Ohh, mi ez? Hol vagyok? Teljesen össze vagyok zavarodva… egy szobában vagyok, aminek nincsenek ablakai és ajtaja se! De akkor hogy jutottam be? Talán valami csapóajtón alulról vagy fölülről? Nem mintha ez most számítana, ugyanis szemmel láthatóan ide vagyok kötözve egy székhez, csak a jobb kezem szabad. Előttem asztal, toll és néhány lap. Hogy kerültem ide? Utolsó emlékem, hogy lefeküdtem. Akkor ez biztos egy álom lesz. Egy rémálom! Csak várnom kell és felébredek. No mi lesz már? Becsukom a szemem és koncentrálok. Kinyitom és… ugyan az! Azt olvastam valahol, hogy tudjuk befolyásolni az álmainkat, ha elégé koncentrálunk. Teszek egy próbát, azt akarom, hogy oldódjanak el a kötelékeim. Nem megy. Mi van, ha mégsem egy álom? De ugyan mi más lenne? Miért rabolna el valaki egy magamfajta teljesen átlagos irodistát, és miért nem érzek fájdalmat? Talán ezek a papírok segítenek megválaszolni ezt a kérdést, nézzük mit ír!

„Kedves Árpád!
Elnézést kérek, ha most kellemetlenül érzi magát! Higgye el, az egész dolog célja az, hogy hosszú távon kellemesebben érezze magát. Jelenleg egy álom és a valóság közötti különleges dimenzióban tartózkodik. A kötelék csak arra szolgáltak, hogy a használati utasítás elolvasása előtt ne próbáljon meg órákat tölteni – hasztalanul - a teremből való kijutással, így amint elolvasta leoldódnak magáról a kötelek. Ami ön előtt van az egy teszt, az elmúlt napjáról. Ha minden kérdésre valamilyen választ ad – vagy beismeri, hogy nem tudja a választ – rögtön visszarepítjük az ágyában alvó testébe a tudatát.
Tanulságos kitöltést:

Az élet vezérigazgatója”

És valóban leoldódnak a kötelékeim. Még ilyet! Ki szórakozik velem, mit tettem, hogy ilyen helyzetbe kerültem? Én egy teljesen békés, normális életet élek, semmilyen komolyabb bűnt nem követtem el senki ellen. De nincs más választásom, mint bízni az utasításban, elvégre a kötelekről is igazat mondott. Akkor nézzük a „dolgozatot”!

„1. kérdés: Mit reggelizett ma? Hogy ízlett”

Heh, ez könnyű! Vajas kenyeret, kávét és vizet mint minden nap. Hogy ízlett? Úgy, mint mindig… nem az a lényege, hogy finom legyen, hanem hogy megegyem.

„2. Mikor ment el ma reggel a felesége és hova?”

Ez se nehéz. Reggel nyolckor indult munkába… vagyis mintha arról lett volna szó, hogy ma reggel más programja van. De hogy hol? Passz, nem tudom, de később ment el, mint én, az biztos. Pedig egész lelkes volt, mikor tegnap este közölte velem, hogy hova megy. Én meg elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen volt mikor ma késő délután találkoztunk otthon. Lehet ezért volt egy kicsit hűvösebb velem.

„3. Milyen dolgozatot írt ma Zsolt?”

Hááátttööö… sajnos ezt sem tudom. Pedig kérte valamikor, hogy segítsek neki felkészülni. Vagy az még az előző dolgozat volt? Eh,megoldja egyedül, ügyes gyerek. Vagy mégis szüksége lett volna a segítségemre? Matekból mondjuk azért nem olyan jó. Mi van, ha pont abból kérte a segítségemet? Hajjaj, nem lesz ez így jó, beszélnem kéne a gyerekkel meg segítenem neki.

„4. Megette-e a kutya az ételét?”

