Manilai szerelmi történet…

 

    A bangkoki egzotikus és erotikus kalandok után már senki nem vette komolyan a ránk leselkedő újabb megpróbáltatásokat. Pár hónapos tisztjelölti szerződés kötött az

m/s[1] „Russzijára”, egy a második világháborút megelőző években még m/s „Deutschland” névre hallgató, korosodó, de elvirágzásakor is elegáns szalonokkal és bútorokkal berendezett személyszállító hajóra. Ebből is kitalálható, a németek ezt a „Ladyt[2]” háborús jóvátételek sorában adták át a szovjeteknek. Állítólag a Führer is eltöltött rajta egy-két kellemes napot. Hosszabb időre a szovjet állami vállalattól ezt az úszó szállodát angolok bérelték ki, amivel kenyerük javát már elfogyasztó, egész életükben keményen dolgozó, és hasonló utakra gyűjtögető, öreg, tehetős, európai nyugdíjasokat fuvaroztak az egyik helyről a másikra. Szerencsétlenek összekuporgatott pénzecskéjükből próbálták bepótolni azt, amit a fiatalkori hajszában elmulasztottak. „Kemény” valutájukért elvárták, hogy elölről és hátulról kiszolgálják őket. Ennél keleten élő sorstársaik élete volt csak szomorúbb, de ennek elemzése nem témája a történetnek.

 

Október, lecsengett a nyári monszun, itt szinte észrevétlen az átmenet a két évszak között. Lassan északiasra fordul a szél, valamit enyhül a levegő páratartalma, és pár fokkal hűvösebb van.

Sziklákkal szabdalt, vulkánikus talajú, buja növényzetű szigetek mellett hajóztunk el Manilára.

 

Ez a kikötő volt a tengeri körút végállomása. Az „öreg hölgyre” meg két hetes felújítás várt.

Pár nap múlva a szipirtyók és hapsijaik – mi csak így becéztük őket – a város megtekintése után, mind kiszálltak. Ez a jelző nem volt hízelgő rájuk nézve, de elképzelhető, hogy az egyébként végtelen udvarias személyzet nem szívlelte a nemegyszer szekánt utasokat, akiknek tíz-tizenkét órai megfeszített munka után, zenekari kísérettel kazacsokot is táncolt. A guggolóst legügyesebben értelmes, halk szavú, igen dolgos, matróz barátom, Jegor járta el. A fegyelem, mint általában lenni szokott ezeken a hajókon rendkívül szigorú volt. Mondhatni kaszt-rendszer. Az elegáns egyenruhájú fedélzeti tisztek a csúcson, szinte elkülönültek a legénység tagjaitól. Felettük trónolt a hajó mindenhatónak hitt parancsnoka, és egy alacsony, sunyi pillantású emberke a „captain’s chief mate”[3], a mindenkit megfigyelő, a kormányzat bizalmi embere, a komisszár.       

 

     Este társammal kiadósat csatangoltunk a városban.

  Betértünk, az egyszerű, de ízléses bambusz bútorzattal berendezett Hawai vendéglőbe. Az asztalokat kék, batikolt terítőkkel fedték le, rajtuk jellegzetes távol-keleti motívumokkal, őserdőben bandukoló elefántokkal. Kék és sárga szín különféle árnyalata uralta környezetünket. Ettől nem ütött el a térdközépig alig érő, rafia szoknyás felszolgáló lánykák öltözete sem. Kettő is elénk perdült, és bájosan mosolyogva tették elénk az ital- és étellapot. Jegor valamikori orosz arisztokraták büszke sarja – titkát hosszasan folytatott beszélgetéseink után árulta el – arca kipirult a pár kupica, olcsó Mekong whiskytől. Az ivászatban elütött nemzetének társaitól, mert nála a pohárnyi vodka nemigen volt mértékadó. Eredetileg csak italozni akartunk, de a lánykák addig mosolyogtak, izegtek-mozogtak, amíg vokban pirított, tojásos rizst rendeltünk gamberi[4] salátával.  Bájosan kedves, de nem tolakodó felszolgálóinknak is akartunk italt rendelni. Nem fogadták el. Mivel a vendégek száma gyér volt, leültek mellénk egy kis csevegésre. Kiderült, hogy egyetemisták, akik itt keresték meg drága tandíjuk nagy részét.

