Mire Doki megérkezett, már a két szomszéd,a merev, tétován széttárt karú testet levágták a kötélről, igyekezve nem belelépni az annak kifolyt testnedveibe. Kintről a kongó pirkadatból, az ingázókat szállító hajnali vonat süvöltése belerondított a lelkekbe. Idebent a pohárszék rövid, rezgő táncot járt. Az asztalon egy pillanatra összecsendült a majdnem üres konyakosüveg és az ujjlenyomatoktól mocskos pohár. Valahol a közelben baljóslóan felvonyítottak a kutyák. Sosem lehet megtudni,hogy kutyáék honnan értesültek az eseményről.

A zömök, bajszos orvost  a két szomszéd riasztatta. Éppen akkor érkezett haza az éjszakai vaddisznó lesböl. Még el sem pakolt és egy jó kisüstire gondolt, amikor a hír megérkezett. Már több hasonló helyzetben asszisztálhatott, de e pillanatban égető, mély szánalmat érzett.

– Szegény ördög!-nyögte-Életében sem volt egy Adonisz… Rutinosan megpróbálta lecsukni, a földre fektetett férfi véreres, kidülledt szemeit.

– Az asszony hol lehet?- kérdezte fásultan, mintha nem tudná.

– Már két napja elhagyta, - mondata az idősebbik szomszéd.- Azóta egyfolytában csak vedelt.

– Gondolom,- folytatta a másik -az az ausztriai autós vihette el, aki itt settenkedett napok óta avval a terepjáróval.

A kutyák továbbra is vonyítottak, amikor a tornác irányából, határozott léptek koppanása tolakodott. Egy hadnagy és egy túlbuzgó őrmester személyében megérkezett a rendőrség. Az őrmester pattogott. Morgolódott, amiért érkezésük előtt már levágták azt a tetemet, akit még előző este az ezermester Józsinak hívtak. Doki csak legyintett;

– És ha még élt volna? Hagyták volna megdögleni, maga nagyokos?

 Néhány szót váltott a szikár, hórihorgas hadnaggyal. Aláírta a jegyzőkönyvet és szemmel láthatóan összetörve, távozott.

A szabolcsi falucskában folklorisztikus eszközökkel rohant végig a hír: a románt elhagyta az otthonról hozott asszony és az felkötötte magát.

    Délfelé, a rendőrségi Niva terepjáró utol érte a tanács felé igyekvő Dokit. A hadnagy rádudáltatott, majd kiszállt, jelezve az őrmesternek, hogy nélküle is mehet.

– Doktor úr, nem volna kedve, meginni valamit velem? –intetett a közeli kocsma nyitott ajtaja irányába.

Doki igenlően bólintott. Most tényleg rám fér-gondolta.

Kiültek a kocsma egyik kültéri asztalához. A közeli városban, ekkor még működtek a gyárak, így egy-két falubéli, - aki nem ingázott,- ott lézengett, megtartatva a két újonnan jött intimszférájától, a tisztelettudó távolságot.

– Látom, sajnálta szegényt- kezdte a hadnagy. -  Én egyszer, kétszer, ha beszélgettem vele, de másoktól sok jót hallottam róla. Majd több rosszmájú megjegyzést is.

– Hát igen,- hümmögött Doki- az embereket ha szembesítik a meddő idő múlásával, bizony nem veszik jó néven.

– Ezt meg hogy érti?

– Egyszerű: Tudja Józsiék úgy másfél-két éve érkeztek ide az Isten háta möggé.

A hadnagy helyeslőleg bólintott.

– Egy színehagyott Dáciával és egy bőröndnyi cuccal. Turista útlevelük volt, de tudták, hogy most, már ha akarják, megtehetik, hogy nem térnek vissza. Úgy döntöttek-, azaz Józsi úgy döntött,- itt telepszenek le.

– Miért az asszony vissza akart menni?

– Fenéket! Itt nem akart maradni.Egyenesen legalább Pestre vágyódott.