Meg, persze. Ha nem ette volna meg, az azt jelentené, hogy beteg. Vagyis… erősen próbálok visszaemlékezni, hogy mit láttam a munkába menet és jövet az udvaron, de már nem tudom, hogy teli volt-e a tálka. Ha teli van, akkor is meg kell kérdezni, hogy ki töltötte utoljára. Te jó Isten, lehet, hogy napok óta nem evett! Ha felébredek azonnal meg kell néznem. Azt hiszem, kezdem érteni ennek a tesztnek a sajátos pedagógiai módszerét, a bűntudatomra épít.

„5. Történt-e valami érdemleges munkába menet? Milyen zenéket hallgatott?

Nem, nem történt semmi, mint általában. Már nem tudom, mi ment a fülhallgatóban, valami a szokásos zenék közül.

„6. Mi a véleménye arról az eszmefuttatásról, amit a hajléktalan mondott a villamoson?”

Ó, persze, a csöves! Ez a lap jobban tudja, hogy mire emlékszem, mint én magam.  Lehet az a cél, hogy márpedig emlékezzek mindenre. De akárhogy is akarja, nem káptalan a fejem! Szóval mit is mondott a csöves? Nagyon büdös volt arra emlékszem. Valamit az élet élvezetéről papolt. Hogy már kétszer járt a fagyhalál közelében, de mindig visszahozta az életösztön, mert odaát nem volt jó. Kit érdekel? Nekem ennél fontosabb dolgom volt. Én tisztességesen dolgozom és családom van, nem érek rá ilyen okkult marhaságokkal foglalkozni.

„7. Miről beszélgetett Jánossal a liftre várva és a liftben? Milyen érdemi információt tudott meg, mélyült-e a kapcsolatuk”

Most komoly? Mégis miről… munkáról, időjárásról, forgalomról. Semmilyen érdemi infót nem hallottam és a „kapcsolatunk” sem mélyült. Igazából, nincs is kapcsolatunk, szinte semmit nem tudok róla. Ahogy a többekről se, akikkel már több mint 15 éve dolgozom. Újabb tanulság, gondolom. Ezzel a didaktikus hozzáállással semmiről nem fog meggyőzni ez a szemét teszt.

„8. Mire gondolt Béla irodájának kipakolásakor?”

Na igen, nem volt teljesen igaz az előző kérdésre adott válasz. Bélával egész jóban voltunk, egy kicsit legalább ismertük egymást és nem csak az időjárásról beszéltünk. Csak ugye… gondolom a teszt írója, tudta előre mi a véleményem a hajléktalan történetéről. Mert Béla irodájának kipakolásakor arra gondoltam, mi lehet most vele. Vajon a mennybe a pokolba vagy hova került? Igen, pont ezek az óvodás gondolatok kavarogtak a fejemben, amire az imént azt mondtam, hogy hülyeség. Még csak negyed éve távozott az élők sorából – azóta nem pakoltatta ki az irodáját a főnökség – és elégé felkavart.

„9. Volt-e munka közben valamilyen jó ötlete?”

Ó, értem mire megy ki a játék. Nem az előző 24 órámra kíváncsi, hanem gúnyolódik az egész életemen. Tudja, hogy van egy ötletem a munka hatékonyságának növelésére, amit ma is fontolgattam. Csak nem merek vele előállni, mert a magamfajtáknak nincs esélye… csak komolytalan képzelgés. Akár Isten, akár ördög, akár egy rajtam kísérletező tudós, aki ezt a kérdéssort összeállította, nem fog meggyőzni róla, hogy felelőtlenül hősködjek. Nem akarok kitűnni és kész! Miért olyan nehéz ezt felfogni, he?

„10., Kivel találkozott hazafele menet? Mit érzett, amikor vele beszélt?”

Oh, bakker, sejthettem volna, hogy ez jön. Régi osztálytársammal, Péterrel, találkoztam, akit irigylek, mert a szomszédos irodaházban dolgozik a kutatói részlegen magas bérért, magas beosztásban.  Úgy tűnik, megint rá kell cáfoljak magamra, ahogy a lélekről és túlvilágról való érdeklődés esetében is. Ő – mármint Péter - meg merte tenni, amit én nem, pedig ugyanabból a helyzetből indult, és irigylem ezért a bátorságáért, míg utálom magam, hogy ezt nem merem megtenni. Jól van, igazad van kedves „élet vezérigazgató” úr vagy hölgy, tényleg nem veled van a bajom, csak a saját kishitűségemmel, minden változástól való félelmemmel és tehetetlenségemmel vitatkozom. Így már jó?

