és többre értékelt egy fergeteges ágyban hempergést egy nyavalygós beszélgetésnél, egyre többször próbált magában választ adni a feltett kérdésekre. Eközben együttléteik igazi testi-lelki összesimulássá váltak. Néha azon kapta magát, hogy jobban kívánja Nikit, mint kamaszosan rajongó kolléganőjét. A kettő mintha ördögi játékot űzött volna vele. Niki pont akkor volt a legkívánatosabb, amikor a másik kezdett közömbössé válni számára. A kolléganő pedig akkor vetette rá magát, mint egy vadmacska, amikor a felesége éppen megsértődött, és megtagadta magát tőle. Nem tudta már, hogy ki mozgatja ezt a szédületes táncot, ő úgy érezte, csak ide-oda sodródik kettejük között. Ha akkor döntenie kellett volna, nem tudta volna, kivel élne szívesebben.
„Miklós rettentő sokat változott a házasságunk alatt”- szőtte tovább gondolatait a férje körül Niki. Mint Picassonak, Miklósnak is korszakai voltak. A nőkhöz való viszonyát legjobban a színekkel lehetne jellemezni. Anya: zavaros szürke. Mostohaanya: sápadt sárgásfehér. Ifjúkori kalandozások: próbálkozós sárgászöld. Együtt járásunk: lendületes narancssárga. A házasságunk első évei: irritáló sárga. Aztán jött a Niki kisgyerekekkel korszak: fárasztó lila. Niki kiskamasz gyerekekkel: szürke fekete átmenettel. Csábító Ismeretlen Nő: kurvás vörös. Niki nagykamaszokkal: erotikus mélybordó. Niki felnőtt gyerekekkel: elhasznált drapp. Végül együtt az öregotthonban: letisztult fekete-fehér.
Hirtelen ébredt fel. A gondolatai kitisztultak. Mindig is tudta, hogy az ő küldetése a család. A feleségét és a gyerekeit akarta boldoggá tenni úgy, ahogy neki soha nem adatott meg. A világ felé két anyja volt, de a lelkében egy sem élt. Édesanyja elhagyta, apja újranősülése után mostohaanyja csupán a háztartás részének tekintette férje gyerekeit, akiket ugyanolyan gyakorlatiassággal nevelt, mint ahogy a húslevest készítette – a megfelelő hozzávalókkal, az előírt ideig összeforralva a nyers alapanyagokat készre főzte. Abban a családban csak engedelmeskedni lehetett a zsarnokoskodó apát mindenki fölé helyező, a férje első házasságából származó két fiút ellátó mostohaanyjának. Amikor ennek tökéletes ellentéteként Niki megjelent az életében, azonnal beleszeretett. A lány mosolygós, vicces, könnyed és nemtörődöm volt, nem elhanyagolható méretű mellekkel és pajkos kék szemekkel. „Két év fehéren izzó szerelem! Életem legboldogabb korszaka. Mindenről hittem, hogy lehetséges, és mindent gyermekien elhittem. A többi csak kiszámított és lényegtelen játszma”- gondolta Miklós, mielőtt újra felszínes álomba bódult az idősek otthonának férfi részlegén. Óvó biztonsággal vette körül a tudat, hogy másnap Niki átcsoszog hozzá, és mint évek óta minden reggel, együtt kortyolgatják majd a reggeli teát.
