Jelige: Borderlány – A lét HAT ÁRnyalata

janószendvics

Természetesen nem mondtam el mindent, így például azt sem, hogy jó cimborák voltunk Janóval. Jártam náluk többször is. Furcsa volt, hogy a sötétben gubbasztva kell leckét írnia, és hogy nem volt külön szobája. Mi is a város végén laktunk, a Kishatár utcában: ikerházunkban három generáció élt együtt. Nekem és a húgomnak külön szobáink voltak, tágas ablakokkal. Sajnáltam Janót, aki még ilyen körülmények között is osztályelső tudott lenni. Sokszor korgott órán is a gyomra, de ezt csak én észleltem, padtársaként. Nagyanyámnak mondtam csak el, aki mindig tett Janónak is szendvicset, de abban nem lehetett szalámi, csak vaj. A vajas kenyeret el is neveztük janószendvicsnek. Janót az osztálykirándulásra sem engedték el, mert őriznie kellett a szarvasmarhákat, kint a határban.  A teheneket megfejték, és hajnalban a biciklijére szerelt tejeskannákkal egyensúlyozott Janó a földúton. Azt mesélte, hogy a tejcsarnoknak romlott húsleves szaga volt, amelytől mindig émelygett. Aztán haza bicajozott, a vájlingban megpaskolta magát, tiszta pólót öltött, aminek főzöttszappan szaga volt, és elindult az iskolába, ami a kisváros központjában volt, Borzashalmától öt km-re, de a hodosvári otthonuktól is legalább háromra.  A szünetekben mindig hívtuk focizni, de ő ellenállt. Csak később tudtam meg, hogy még Borzashalmán egy repeszszilánk a bal lábába fúródott, miközben az öccseivel focizott. Ez az élmény teletömte minden érzékszervét, és mint az agyagos földbe lebocsátott koporsó, olyan szótlanná lett néha. Tőle tanultam meg többek között azt is, hogy a csend törékeny és üres.

fuvarosok

Nagyapám, isten tudja, hány mázsa szenet és tüzelőfát vitt a hátán, amíg meg nem pihent. „Hát megjöttek a fuharosok. Az ő kurjantásaik verik szét a hajnalt”. A kurjantás igaz volt, de a hajnal túlzásnak bizonyult. Valamikor a hajnal és a reggel határán inkább. Volt egy nagy zsírosbőr tarisznyája, nagy csattal elől: minden reggel 7-kor feladtam neki a szekérre a tízóraiját: szalonnát és vöröshagymát kenyérrel. A kenyeret ő vette még reggel 6-kor a szomszédos családi pékségben. Öt kilós cipót hozott, amelynek aljára nagyanyám a nagy kenyérvágó késsel mindig keresztet vetett, majd kivitte a spájzba, s letakarta egy nagy kendővel a szakajtókosárban. Ez az éléskamra igazi kincsestár volt nekünk, gyerekeknek: a befőttek cseresznyeszemei kacsintottak össze néha a szilvaszemekkel, az oldalaszsír a disznózsírral, a körtepálinka a meggyborral. Tepertőszaga volt a helyiségnek. A kisablak még télen is nyitva volt félig, és sokáig izgatott, mi van az ablakon túl, míg meg nem nőttem akkorára, hogy láttam a kistemplomunk tornyát a messzeségben. Határtalan boldogságban úsztak el a felhők a kisablak rámájában, s szelték olykor ketté a templomtornyot. Ezt órák hosszat elnéztem volna, de nekem feladatom volt. Nagyapám megint nem jól húzta le a sárkaparón a csizmáját és behozta a trágyadarabokat. Nagyanyám – szidva nagyapát – összeseperte a vasalt szögű, kemény csizmatalpról lepergett trágyát, és engem ugrasztott kisseprűért és alumíniumlapátért. „Már megint azokkal a jómadár ivóbarátokkal voltál a Bögyőben! Érzem rajtad, ne merd tagadni!” A Bögyő egy kocsma volt, a város határában: Hodosvár és Tomorvár között. A mai napig nem tudom, miért hívták annak, de szinte szaga és íze volt a szónak. Bögyőnél mindig lehetett fagyit, ropit és kólát kapni. Nagyapám csendes részeg volt. A konyhaasztalon összekulcsolta a két nagy csontos lapátkezét, majd ráhajtotta a fejét. És persze, hogy nagyokat kurjantgatott az utcán, miközben stráfszekerén utaztatta a szenet és a fát, hiszen fuharos volt a javából. Lágertörténetei kifogyhatatlanok voltak. Egyszer azt mesélte, hogy amikor meneteltették őket egész napon keresztül, ő mindig középen ment a hármas sorban, mert ha elesett valaki a fáradságtól középen, akkor a másik kettő megtartotta és húzta, de ha az árok felől menetelt és ott dőlt ki, azonnal az árokba lőtték. Bennem a szalmaleves „meséje” maradt meg leginkább, még ma is gyakran gondolok rá.  Az idő tömblekvárján átszivárog a múlt, mint gyolcskötésen a vér, és a történelemkönyvek színes befedőjén egyszer csak összegyűrődik a borító.