– Mint tudja, Józsi a tanács szolgálatába állt. Mindenhez értett és mindenkinek mindent megjavított. A falubeliek ki is használták. Filléreket fizettek a munkájáért, vagy olyan, évek óta használhatatlan háztartási gépekkel szúrták ki a szemét, amelyeket úgy is kidobáltak volna. S lám, a tanács tulajdonában lévő parasztházat-, amely senkinek sem kellett, bagóért megvette és szinte pillanatokon belül, saját kezűleg, felújította.

A hadnagy megitta a sörét majd fanyarul mosolyogva megjegyezte:

– Igen, most már értem a szembesítést- dörmögte. –  Tényleg, bővvebbet nem tud az asszony hol léte felől? Tudom, maga mindenkitől többet tudott róluk.

Doki tagadólag a fejét rázta. Közben fásultságából kissé felocsúdva kutatta a hadnagy vizenyős tekintetét. –Mire céloz, hadnagy? Miért kéne nekem többet tudni másoknál?

– Tudja, az emberek beszélnek. Errefelé ahol a lengedező szellő is esemény számba megy, a nép mindenről tudni szeretne.

     Valahonnan, újdonsült özvegységéről tudomást szerezve, felbukkant Ildi, a helybéliekkel szemben,távolságtartó feleség . Közömbösnek tűnt, de gyakorlatiasan nekilátott a temetési szertartás megszervezésének. A falusiak nem tagadtak meg semmilyen segítséget, de éreztették vele, hogy fenntartásaik vannak. Mintha a Józsi emberi ázsiója többszörösére értékelődött volna.   Egy két generációval korábban a falusi emberek mindent eltudtak végezni. De úgy látszik a hibrid  életmód elkorcsosította őket. Viszont, valahol egy jó néhány ember rosszallóan gondolt a helyre igazított tanácsi házra, amelyben flottabbul működött minden,-az általuk kidobált elektromos kütyü,- mint a divatos Bécsből húrcolt Gorenjék. Az elhunyt, bármilyen tiszteletre méltó volt éltében, de űrt hagyott azáltal is, hogy sohasem ült be a kocsmába kvaterkázni. Ezt már nem lehet soha a képébe vágni!

A szabolcsi falunak nem volt ravatalozója. Józsit a szépszobában ravatalozták fel. Szakavatott falusi asszonyok végezték e morbid teendőket. Az özvegy elment a papot engesztelni. Az asszonyok a dolgukat végezve pálinkázgattak, sörözgettek. Eleinte tisztelettudóan, szinte suttogva beszéltek, majd a fogyasztás mennyiségének arányában hangosodtak maximális tónusra.

– Ildi hunnét tudhatta meg?- tette fel a kérdést özvegy Trinkáné.

– Hunnét… hunnét- mekegte Karola a vénlány –a  Dokival ő most is kapcsolatot tart.

Közben feladták tengerészkék öltönyét, amelyet Józsi még Líbiában vett, amikor évekkel ezelőtt kinn dolgozott. A zakót hátul a közepén felhasították és úgy erőszakolták rá a merev testre, mint a kisgyerekekre a kezeslábast.

– Meg kell adni, nem vót egy szíp ember, a Jóisten nyugosztajja,- állapította meg az egyik – de dógosnak, dógosabb volt, mint bárki.

– Oszt mit ért vele?- nyögte Trinkáné, miközben eligazította és kisimított a zakót a tetemen.- Egy ilyen úrhatnám fehérnép mellett gürcölhet az ember amig a szeme kiesik. Nem ilyen asszony vót való mellé!

 

     A tisztelendő nem sokat kérette magát. Ildi és Doki érkezését már messziről látta. A magaslatra épített templom melletti paplak verandáján ült és olvasott.

– Tudom miért jöttek- fogadta őket a Dicsértessék-et követően. 

Már nem volt fiatalember, így jóindulattal nyugtázta a jövevények jól látható hírtelen megkönnyebbülését.

– Nem vagyunk a középkorban és mindenek ellenére, elfogom temetni a férjed. Tudom, hogy nem vagy hívő és így nem is gyóntathatlak. A férjed is csak nagyritkán tévedt be a templomba. De azt azért megkérdezem: mi vezethetett ide?