„11., Mit figyelt meg este, mikor az utcájukba ért?”

Mit is, mit is… a rózsákat! Végre kinyíltak. Bár nem túl sokat néztem és szagoltam ma őket, csak mentem tovább egykedvűen. Pedig régen tíz percet is eltöltöttem ezekkel a virágokkal mikor kezdtek nyílni annyira imádom őket. De ma csak… hát igen, el kell ismerni, nem jól van ez így.

„12. Milyen új ruhadarabot figyelt meg este a nején?”

Volt rajta új? Nem is tűnt fel. De most hogy erősen visszagondolok… azt a sárga sálat még sosem láttam rajta. Egész biztos én nem adtam neki ilyet, elég drágának és újnak nézett ki. Talán a születésnapján vagy karácsonyra kapta valakitől. Nem emlékszem rá, nyilván ez is arról árulkodik, milyen rossz férj vagyok, jogos… vagy esetleg...  esetleg nem egy rokontól kapta. Hanem attól az istenverte főnökétől, a Tóth Lajostól. Mindig is az volt a gyanúm, hogy megpróbál ráhajtani, megpróbálja elvenni tőlem. Tanán most sikerült neki? Ugye nem? Bár amennyi figyelmet fordítok mostanában az asszonyra, nem csodálkoznék, ha ez történt volna.

„13. Mit mondott Anita a barátjáról?”

Hú, erre esküszöm, akárhogy is igyekszem visszagondolni, nem megy. Mintha kicsit feldúlt lett volna, ezen túl tényleg semmi. Pedig mégiscsak az én lányom, nekem kell megvédenem és megvigasztalni. De nem tettem, mert apaként is csak úgy funkcionálok egy ideje, mint egy automata. Ha kérdeznek akkor válaszolok, a legszükségesebb párbeszédeket letoljuk, de amúgy semmi. Már mióta nem volt közös program? Hjajj…

„14. Mire emlékszik a ma esti focimeccsről?”

Ez az utolsó kérdés. De vajon miért? Egyre súlyosabb dolgokra kérdezett rá, ez meg… rá kellett jöjjek, hogy felelőtlenül bánok a rám bízott élőlényekkel, ki akarom törölni a fejemből, hogy érdekelnek az olyan dolgok amik valójában az élet leglényegesebb kérdései, szembesülnöm kell vele mekkora vesztes kisember vagyok, ráadásul rossz apa és rossz férj, hogy leszarom az élet örömeit és változatosságát csak a monotonitást akarom… és erre egy focimeccs? Nem emlékszem amúgy sok mindenre belőle. Messi rúgott egy 11-est… vagy Ronaldo? Áh, fene se tudja. Igazából sosem érdekelt nagyon a foci. Csak az iskolatársak meg a kollégák közül mindenki nézte, így én is elkezdtem anno. Csak legyen valami zaj, ami elnyomja a problémákat és az aggasztó gondolatokat. Legyen valami programpont estére, valami fix amihez igazodni lehet. Hogy ne kelljen semmi érdemlegeset csinálni.  Még az elméletileg szórakoztató célú cselekedet sem szórakoztat. Azt hiszem, értem miért ez került az utolsó helyre.  Leteszem a tollat és félhangosan annyit mondok befejeztem. Szép lassan elkezd halványulni a környezet és én is. Nem csináltam semmit az elmúlt 24 órában, ahogy az előtte lévőben sem. Egy merő automatizmus volt az egész, egy meg sem élt élet. Közben teljes sötétség vesz körül. Váratlanul felébredek. Ott fekszem az ágyamban, a feleségem mellett. Az órára nézek, még 10 perc van az ébresztőt jelentő csengőszóig. Szerencsére én már felébredtem.