cimmerfráj

Amint azt már említettem, egy ikerházban laktunk a nagyszüleimmel, ami 1983-ban épült a község határában.  Olyan nagy volt a portánk, hogy megmaradt a 77-ben épült úgynevezett lenti lakás, ami az utcafronttól volt lentebb az ikerházhoz képest, innen kapta a nevét. Ez a lenti lakás két szoba összkomfort volt, kis kerthelyiséggel. Ebbe vártuk a szállóvendégeket, pontosabban ez nagyanyám biznisze volt. Még mindig otthonkaszaga van a lenti lakásnak, érzem a megizzadt hónaljszagát is, és csodálkozva figyelem, hogyan adja ki a szobákat, és hogyan tud nemet mondani. Megtanultam tőle, hogy nem éri meg egy éjszakáért ágyneműt mosni-vasalni. Mi is kivettük a részünket az üdültetésből: a húgom reggelit készített a vendégeknek, én segítettem ágyneműt cserélni. Nyáron nagy volt a turistaforgalom, de ősztől tavaszig is akadtak hónapok, amikor vendégmunkások érkeztek dolgozni, és akkor őket szállásolták el a főnökeik. A munkások nem kértek reggelit, és barna kreppágyneműt kaptak, amelyen nem látszott úgy a gyűrődés és a piszok. Habár azt hozzá kell tennem: néha sokkal tisztábbak voltak, mint például a hollandok. Sok német megfordult nálunk, ekkor mutogatott rám ujjal a család: „Látod, milyen hasznos a német!” A vendégek szerették ezt a kinti, búzakalász-mezőre nyíló területet, amit alig lehetett emberi szemmel belátni, s amely a házunk határmezsgyéjén túlra nyúlt. Pláne a németek örvendtek nagyon a határtalan „pusta” látványának. Nagyanyám almazöld színű cimmerfrájos névjegykártyákat osztogatott az otthonkája zsebéből, aztán aufíderzén, vagy dovidzénia – némi hodosvári akcentussal, és jó szerencsét kívánva útnak eresztette a vendégeit.

