Jelige: Justitia – Mindhiába?

Mindenütt rácsok, zárak. Fényszegény, parányi tér. Dohos levegő szorításában életfogytig tartó szenvedés. Huszonöt éve már, hogy életterét beszűkítik kényszeres gondolatai: házát üresen hagyni nem lehet, mert mindent kicserélnek itt.

Ideje nagy részét rejtvényfejtéssel tölti. Kezét a megszokás vezeti, ahogy kockáról kockára haladva betűvel tölti ki az üres helyeket. A négyzetekbe zárt betűk magánya ordít: népesíts be minden üres teret! És a lapszéleket körbe fonják folyóírással készült asszony-, s leánynevek. Fura világ, amelybe érkezett. Akinek nevét viseli, nővérének apja, és aki apja, annak nevét csak az öccse kapja. Keresztnevét utálja, tán valaha gyűlölte is. Választ hát helyette mást, tetszetőst, de hivatalosan ő másvalaki. Tudathasító.

Szürkésfehér arca ráncokkal teli. Szeme kéklő, feszes tótükör, rég elfojtott könnyek pettyeivel. Orcája apró halmai magaslatoknak tűnnek a foghíjas, beesett száj felett. Hajlott kora ellenére gyorsan száguld egyik emlékről a másikra. Az eltelt idő súlya nagy erővel nyomja az asszony vállát, s tartja székében. Amint felállni igyekszik, felsőteste előregörnyed, sajgó forgóit tapogatva nyögdécsel.                                

Lábánál egy lomha testű, fekete labrador hever. Fejét az asszony ölébe hajtaná, ám az egy „takarodj!”-jal visszatéríti. Kisvártatva vakkantva jelez. Meghozták a vizet. Buborékosat és menteset. Egyiket issza, a másikkal főz. Az ajtó elé rakatja, nem hívja be a fiút. Egyedül fogja becipelni.

Hogy gyűlöltem, mikor a szomszéd Juli átjött: hol a lisztje fogyott el, hol valami fűszer hiányzott. Nem mintha rendszeresen főzött volna. Többet ettek nálam a kölykei, mint otthon. Nekünk se volt sok pénzünk, de enni mindig jutott. Nem akartam én segíteni! De néztem volna tétlenül az éhező gyerekeket? Egyszer azt hittem, engem szúr le az ura, amikor rajtakapta az ágyukban egy másik pasival henteregve. Az a hülye Juli hozzám futott be, a férje meg utána, a késsel hadonászva. Az ajtó előtt útját álltam, mindkét kezemet csípőre téve kiáltoztam: „tűnj el a portámról, Jani! Itt nem fogsz senkit se szurkálni!” Ordítozott, fenyegetőzött, hogy eresszem, vagy engem is kicsinál. Tántorgott, dőlt belőle a pálinkaszag. Mégis addig-addig beszéltem, míg belátta, kár lenne visszakerülni, és élete végéig börtönben rohadni a felesége miatt. Mikor elkotródott, Sári hálálkodásba kezdett. Akkor jött ki rajtam az izgalom. Üvöltözni kezdtem vele: eltakarodj innét, soha többé be ne tedd a lábad a házamba!

Alig eszik-iszik, amit főz, többnyire a lányának készíti. Neki jó a száraz koszt is, kiflit rágcsál, hosszasan forgatva szájában a falatot, mint a kisbabák. A kávé-cigaretta rítusa tördeli napjait. Amíg a kertben fújja a füstöt, kutyája körülötte sündörög. Ahogy hidegebbre fordul az idő, szőnyeget terít a padlóra bundás társának. Magányos óráiban a tévé töri meg a csendet. Szóba elegyedik a sorozatok szereplőivel. Egyszer kommentálja, amit lát, máskor: nem látod, kihasznál, átver, vigyázz, kiáltozza gyermeki izgalommal.