    Egyiküket Amynek hívták, és szaporábban pislogott, amikor orosz barátomra vetette tekintetét. Jegor közelebb húzódott a lányhoz, válluk néha összeért.       

      

Manila az azonos nevű öböl partján fekszik, a Luzon-sziget délnyugati részén ahol a Pasig-folyó a Dél-kínai-tengerbe ömlött.  A spanyol hódítók katolicizmusáról tanúskodott a monumentális katedrális, az arany lemezekkel gazdagon bevont Szent Ágoston templom oltáraival. Az 1897-es manilai csata után az Egyesült Államok vette át az uralmat. A főváros ma már tizennégymilliós akropolisz.

   Sokat csatangoltunk, és csekély összegű napi díjunkból vásároltunk ezt-azt. Mostanában gyakran akad meg a szemem a lakásunk falán csüngő, mahagóni fából készült reliefen a kókuszt szedő leánykával.  Jegorra és Amyre emlékeztet.

– Nyikoláj – mindig így hívott – kérj ki ma estére is a „gnómtól”! Elmehetnénk a Hawaiba

   megint  - kacsintott rám sokat sejtetően.

– Rendben van, de aztán nehogy nagyon kifáradjál – évődtem vele.

Nem szólt semmit. Az étterembe menet az egyik utcai árustól viruló, fehér orchideát vásárolt.

Kérdően tekintettem rá.

– Amynek lesz. – mondta, és enyhén megremegett a keze.

– Te jó Isten, ez a fiú szerelmes! – gondoltam.

A látogatás végére már a lány Jegor ölében ült…

Így múlt egyik nap a másik után. A vacsora befejeztével, uzsgyi a komisszárhoz, majd landolás a Hawai Restaurantban. Az egyik alkalommal Jegor a következő kéréssel fordult hozzám:

– Megharagudnál, ha zárás előtt magadra hagynálak? Szeretnék Amyval kettesben lenni, és

 sétálni vele pár percet a tengerparton.

– Már éppen mondani akartam, hogy nem vagyok sem apád sem anyád, aki a gyertyát tartja

 szerelmi kalandodhoz. Éjfél körül találkozunk a Hawai bejáratánál. Good by!

– Brat nem is tudom, hogy köszönjem meg Neked!

– A barátság alapja a kölcsönös bizalom és önfeláldozás, és ezért nem jár köszönet.

      

    A hajójavításra fordított idő, egyben kellemes manilai tartózkodásunk, vészesen fogyott. A közepe táján jártunk, amikor orosz „rabtársam a fedélzeten ”, munka közben boldogan újságolta:

– Te, Nyikoláj gondold csak el, életemben először láttam 3D-és filmet a népszerű

Frankenstein sorozatból. A vészjósló fekete madarak mintha felettünk a moziban repkedtek volna, és amikor az áldozat hulláját elénk tolták, úgy éreztük, hogy megcsiklandozhatnánk meztelen talpait.

– Ennyi? – kérdeztem kicsit bosszúsan

– Mire gondolsz?

– Hát, Amy?

– Te nem tudom mi lesz ebből, de testileg-lelkileg, egyre jobban egymásba gabalyodtunk. Végig csókolóztunk, esküszöm, ha a mozi nem lett volna… - de nem fejezte be a mondatot.

– Én már csak itt „aláfestés” vagyok – gondoltam. Borúba hajló előérzetem ellenére, örültem

 barátom sikerének.

– Kár, hogy nem ti voltatok ott.                                   

Az utolsó héten még több munkám akadt a parancsnoki hídon, mint korábban. Több száz, új orosz térképet kaptunk, és éppen ezekkel cseréltük ki a lejártakat a térképasztal alatti nagy, súlyuk miatt nehezen kihúzható fiókokban, amikor tajtékozva a dühtől megjelent a gnóm:

– Maga tehet mindenről, meg az a burzsoá barátja! De ezt még megkeserülik! – evvel

 elárulta, hogy a káderlapon Jegor őseii is feltüntették.