Az asszony mereven hallgatott.”-Mintha nem tudná…!”-gondolta. Szeretett volna felszívódni a cseppfolyós csendben. Tisztában volt azzal is, hogy az atya olyasmiről is tud, amiről igazán nem kéne. Mert ha ő nem is gyón, de  gyónnak a falubéliek.                                                          Az asszony Józsit másfél évvel az ideérkezésük előtt ismerte meg. Éppen az ex- kapcsolatát gyászolta, amelyből vesztesen került padlóra. Élsportoló élettársa, minden előzetes bejelentés nélkül, disszidált. Ezt nehezen dolgozta fel.

 Józsi, az otthoni, legendás nincstelenség csúcspontján érkezett meg a többéves líbiai munkájából. Már nem volt túl fiatal. Harmincas éveinek második felét tapodta. Szeretet volna megnősülni. A városi panellakását akarta eladni, hogy a leendő menyecskével falura költözzön. Ezt az őrültséget! Háborgott Ildi, akit az otthoni barátnői leakarták beszélni a házasságról. „ Ildikóm- mondták- ez a Józsi nem a te súlycsoportod. Csak boldogtalan leszel mellette.” Amikor mindenki, aki csak tud, a városokba hurcolkodik, akkor ez a jelentéktelen alak elakarja dugni őt egy koszos vidéken. De a férfinak kedvezett az akkori gazdasági helyzet. Ildinek imponált a Józsi devizaszámlája és a térséghez kötődő viszonylagos jóléte, amelyet a líbiai múlt biztosított. De a városból nem akart elköltözni. Legszívesebben ő is valahová a titokzatos Nyugatra vágyott.

 Józsi külső megjelenését nem csak a párja és annak holdudvara, de ő saját maga is hátrányosnak ítélt meg. Ebből adódóan féltékenységi kitöréseit alig bírta türtőztetni. Úgy érezte, a város megfullasztja. Ellenőrizhetetlenné teszi a kapcsolatát. Nincs önbizalmad! – vádolták jóindulattal rokonai. Így, amikor úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza Nagyváradra, a férfi hallani sem akart a fővárosról. Ildi örjöngött. A férfi mindent elvállalt, de a feleségét sem engedte.  Pedig az még szívesebben ingázott volna a közeli városba.

E földi életében, a jóhiszemű Józsi nem jött rá, hogy Doki nemcsak a felesége depresszióját kezeli. Sőt, nem vette észre, hogy a felesége közérzetén túl, az évekkel ezelőtt elözvegyült Doki is amolyan másodvirágzását éli. Látta a ház közelében parkoló osztrák rendszámú Land Rovert is, egy arannynyakláncos pilótával, de nem sejtett összefüggést.

     Dokit a magány és az alkohol kikezdte.Amikor a kacér Ildivel összejött, úgy érezte: még tartogat számára a világ ezt –azt. Felvillanyozta a kapcsolat. A kezdetektől, megállapította az asszonyról, hogy az a típus, aki a férfiaktól azonnali visszaigazolást vár, a csáberejét illetően. Az újdonsült rejtett kapcsolatában boldog volt. Az asszony gyakran meglátogatta. Zenét hallgattak, iszogattak és néha a Genesis vagy a Henry Mancini zenéjére táncoltak. Nézd-, mondta az asszonynak- nehogy azt hidd, hogy én jószántamból vagyok itt.  Az idő és tér foglya vagyok én is. Tudom, téged ez nem vígasztal, de rájöttem már rég itt kellett volna hagynom ezt az egész tetűfészket!

Özvegységében az italban kereste a vígaszt. Esténként, trófeái társaságában itta merevre magát. És most az az állapot újra visszatért. Józsi temetése után, Ildiért eljött az osztrák rendszámú terepjáró a sportos külsejű aranynyakláncos pilótájával. Ezek után Doki újból minden este leitta magát, majd egy őszi éjszakán Mancini zenéjének kíséretében szájába vette a vadászfegyver csövét..