Udmurtia                                                                       

Apám és Pali bá Malév géppel repültek Moszkváig, TU-154-es járattal, majd onnan Izsevszkbe helyi járattal, huszonnyolc személyessel, s ebben benne voltak a tyúkok és kecskék számai is. Kamion-konvoj szállította a konténer vágóhidakat az Urálon túlra. A Káma folyó olyan széles, hogy nem látni a másik partot. Az utak hagytak kívánnivalót maguk után: egyszer csak eltűnt a kövesút. Ez csak azért volt gond, mert elkezdett szakadni az eső, és a földúton akkora lett a sár, hogy lánctalpas tolólappal kellett letolni a sarat, hogy kemény földön tudjon menni a kamionsor. Udmurtijában készülnek a híres Kalasnyikov gépkarabélyok és a Kamaz teherautók. Vallásilag orosz ortodoxok és állítólag sámánisták. Az Izs folyó partján fekszik Votkinszk, ott született s nevelkedett Csajkovszkij. Apám a szobrát is lefotózta, de nem találom, csak arra emlékszem, hogy ellenállhatatlanul mulatságos volt a piros munkásruhájában, ahogyan pózol a sárgára festett szülőház előtt. A moszkvai reptéren várni kellett egy fél napot, onnan vett apám meg Pali bá originál matrjóska szuvenírt, hogy aztán majd hazaérve, a legkisebb gyűszűnyi baba festett és láthatatlan fa-szívébe szorult emlékeket apám nekünk húsz év távlatából felidézhesse.

zongorista

Amikor nem játszottam, bakelitlemezjátszón hallgattam Horovitz mester játékát, illetve a kedvencem volt még Schubert Pisztráng-ötöse is. Jandó Jenő Bartók-darabjait is szívesen hallgattam, s elképzeltem, hogy zongorista leszek. Kimegyek a színpadra, egészséges izgalommal ülök le a bársonyborítású zongoraszékre, beállítom azt. (Ezt sokan piszmogásnak tartják, pedig olyan fontos ez, mint más hangszereknél a hangolás.) Szóval beállítom a megfelelő magasságba a széket, és felemelem a karjaimat a billentyűzet felé. A fejemben pontosan ott sorjáznak egymás után a hangok, dinamikai és hangnemváltások, a ritmus, a darab lendületes lüktetése és a fődallam sodródása. Az elszabadult gondola egyszer csak elindul az ujjaim alatt, a vízhullámok egyre erősebb fortissimóba fakadnak ki, míg a nyugvópontra nem ér az a gondolat, hogy talán mégis érdemes minden, ami.

borderlány

Hol élt, hol nem élt, csak vegetált a kisvárosban Fence Hilda, aki a kertszomszédságunkban lakott, Tomorvár felé. Hodosváron az a szóbeszéd járta, hogy egyszer rengeteg nyugtatót szedett be, és háromnapos kómából hozták vissza. Mások meg azt beszélték, hogy mindig sebes a bal csuklója, amit vasalóval éget meg. Valahol, már nem emlékszem, hol, azt hallottam, hogy Hilda borderlány. El nem tudtam képzelni, milyen lány az, aki border. (Nem mintha a border is jelentett volna a számomra valamit is). Ma már egyik szemem megmosolyogja a gyerekkori félrehallást, a másik szemem borúsan néz Hildára, akinek pszichiátriai BNO-kódja van, akinek személyiségrajzában nagy kanyarok vannak, aki tudja, milyen az, a kétségbeesés fogságából vakon menekülni próbálni, a hónap felében már hitelkeretből vásárolni.  Vagy csak szimplán az őrület és a normális határán táncolni. Fence Hildáról az évek során más is kiderült. A pszichiátrián kezelték: sokkolták is. Az apám mesélte egyszer, hogy hogyan sokkolják a disznókat, mielőtt a vágószalagra terelnék. Hogy ezt emberen is végzik, hátborzongató még a gondolata is. Utána olvastam: a fejpántos elektródák jól illeszkednek a fejre, altatásban végzik, még egy műanyag lapátot is tesznek az ember nyelvére, hogy el ne harapja azt, és mehet is a monitoros áramvezetés. Hilda volt az, aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek, aztán elvezetett a barlangjukhoz. Ő tudta, helyettem is, hogy a lét hat árnyalatába beleférnek a szivárvány színei. Mert ha jól meggondoljuk: minden határeset. A lét és a semmi mezsgyéjén táncolunk egy olyan balladát, amelynek lépésrendjét valaki más rajzolja fel nekünk az égre.