Az első másodpercekben fogalmam sem volt miről beszél.

– Megszökött az átkozott! Ma reggel nem jelentkezett munkára a fedélzetmesternél. De

 ígérem, visszahozzuk, magát meg szerződése lejárta előtt hazavágjuk abba a harcos, szép hazájába! Én még örültem is, hogy előbb leszek szeretteim körében. Nekem nem árthattak, hiszen semmi rosszat nem tettem, de barátomért nagyon aggódtam.

Véletlenül szem- és fültanúja voltam egy kellemetlen beszélgetésnek a jóságos parancsnok és a komisszár között.

– Ha nem kerül elő tudod-e, hogy te is megütheted a bokádat?

A hajó igazi vezetője nem szólt semmit, szúrós tekintettel nézett rá, majd pödört egyet erős szálú bajszán és a párt hű emberét faképnél hagyta.

– Csak ne kerüljön elő – drukkoltam Jegornak magamban.

      Utolsóelőtti napon már minden kisuvikszolva készen állt az indulásra. A gép dohogott, és gépészeink pár percre felpörgették a hajócsavart, próbajáratást végeztek. A hajójáró közelében, gondolataimba merülve támaszkodtam a friss lakkozású, mahagóni könyöklőre:

– Ez nem lehet igaz! – Jegor, lehorgasztott fővel két detektívtől közrevéve, szomorúan

 bandukolt felénk. Többé nem mehetett ki a hajóról.

 

   Indulásnál fehér szoknyában és blúzban vörösre sírt szemekkel váratlanul megjelent Amy. Kezében arasznyi vastagságú papírhengert szorongatott. A komisszár öntelten mosolygott mellettem.

– Engedjen le hozzá, legalább, hadd búcsúzzunk el! – kérlelte Jegor.

A politikai tiszt nyersen szólalt meg:

– Nyet.

Amynek potyogtak a könnyei, és matróz barátom napcserzette arcán is végig gördült egy kövér csepp. A köteleket eldobtuk, a hajó lassan, centiről centire távolodott a partról. Amy a hengert rendkívül ügyesen felhajította, Jegorhoz, de az ebből kibomló papírszalag végét nem engedte el. Piros betűkkel a mondat végén orszul következőt írta rá: I love you galambocskám!

 

– Utolsó navigációs őrségem Szingapúr előtt a harmadik tiszt felügyelete alatt – gondoltam.

A parancsnok jó szokása szerint még tett egy rundót vacsora után a kormányállásban. A radar képernyője, az irányítópult kis gombjai szentjánosbogárként világítottak a sötétben.  Félrehívott:

– Szeretnék pár szót váltani magával.

– Igen uram – válaszoltam.

– Nagyon sajnálom, ami magukkal történt, de azt akarom mondani, hogy semmi közöm

 hozzá.

– Tudom.

– Talán kíváncsi arra, hogyan jutottak barátja nyomára - és be sem várva válaszomat

folytatta. -  Politikai tisztünk megfenyegette a helyi rendőrfőnököt, hogy nemzetközi botrány lehet abból, ha nem hozzák vissza a hajóra. A felügyelő tanácstalan volt, sehol nem találtak rá. Az egyik vasárnap ortodox pap testvérénél ebédelt. „Képzeld el egy orosz tengerész és egy manilai lány jelentkezett nálam, hogy adjam össze őket - újságolta a hírt a jó bátyó. „ Már előjegyzésük is megtörtént.” A többit már ön is el tudja képzelni. Jó tengerész vált volna a fiúból, de a Szovjetunióban ez már lehetetlen, hacsak… - de nem fejezte be a mondatot.

Fogalmam sem volt mire gondolt, megszorította a kezemet, és lassan lement a kabinjába vezető lépcsőn.

 

Másnap hazarepültünk, én Budapestre, egyedül, szerelmes barátom két titkosszolgálati tiszttől kísérve Moszkvába.     

  

 

 

 

[1] Angol, motorship, motoros hajó

[2] Utalás a hajó nőnemű voltára az angol nyelvben.

[3] Angol, a hajóparancsnok első tisztje.

[4] Rákocska.