Ahogy öregszik, egyre korábbi emlékek kerülnek elő. A sztori új, a séma már ismert: valakit sérelem ér, és egyedül ő siet a segítségére. Ott volt az építőknél az a suhanc tanonc, akit megállás nélkül, durván szívattak a szakik. A bakancsát a lécekhez szögelték, reszelő zsírért küldték, direkt baromságokra tanították, aztán kiröhögték, micsoda seggfej.  Szép lány voltam, tudtam is magamról, hát odaálltam eléjük és megmondtam, hagyják békében szegény fiút. Nem elég baj neki, hogy kevés az esze? Szégyellhetnék magukat! Akkortól felhagytak a piszkálásával, inkább csak egymást ugratták. Amikor meg szórakozni támadt kedvük, hívtak, énekeljek már nekik valamit. Azt nagyon szerettem, rögtön jobb kedve kerekedett mindenkinek. Mosolyog, miközben visszaidéz egy-egy megleckéztetést, a hálás szavakat, sorsok jobbra fordulását.

Azt kérdezed, vajon magáért is kiállt? Nem. Ahogy mondani szokta: nem kell alamizsna senkitől. De hiszi, hogy miként a mesékben, jóért jót kap cserébe. Nem lehet hiábavaló, ahogy él. Saját magának nem kért mást, csak munkát. Ha munka van, akkor minden van: pénz, becsület. Csak kiszolgáltatott ne legyen az ember! Az olyan, mint a betegség. Jobb elkerülni.

Amikor az urát elkapja egy autó, s lerepül a motorról, búcsúzásra sem hagy időt a sors. A férfi nélkül maradt családot az após kemény kézzel akarja igazgatni. Engem az uram se irányított, tudom én a dolgomat! Senki emberfia meg ne mondja nekem, hogy éljek, mit csináljak, hogy csináljam!                                                     
Beáll a hideg, és a család még tüzelő nélkül van. Az asszony inkább felfűrészeli tűzifának a tervezett ház tetőgerendáit, semhogy erdész apósától segítséget kérjen. Pedig az segítene mindenben, ha fejet hajt neki. Füstté lesz az új ház. Három műszakban dolgozik, annyi túlórát vállal, amennyit csak engednek neki. Vezeti a háztartást, gondoskodik a gyerekeiről, műveli a kertet.                                                  
A rendszerváltás idején faluról visszaköltözik a fővárosba, egy apró külvárosi házba. Mire beleszokik az új rendbe, megszüntetik a munkahelyét. Az előnyugdíj idején kis kertje lesz számára a világ. Termel benne sóskát, spenótot, csupa egészséges dolgot az unokáinak. Napjainak egy részét ez tölti ki.

A megmaradó időben -a visszaköszönő múlt nyomán- egyre csak gyűlik benne a harag. Mindent elvettek tőle: az urát, a munkát, a fontos vagyok, hasznos vagyok tápláló erejét. Megfosztották. Elmaradtak a beszélgetések a trafikba betérőkkel, akik meghallgatásra, vigaszra lelhettek nála.

Hányszor kezdtem mindent újra! Most se hagyom, hogy kifogjon rajtam a sors! Nincs mese, abból kell főzni, ami van – így biztatja magát. Ahogy korábban másokat, most panaszkodó szomszédasszonyát hallgatja napról napra. De egyszer betelik a pohár. Hogy szapulhatja folyvást a férjét, a fiait?  Ömlenek belőle a szavak. - Nem látja, mennyit dolgoznak? Mindegyik fusizik a munka mellett. Hát az Isten pénze se elég magának? Mit akarna még, nincs meg mindene?

Több se kell a viszony elmérgesítéséhez: egy napon, amíg a boltba megy, a szomszédjában lakó nő megmérgezi a hatalmas testű, jámbor kutyát.

Minden növényt ki kell húzni, a földet is megmérgezte az a rohadék! Többé a vezetékes vízből nem iszik. Rácsok kerülnek az ablakokra, új zárak az ajtóra. A ház soha többé nem maradhat őrizetlenül. A fehér bundás társ helyére új kutya érkezik: a fekete labrador már a féltés fogságában él.

Mindenütt rácsok, zárak. Fényszegény, parányi tér. Dohos levegő szorításában életfogytig tartó szenvedés.