Autók féklámpáinak kusza játéka reggel hétkor. Az előttem haladó teherautó fényei is kivillannak. Épp hogy meg tudtam állni. Ébresztőnek kitűnő. Elnyomtam egy ásítást. Talán kettőt is. Éberségem gerjesztve körbenéztem. A visszapillantóban mögöttem hasonló reakció. A csomagolás zakó, nyakkendő. Kopasz, szeme alatt apró karika, arca kissé puffadt, színtelen, szája szélén egy apró folt. Összehúzva retinámat, mintha egy anyajegy lenne. Jesszus, ennyire jó a látásom?

 

Újabb ásítás. Begurult mellém egy mélykék dromedár. Vörös hajzuhatag, alatta mutatós arc, lenéző tekintet. Méregetett, talán engem, talán a kocsimat.

És ha húszéves?  Kikívánkozott egy fintor.

Energiaszintem még alacsony, de egy reggeli ingerjátszma mindig jöhet. Fokozzuk?

Megint rám nézett. Elmosolyodtam. Semmi jelzés, hogy részt venne benne. Szája mozdulatlan. Egy-két másodperc elég, hogy rájöjjek, ő is csak egy közülünk, hiába ül abban a vasdarabban.

Halvány mosoly kíséretében átnéztem a másik oldalra.

Kék fehér teherautó. Oldalán apró ablakok egymás mellett, belülről rács. A nap reggeli sugara a kis üvegen áthatolva simogatni kezdte az arcomat. Behunytam a szemem. Hagytam, hogy az államtól végigjárjon egészen a homlokomig.

Hírtelen árnyék. Kinyitottam a szemem. Elindult a sor? 

Jobbra nézve, hátha a másik sáv kapott zöld utat a teherautó ablakát kerestem.

Beleütköztem egy arcba. Egy szempárba. Egészen aprók voltak. A távolba néztek, Két keze között szorítva a rácsot, tekintetünk találkozott.

Sötét pillantása mélyre merészkedett. Elkaptam a fejem. Előre néztem. Megzavart ez a másodpercnyi támadás. Az ásítás elillant, felébredtem. Az arc talán negyven év körüli lehetett. Pont, mint én. A szemek mégis sokkal többnek tűntek.

Újra ránéztem. Ívelt szemöldöke távol egymástól megtörten kapaszkodott homlokához. Még mindig engem figyelt. Nyeltem egyet. A torkom kiszáradt.

„Segíthetek?” Hangtalanul jött a kérdés.

„Ugyan hogy tudnál? „

„Nem tudom…”

Tekintete a fáradtság és a fájdalom keveréke.

„Te kint, én bent.”

Egy erőszakos napsugár utat tört és fénytelen hajának pár tincsét megvilágítva arany barnává varázsolta. Állán végigsiklott, majd áttörve ablakomon célba ért. Újra simogatni kezdett, mégsem éreztem azt a felszabadult kellemes bizsergést.

„Segíts…”

Fülemben kiáltás.

„Hogyan?”

„Nem tudom.”

Homlokán apró ráncok sorjáztak. Szemöldökét összehúzva átdobta fájdalmát.

Nyíl egyenes találat a gyomromba. Minden izmom összerándult. Szám íze keserű lett. Köpni akartam. Kiköpni, amit kaptam.

Arca egy pillanatra eltűnt.

Előre néztem. Hogy segíthetnék? Én? Hogyan? Ki ez a lány? Mit tehetett?

Újra oda néztem. Pedig nem akartam. Nem akartam őt, a fájdalmát.

Hírtelen megváltozott. Arcát elöntötte a fásultság és a megvetés. Szemei késként szúrtak keresztül.

„Mit akarsz tőlem?”

„Csak gondoltam…”

„Ne gondolkodj!”

Bátorítólag elmosolyodtam. Nem kellett volna.

„Mit vigyorogsz?”

Elszégyelltem magam. Én itt kint, ő ott bent. Nem is ismerem. Nem tudom mit követett el.

Talán ártatlan.

Talán.

Elindult a sor. Finoman a gázra léptem. A kék fehér teherautó lefordult egy kis utcába.