Fáradtan hazaértem a munkából. Kivert a verejték, nehéz napom volt. Néhány munkatársam elutazott, így most az ő dolgukat is nekem kellett elintéznem.

Mindegy is, a lényeg, az, hogy végre itthon vagyok. Most majd lepihenhetek egy kicsit. Nem mintha ez bármit is számítana, holnap úgyis kezdődik minden elölről. Álmosan ráfekszem az ágyamra. Jaj! Valamire ráültem. Az a kép az, amin a szüleimmel együtt vagyok. Körülbelül 3 éves lehettem rajta. A Szent István bazilika előtt állunk. Akkor még gondtalan gyerek voltam, sokat nevettem a szüleimmel és élveztem az életet. Most meg? Hát azt inkább hagyjuk…

Egy ideig még nézegetem a képet, mosolyt is csal az arcomra, aztán leteszem, és hozzálátok a vacsorám elkészítéséhez.  Hirtelen zajt hallok. Valaki csönget… Ki lehet az ilyen időben? Talán a pizzafutár? De, nem is rendeltem pizzát… vagy mégis? Nem emlékszem…

Odamegyek, és kinyitom az ajtót. Egy gyermek áll előttem, kicsi, körülbelül 2 fejjel lehet alacsonyabb nálam. Gyönyörű kék szeme van, világosbarna hajjal. Rám néz, nevet egyet, majd fogja magát, és beviharzik a lakásomba. Senki sem mondta, hogy bejöhet, ő mégis bement. Mintha mindenhova meg lenne híva. Utána megyek. Megkérdezem tőle kiféle, miféle.

– Jánosnak hívnak. Tegnap lettem 6 éves. Itt lakom, az utca sarkán, anyával és apával. Te régóta laksz itt?

– Amióta elkezdtem dolgozni. Ez a lakás volt legközelebb a munkahelyemhez.

– A családod is a közelben van?

– Nem, ők az ország másik végén élnek.

– És miért nem vagy ott?

– Mert itt kaptam állást.

– Kár, hogy nem maradtál a szüleiddel. Előbb vagy utóbb biztos találtál volna valamilyen állást.

Egy kicsit meglepődöm. Erre nem igazán számítottam, de úgy döntök, hogy nem vitatkozom vele, túl kicsi még ahhoz, hogy ezt megértse. Inkább erőltetetten mosolygok egyet.

Ül egy kicsit, nézelődik, majd odamegy az ágyamhoz, és elkezd a macimmal szórakozni. Nagyon tetszik neki, fel és le dobálja, simogatja.

– A te mackód?

– Igen. Kiskoromban kaptam, azóta vele alszok.

– Irtó cuki!

Egy ideig még játszik vele, aztán leveszi a polcomról a családos képemet. Nézi, szemmel láthatóan nagyon tetszik neki.

– Kik vannak a képen?

– A szüleim és én.

– Az a kisgyerek te vagy?

– Igen.

– Nem nagyon hasonlítasz rá. Vagy várj! Mesélek egy viccet, oké?

Nem nagyon tudom mire vélni a dolgot, de igent mondok.

– Ki az abszolút szerencsétlen?

– Na ki?

– Aki magába roskad, és mellé esik.

Nevetek. Őszintén nevetek. Olyan régóta nem nevettem így, hogy ez most jólesik.

– Látod? Most már hasonlítasz képbéli önmagadra, most egyik igazi gyerek-felnőtt vagy. Pont mint a szüleim.

– Tessék? Ezt nem teljesen értem. Hiszen én felnőtt vagyok.

– Tudod, anya mindig azt mondja, hogy az emberekben mindig ott él a belső gyermek, ami csak arra vár, hogy felébredhessen. És akik nagykorúként hagyják, hogy felébredjen… azok a gyerek-felnőttek.

Ezen így még sosem gondolkodtam. Valahogy nem akarok ellenkezni vele, úgy érzem, hogy nem lenne helyes. Nem akarom, hogy unatkozzunk, ezért így szólok:

– Van kedved játszani, Jancsi?

– Úúúú, de jó lenne! Mit játszunk?

– Van néhány társasjátékom, rég nem játszottam velük, kipróbálhatnánk egyet.

– Király, gyere, válasszunk!

Szórakozunk, élvezzük az életet, valami, amit már régóta nem ”csináltam”. Az idő gyorsan telik. Mi egyre csak társasozunk. Nem is vesszük észre, és már 8 óra.

Csöngetnek. Kinyitom az ajtót. Egy bájos, viszonylag magas hölgy áll előttem. Jancsi édesanyja. Olyan a szeme, mint a fiáé.

– Itt a fiam, Jancsika? Ragaszkodott ahhoz, hogy megismerhesse Önt. Remélem nem zavarta.

– Igen, nálam van. Egyáltalán nem zavart, sőt ellenkezőleg, fölöttébb jó társaság volt, örülök, hogy átjött.

A kisfiú is megjelenik, kérően néz édesanyjára:

– Nem maradhatok még egy kicsit?

– Sajnálom, de már későre jár, menned kell aludni.

– Hát jó…

A gyerek odamegy az anyukájához, és elindulnak. Már épp csuknám be az ajtót, mikor még egyszer megjelenik előttem a kisfiú. Nem szól semmit, csak örömtelien átölel, míg én simogatom a kis buksiját. Végül elenged, és édesanyja kezét fogva távozik. Hallgatom a lépcsőházban lépteik elhaló zaját, majd bemegyek a lakásomba. Leülök az ágyamra, és előveszek egy a szülővárosom környékén állásokat hirdető cikket, talán találok valamit. Van is találat, lehet, hogy odamegyek dolgozni, a szüleim közelébe, még nem tudom… Megfogom a macit, és nézem, mosolygok, a gyermek nevető arca jut róla eszembe. Elkezdek játszani vele. Miközben így szórakozom, nézegetem, csak egy mondat jár a fejemben:

”Az emberekben mindig ott él a belső gyermek, aki csak arra vár, hogy felébredhessen.” Ki tudja, talán bennem most kezd el ébredezni...